Németország: a görög válság nyertese

Bozic Ivo

a Jungle World német szélsőbaloldali hetilap szerkesztője

Németország: a görög válság nyertese


Németország legnagyobb bulvárlapja, a Bildzeitung tavaly decemberben gunyorosan írta címlapján: „A görögök átveszik az EU-elnökséget – sikerül ez egyáltalán nekik?“. A jobboldali populista Bild a német társadalom szeizmográfjaként működik (ennyit amúgy a liberálisnak hitt német közéletről), s leírja, amit nagyon sok német tényleg gondol. A Bild címlapja, amellyel kétségbe vonta a görögök képességeit az EU-elnökség kapcsán, azon megerősödő német öntudat bizonyítéka, amely ma már egész Európában jelen van. A németek ma újra felsőbbrendűnek érzik magukat, és úgy gondolják, hogy egész Európában csak ők tudnak rendesen gazdálkodni, és komolyan elhiszik, hogy ők tartják el ezért egész Európát. A németországi súlyos gazdasági és szociális problémákért (a társadalmi szakadék tovább növekszik szegény és gazdag között, a szegénysorból való kitörés ma Németországban egyre reménytelenebb, az idősek egy jelentős része a szegénységi létminimum alatt él, közben pedig a megtakarítások is vesztenek az értékükből az alacsony kamatok miatt, stb), nos, mindezekért a németek a szegény euró-államokat (és nem mondjuk saját kormányukat) teszik felelőssé. Hiába hiszi és hirdeti a német közvélemény túlnyomó többsége, hogy Németország fizeti egész Európa számláját, ez tényszerűen nem igaz, de a tények ritkán szoktak megjelenni a németországi politikai vitákban. Minden németnek, még ha szíve mélyén meg is maradt németesen idegenellenesnek, és utálja „a lusta görögöket“, „a rendetlen olaszokat“, tudnia kell, hogy Németország az euró-válságra nem hogy nem fizetett rá, de mind az EU-nak, mind az egész válságnak a legnagyobb nyertese – ha lehet mondani: a válság nyerészkedője. Eddig legalábbis ezt mutatják a számok. Németország kétszeresen is nyertes. Gazdaságilag értelemszerűen azért, mert a válságba jutott országoknak Németország egyetlen eurócentet eddig nem fizetett, még hitelt sem nyújtott, pusztán hitelígéreteket tesz olyan esetekre, amelyek amúgy vélhetően nem fognak bekövetkezni. Az a spórolási mánia, amit Németország receptként javasol Dél-Európa számára, legfeljebb az ottani konkurencia kinyírására jó. Németország gazdasága exportorientált, a belső kereslettel kevéssé törődik, és éppen ezért mesterségesen lenyomhatja a német béreket, mert nem jelent gondot a gazdaság számára, ha emiatt csökken a belső kereslet. Más országokban, amelyek gazdasága nem ennyire exportorientált, egy ilyen politika nem megvalósítható. Németországon belül is a gazdaság exportorientáltsága a szociális ellátások drasztikus csökkentését, a bérek mesterséges nyomását jelentik. A német exportexpanzió – azaz a nagy német vállalatok gazdasági sikere – a többi euró-állam, de immáron az egész német társadalom kárára van. A német kormánypolitika azonban kizárólag a német gazdasági szereplők, nagyvállalatok érdekeit nézi immáron több mint tíz éve. A válságnak Németország azonban nem csak gazdaságilag, de politikailag is nyertese. Németország ma Európában újra olyan hatalommá lett, amely másoknak dirigál. Mindez egy olyan ország esetében, amely két világháborút robbantott ki, lángba borítva és romokba döntve kétszer is a kontinenst, egyszerre meglepő és nyugtalanító eredmény. Amikor 2011 novemberében, a kormányzó CDU parlamenti frakcióvezetője, Volker Kauder diadalittasan mondta párttársainak, hogy „Európában megint németül fognak beszélni“, mindenki számára világos lehetett, hogy a németek nem csak nyerészkednek az euró-válságon, de a válság a német nacionalizmust is előhívta. A brit Guardian „merkiavellizmusnak“ nevezte el ezt a politikát, amely mások kárából építi újjá – harmadszorra – a német hegemóniát Európa népei felett. Maga a fogalom a német szociológustól, Ulrich Becktől származik. Ö mondta a következőket jó egy évvel ezelőtt a konzervatív Frankfurter Allgemeinénak nyilatkozva: „Mindenki az euróra figyel, és minden Németországtól függ. Senki sem erre törekszik, de az euró esetleges összeomlása esetén bekövetkezhet az, amitől Thomas Mann 1953-ban óvott, mégpedig a német Európa“. Ma már nem európai Németország épül, ahogy azt még Helmut Kohl is akarta, ha nem egyre nagyobb a német Európának, Európa németesítésének a veszélye. Merkel ügyes taktikával, a késleltetés, a lassúság politikájával idézi ezt elő. Azzal, hogy Németország elhúzza az euró-válság megoldását, még inkább megmutatja a válságban lévő államoknak, hogy mennyire is függnek tőle. Az euró-válság minden napjával növekszik a német függőség Európában, érthető, ha Berlin nem érdekelt a gyors megoldásban. A német nacionalizmus, ahogy attól Jürgen Habermas még jóval a válság előtt óvott, egyfajta euró-nacionalizmus, pénz-nacionalizmus. A németek büszkesége, erőfölénye és ezért egyre erősebb nacionalizmusa, idegenellenessége a válság teremtette erőfölényükből származik. De nem csak Németországban erősödik a válság hatására a nacionalizmus, hanem más országokban is. A válság sújtotta államokban is a szociális mozgalmak, jelszavak sokszor nacionalista kontextusban jelennek meg. A dél-európai baloldalt kifejezetten jellemzi mostanság a nacionalista hangnem. De különösen Magyarország az ékes példája annak, hogy a válság miként hív elő nem csak nacionalista, de egyenesen rasszista megoldásokat. Az EU-ellenes nacionalizmus Magyarországon, eddig egyedüliként és elsőként Európában, immáron hivatalos kormányprogrammá lett. Ez a nacionalista hangnem elmérgesíti az Európán belüli viszonyt, és ügyesen elfedi, hogy a gazdagok ezalatt még gazdagabbak, a szegények pedig még szegényebbek lesznek. A nacionalizmus nem jóléthez, hanem a szegény, hasztalannak ítélt rétegek elnyomásához vezet. Magyarországon ennek eredménye a hivatalos politika szintjén is megjelenő romaellenesség. Igen kiábrándító volna azonban, ha a nacionalizmus lenne az egyetlen válasz a válságra. A nacionalizmus meghaladása nem baloldali cél, hanem gazdasági racionalitás: se a szegény államok, se a gazdagok, mint Németország, nem tudnak Európa nélkül túlélni. Németországnak egyszerűen el kell kezdenie egy működőképes euró-térségen dolgoznia, elvégre a német export egy jelentős része is az euró-államokba megy. Németroszág ugyan most profitál a válságból, de ha halálba spóroltatja a többi európai államot, az hosszú távon a német kereskedelemre is negatívan hat vissza. Ma már Németországban is egyre többen belátják, hogy az országnak káros, ha a német béreket tudatosan nyomják lefele, és a német belső keresletet gyengítik. Németországnak tehát igenis – mind Európa, mind saját társadalma vonatkozásában – változtatnia kell a megszorításokra épülő politikáján. Ez persze még nem ad megnyugtató választ arra, hogy a jövőben növekedni vagy csökkenni fog-e a német hegemónia Európában. A német Európa megcélzása már csak történelmi okokból is katasztrófa lenne Európa számára. Szerencsére azért ezt a német közvélemény többsége is felismerte és belátta már. Ettől függetlenül persze a közelgő európai parlamenti választásokon Németországban is előre törhetnek a nacionalista, EU-ellenes erők; maga a bajor CSU is rasszista hecckampényt indított a bolgár és román vendégmunkásokkal szemben. Európa és Németország viszonya tehát ambivalens, mondhatni paradox. Európa egyrészről ma újra lehetővé teszi, teheti a német hegemónia visszaállítását, az EU mai állapota ma éppen a német törekvéseknek kedvez, de másrészről éppen az európai egység eszméje lehet az, amivel megálljt lehet parancsolni a növekvő német nacionalizmusnak. Az európai eszme éppen azért progresszív gondolat, mert a rasszista nacionalizmussal áll szemben. Európai szinten nem tud létrejönni nacionalizmus, a cél az, hogy megakadályozzuk ennek nemzetállamokon belüli visszatértét. Németországban és Európa más országaiban egyaránt.

Mi a németek szerepe ma Európában?


Európa új urai
Európa motorja

SZAVAZAT UTÁN