Németh Róbert: Rácsavarodás

Fotó: AFP / MARTIN BERNETTI / AFP / MARTIN BERNETTI

-

A mai napon kizárólag chilei rockzenét hallgattam, meg szellemes és slágeres punk rockot, hogy aztán még jobban menjen az azonosulás, letöltöttem egy-két chilei zászlót a fészbukomra, néztem egy kis chilei focit a jútyúbon. Szóval rácsavarodásilag készen is álltam estére. Vagyis az éjszakára.


Egészen elképesztő. Figyelem magamat. Figyelem magamat, ahogy rácsavarodok a dologra. Egy olyan dologra, amihez mondjuk néhány hete még vajmi kevés közöm volt. Eszembe jut, hogy vannak dolgok, amelyek nem változnak a gyerekkorhoz képest. A rácsavarodás például nem változik. Más sem, de ez sem. Úgy csavarodtam rá néhány nap alatt Chilére, ahogy gyerekkoromban is a sportra úgy általában, főleg a focira természetesen. Ahogyan a focifüzetet vezettem, kérlelhetetlen pontossággal (volt atlétikafüzet is, de a focifüzet volt a opus magnum). Ahogyan az NBI-es gombfocibajnokságomat vezettem - forduló minden hétvégén, legóból épített lelátóval és klubházzal, természetesen mind a tizenhat csapattal, pontos dokumentációval. Persze mindig a Vasas lett a bajnok (Kakas - Farkas, Híres, Balog, Csorba - Müller, Birinyi, Rixer - Izsó, Kiss, Váradi). Ahogyan Tandori Dezső fantasztikus Nagy gombfocikönyv című remekműve szippantott be, fícsöring Minyutti felügyelő és a Vízivárosi Verebek. Ahogyan futva mentünk minden héten kétszer edzésre az EMG SK Sashalom edzésére a Nemes Zsoltival, aki honvédos volt, én meg vasasos, mint említettem volt. Ahogy végigjártuk kül-Budapest összes kis pályáját, a Magyar Pamuttól a Pénzügyőrig, a Postástól az Erdérten át a Közterületfenntartókig. Ezt azért majd meg is írom egyszer külön.


Szóval a rácsavarodás meg a beszippantás. A mai napon például kizárólag chilei rockzenét hallgattam - köszönhetően leginkább Kozlov Sanyi barátom nagyszerű dolgozatának, amelyből megtudhatjuk, hogy az Atacama sivatag "rendkívül alacsony nedvességtartalmú levegője miatt kiválóan alkalmas csillagászati megfigyelésekre", s, hogy éppen ezért micsoda príma hely "az űrutazásokra emlékeztető pszichedelikus zenék megszületéséhez". Hallgattam folkkal kevert elszállt hetvenes évekbeli prog-rock zenét a máig is működő Los Jaivastól és szellemes és slágeres punk rockot és new wave-et a beszédes nevű Los Prisionerostól, amelynek tagjai amúgy a Clash Sandinista! című lemezétől vették az inspirációt, de néhol úgy szólnak mint a Police, másutt, mint az Ultravox, megint máshol, mint a Violent Femmes. Hogy aztán még jobban menjen az azonosulás, letöltöttem egy-két chilei zászlót a fészbukomra, néztem egy kis chilei focit a jútyúbon. Szóval rácsavarodásilag készen is álltam estére. Vagyis az éjszakára.

És akkor a meccs. Gyakorlatilag hazai pálya, ezt már az eksztatikusan elénekelt chilei himnusz alatt is konstatálhattuk. Harmincnyolcezer chilei a lelátókon Cuiabában, erre mondja az obligát labdarúgó közhely, hogy a nézők űzni, hajtani fogják csapatukat. De ezt a csapatot nem kell űzni-hajtani, zúz ez magától is, legalábbis ez az első pillanatokban ez tűnik nyilvánvalónak. A chilei válogatott támadó csapat, a négyvédős felállás valójában háromvédős (ráadásul a jobbhátvéd, Isla gyakran a jobbszélső helyén bukkan fel), négy pörgős középpályás és három csatár, harapós, letámadós harcmodor, nincsen itten semmilyen kétely, ezt a meccset be kell húzni, kalap kabát. Aztán még, ha minden jól megy, a ma este földbe taposott spanyolokra is rá lehet menni, és még a továbbjutás is kinézhet. Amennyiben.


És az van, hogy az első negyedóra végén már kettő-nulla ide, természetesen vagy nem-természetesen a chilei sztárok közül kettő _köszönt be_: Alexis Sanchez némi szerencsével lőtt gólt, Jorge Valdívia meg durrantott egy jókorát a ficakba - ilyenkor dől hátra az ember és gondolja azt, hogy sima liba, gőzhenger, keep on rockin' in the free world. Aztán mégsem ez lett, sőt inkább az, hogy uncsiba fordult a parádé, mitöbb, feljöttek az ausztrálok, akik ráadásul a New York Red Bulls-ban levezető veterán Tim Cahill elképesztő - tényleg, hova emelkedett ez a férfi? - fejesgóljával szépítettek, miközben a chilei csapat addig olajozottnak tűnő játéka egyszerűen csak (képzavar!) zakatolós galambszürkébe váltott, rosszabb pillanatokban enyhén szétesettnek tűnt. Sampaoli kapitány menet közben aztán levette csapata három v-betűs sztárját, az összedrótozott Vidalt, a csapat dinamikáját meghatározó Valdíviát és a csibészes Vargast, és mit ad isten, a három csereember közül az egyik, a nagyon dicséretesen Angliában, a Wigan Athleticben pallérozódó Beaujesour (ejtsd: Böszezsúr) a kilencvenkettedik percben még lőtt egy gólt, hogy azért világos legyen, ki az úr a háznál. Azt nem mondom, hogy természetesen Chile, mert - bár Chile nyilvánvalóan jobb csapat, mint Ausztrália - ezen a meccsen voltak olyan pillanatok, amikor minden másként is alakulhatott volna.


Az pedig, hogy ez a foci mire lesz elég a már emlegetett spanyolok ellen, jó kérdés - az, amit az első félidő első felében láttunk, talán sok mindenre, az, amit a meccs nagy részében kaptunk, nem biztos, hogy akármire. Több kell majd abból az eltökéltségből, amit a chilei bányászoktól abban a bizonyos gyorsan elhíresült reklámfilmben látunk.