Német megszállás, vonakodó norvég felelősség

Lenz Claudia

az oslói European Wergeland Centre kutatási igazgatója

Német megszállás, vonakodó norvég felelősség


1942/43 telén 771 norvég zsidót tartóztattak le és deportáltak, és ez a norvégiai német megszállás történetének egyik sötét fejezete. Nem csak a német megszállás felelőssége ez, és éppen ezért meg kell kérdőjelezni azon „jó norvég“ legendáját, aki bezzeg ellenállt volna az idegen megszállással szemben; a zsidók elhurcolásában ugyanis jelentősen közreműködtek norvégok is. Nem kérdéses persze, hogy a fő felelősség a német megszállókat terheli, akik már 1942 januárjában elhatározták az egész európai zsidóság kiirtását. Norvég területen ezt a döntést a Vidkun Quisling vezette norvég kollaboráns kormány hajtotta végre. A kormány döntése értelmében összeírták a kb. kétezer fős zsidóságot és vagyontárgyaikat, valamint 1942-ben bevezették az ún. „J“-pecsétet, amely minden összeírt norvégiai zsidó útlevelébe bekerült. Ezen év októberére aztán minden 15 és 65 év közötti zsidó férfit letartóztattak, majd november végéig a zsidó nőket és gyerekeket is. 1942 novembere és 1943 februárja között összességében 771 zsidót deportáltak hajóúton Stettinbe, majd onnan Auschwitzba, ahol többségüket meg is ölték. Csak harmincnégyen élték túl a háborút. További ezer fő el tudott menekülni Svédországba, hatvanan egy norvég táborban, százan pedig magánhelyeken élték túl a zsidóüldözést. A deportációk előkészítéséért és lebonyolításáért, egészen a deportációs hajókra való szállításig kizárólag norvégok feleltek. A háború után ellentmondásos volt a norvég társadalom reakciója ezen tényekre. A visszatért kevés zsidó sorsát nem választotta el a norvég társadalom egy jelentős része a német megszállástól, és így a norvégok vélt vagy valós össz-szenvedésének egyik alfejezeteként jelent meg a zsidók sorsa, ráadásul a norvég társadalom igencsak ellenségesen viszonyult azon visszatért zsidókhoz, akik elvett vagyontárgyaikat követelték vissza. Közöny vagy rosszabb esetben ellenségesség jellemezte a háború utáni norvég társadalmat a zsidóság vonatkozásában. A hivatalos norvég történetírás is hosszú ideig alig szentelt bármi jelentőséget a zsidóüldözésnek. Ha egyáltalán felmerült e téma, akkor mindig a norvég ellenállás, a Milorg történetének részeként; ezen norvég ellenállási szervezet szervezte meg a zsidók Svédországba szöktetését. A norvég hatóságok aktív szerepe a zsidók összeírásában, elhurcolásában azonban teljesen feledésbe merült; a zsidóüldözések számos norvég résztvevője töltött be vezető tisztségeket a második világháború után. Egy-egy könyv vagy film kísérletet tett arra, hogy feldolgozza a norvég zsidók sorsát, de az sohasem vált az átfogó norvég történelemszemlélet és emlékezet részévé. Csak a kilencvenes években kezdték el művészek, értelmiségiek, újságírók a norvég felelősség kérdését is bolygatni. Fontos szerepet töltött be az az 1996/97-ben felállított parlamenti bizottság, amely a megmaradt zsidóvagyonokat kutatta fel, és a kárpótlásra tett javaslatot. A bizottság javaslatai a háború utáni norvég társadalom legmegrázóbb közéleti vitáihoz vezettek. A kárpótlás kérdése ugyanis arra utalt, hogy a norvégiai zsidókat sem a német megszállás alatt, sem utána nem tekintette teljes jogú norvégoknak a norvégok többsége. A norvég kormányok és a társadalom többsége egyszerűen nem érezte magát illetékesnek a norvégiai zsidók kapcsán. A kárpótlási viták nyomán jött létre a Center for Studies of Holocaust and Religious Minorities. A 2006 augusztusi megnyitó jelentős mérföldkő a norvég emlékezetpolitikában. Jonas Gahr Støre akkori külügyminiszter beszédében a norvég holokausztot elemezte aktuálpolitikai szempontból.  “A holokauszt nem egy természeti katasztrófa volt. Emberek okozták a szörnyűségeket. És ez a mi országunkra is vonatkozik. A szörnyűségeket egyszerű, hétköznapi emberek hajtották végre. A német megszállás idején történt mindez, de azok, akik a deportációkat végrehajtották, a zsidólistákat összeállították, az autókat a kikötőkig vezették, mind norvégok voltak.“ Norvégia ezzel a beszéddel hivatalosan is elismerte felelősségét a holokausztban, Jens Stoltenberg miniszterelnök pedig 2012-ben hivatalosan is elnézést kért a zsidóságtól Norvégia és a norvégság nevében. Mára így a norvég zsidó sorsa részévé vált a norvég történelemírásnak és emlékezetpolitikának. Kérdéses azonban, hogy a társadalom valóban szembenézett-e a norvég részvétel okaival és azzal a közönnyel, amivel a norvégok a kevés visszatért zsidót a második világháború után fogadták. Egy 2012-es felmérés sajnos nem erről tanuskodik: a megkérdezettek norvégok 25 százaléka úgy gondolja, hogy a zsidók saját hasznukra fordítják az egész holokausztot. Elgondolkodtató, hogy egy ilyen tipikusan antiszemita előítélet még ennyire jelen lehet a mai norvég társadalomban is. Støres vagy Stoltenberg hivatalos beismerései és bocsánatkérései ellenére is a norvég társadalom még mindig elutasítóan reagál a norvég felelősség felvetésére.

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN