Nem volt hologram Michael Jackson

Fotó: ABC

-

HÁTTÉR

Ha valami oldszkúl science fiction, az a hologram, már Leia hercegnő is azzal kért segítséget. De még mindig nagyon trendi, nem is lehet díjátadó gálát csinálni feltámasztott sztár nélkül. Michael Jackson halála utáni első fellépése látványos és biztos siker volt a három dimenziós kivetítésnek köszönhetően, pedig még csak igazi hologram sem volt. Elmeséljük, hogy idézték meg Jacko szellemét, és azt is, hogy miért kellett az egészhez a Nobel-díjas fizikus, Gábor Dénes is.


Jackson „hologramja” a sokadik a sorban, több elhunyt zenész és animált figura jelent már meg a színpadon. Csak éppen nem úgy, ahogy gondoljuk. Az életre hívott előadók egyike sem volt valódi hologram, hiába nevezték őket annak. A hologram ugyanis lézersugarakból tevődik össze úgy, hogy egy modulátor segítségével a lézerfényeket egy közegbe (például egy alulról felfelé fújt légfüggönybe) irányítják. A sugarak a közeg bizonyos pontjain blokkolódnak, ezekből áll össze a térbeli test. Ebben az esetben egy valódi, körbejárható, három dimenziós kiterjedésű látványt kapunk. Csak hogy Jackót, Tupacot és a többieket nem így teremtették. Nem is lézerfénnyel vetítették az alakokat, és nem is lehetett körbejárni őket. A virtuális Jackót a Digital Domain VFX-stúdió úgy alkotta meg, hogy előre felvették, ahogy valaki a popkirály mozdulatait utánozza és azt is rögzítették, ahogy mögötte vagy mellette táncosok mozognak. Ezután a dublőrre ráhúzták az animált Michael Jacksont, majd őt és a táncosok egy részét a Billboard színpadára vetítették. Pontosabban a színpad hátsó részében lévő sűrű szövetű, 45 fokban megdöntött hálóra, amit valamiért fóliának neveznek. „Ez a felület úgy működött, mint egy átlátszó vászon” - rántotta le a leplet a trükkről a VS-nek Benyó Zoltán a Digital Apes munkatársa. Jacksont, a táncosait és az előre felvett díszletet több vetítőgéppel a földre vetítették először. Itt állt össze az egymásra vetített részletekből a teljes kép, ami azután a megdöntött fólián tükröződött. Mivel a néző nem tudta, hogy a színpad közepén egy vászon van, nem látta a szerkezetet, az agya becsapta őt, elhitte, hogy Jacko a térben előre sétál, és még a táncosokat is kikerüli. Csalás és ámítás az egész, messze járunk Leia hercegnő hologramjától.

2D criminal

Benyó Zoltán szerint jól látszik, hogy az animált énekes nem merészkedik teljesen a színpad elejére, oldalról nem merik mutatni a figurát, és a mellette táncolókat is hasonló aura veszi körbe, mint Jackót, tehát azok is vetítve vannak. Ennél azonban még árulkodóbb Benyó szerint, hogy Jacko feje külön mozog néha a testétől, itt bukik le Jackson dublőre. Az illúzió  meglepően jól sikerült, de ha valóban térbe vetítették volna az énekest, akkor jóval szaggatottabban mozdult volna. Benyó szerint a valódi holográfia még nem tart ott, hogy a finom motorikus mozgásokat akadozásoktól mentesen lehessen visszaadni a térbeli kivetítéskor. Egyelőre az életnagyságú hologramok térbeli kivetítése is távoli álom.


Valahogy így kell elképzelni az álhologram ál-Michael Jacksont

Az a legérdekesebb az egészben, hogy valójában a Digital Domain trükkje sokkal közelebb áll egy évszázaddal ezelőtti szemfényvesztéshez, mint az 1962-ben feltalált, igazi hologramhoz. A kémikus John Henry Pepper nevéhez fűződő színházakban alkalmazott „szellemet” tartják a mai hologram ősének, noha kevés köze van a huszadik századi technológiához. Pepper a londoni Királyi Műszaki Intézetben tanult és később, 1848-ban ennek az intézménynek a tanítója, professzora, majd igazgatója lett. Pepper az intézmény falai között találkozott először Henry Dircks feltalálóval, aki már 1862 óta egy remek, ámde minimális érdeklődést kiváltó találmányával járta a színházakat. Dircks a színigazgatóknak akarta eladni a fantazmagóriákat, rémképeket kivetítő szerkezetét, de a találmány megvásárlása és összerakása elég komoly költségekbe verte volna az intézményeket. Dircks trükkjéhez minden előadáson újra és újra fel kellett húzni egy komplett szobát a színpadon. Az ötlet nem is talált támogatókra egészen addig, amíg a feltaláló meg nem ismerkedett Pepperrel. A kémikus rájött, hogy a szerkezetet könnyebben is be lehet építeni a színházakba, mint ahogy azt Dircks gondolta. Dickens A kísértet-látó ember című drámájának bemutatóján már Pepper és Dircks közös fejlesztése vetített először kísértetet a nézők elé. A találmány pofonegyszerűen működött. A színpadon a cselekmény helyszíne mellett volt egy rejtett tükörszoba, amit a közönség nem látott. Ebben a titkos helyiségben volt a megidézendő kép vagy tárgy, mondjuk, egy szellem alakja, amely annak megfelelően jelent meg a cselekmény helyszíne mögötti üvegen, hogy a titkos szobában a tárgyat megvilágították-e, vagy sem. Ha a tükörszobában a szellem sötétben volt, akkor a szemközti üvegen nem tükröződött, tehát a közönség sem láthatta. Ha viszont megvilágították, egy kísértet alakja kezdett felsejlett a nézők előtt. Szinte kísérteties a hasonlóság az álhologram és Pepperék találmánya között.


-


Na de ha nem ez, akkor mi a hologram?

Pepper szellemének látványos továbbgondolására közel egy évszázadot kellett várni. A sztori 1947-ben folytatódik, amikor Gábor Dénes feltalálta a valódi hologramot. A Nobel-díjas fizikus Budapesten született 1900-ban, de Berlinben szerezte meg mérnöki diplomáját, Németországban Wigner Jenővel és Neumann Jánossal együtt látogatta az előadásokat.  Először a Siemens és Halske laboratóriumában dolgozott, a náci hatalomátvétel után azonban visszatért Magyarországra. Itt az Egyesült Izzó kutatólaboratóriumában a gázkisülés fizikájával foglalkozott, de hamarosan Magyarországot is el kellett hagynia, és végleg Angliába költözött. Gábor Dénesből Dennis Gabor lett, és már ilyen néven dolgozta ki Nobel-díjat érő ötletét. A találmány azon az elméleten alapult, hogy voltaképpen a fény erőssége, intenzitása mellett másik tulajdonságát, a fényhullám fázisát is lehetne rögzíteni. A fázis a hullám rezgésállapotát jellemzi. Gábor azt feltételezte, hogy ha ezt is sikerülne felvenni és tárolni, akkor a fénnyel kapcsolatos összes információt leképezhetnénk, mert a kétdimenziós fényképek csupán a fény erősségéről adtak információt.

-


Az elmélet működött, a hologram megszületésére viszont várni kellett. 1960-ban azonban kifejlesztették a lézerfényt, amely interferenciára képes. A lézer a természetben található fényektől eltérően, egyszínű, azaz monokróm. Az egyszínűségnek pedig megvan az az előnye, hogy a fénynek szabályos szinuszos rezgése van, ugyanakkora hullámhegyek és hullámvölgyek jellemzik. Több fényt kapunk, ha hullámhegyhez hullámhegyet adunk, sötétséget, ha hullámhegyhez hullámvölgyet társítunk. Ezt nevezik interferenciának. Vagyis ha két forrásból monokromatikus fényt bocsátunk ki, és ezeket egy sík ernyőre irányítjuk, az ernyőn lesznek teljesen sötét (kioltás helye) és világos, látható vonalak (maximális erősítés helye). A hologram készítésekor a tárgyat ilyen lézerfénnyel világítják meg úgy, hogy a lézersugarat minimum két részre osztják egy félig áteresztő tükör segítségével. Az egyik, a tükrön átjutó fénynyaláb egyenesen arra a filmanyagra jut, amelyre a másik fénynyaláb szintén tükrök segítségével már a fényképezendő tárgyról visszapattanva érkezik. Ennek a két sugárnak a hullámai interferálnak, és így a filmen létrejön egy már a mélységgel rendelkező kép. A mai, valódi hologramok esetében is ez történik, csak nem filmen, hanem egy másik közegben jön létre a térbeli alakzat. Mindezt a gyakorlatban 1962-ben Emmett Leith és Juris Upatnieks, a Michigani Egyetem oktatói valósították meg először. Nekik egy játékvonatot és egy madarat sikerült három dimenzióban megjeleníteniük.

Később, a mozgó, három dimenziós hologram képeket 1972-ben Lloyd Cross kísérletezte ki. Egy forgó tárgy két dimenziós képeit rögzítette holografikus, félig átlátszó anyagú filmre, és mikor ezen mozogtak a képek az emberi agy három dimenzióban látta az animációt. Cross kísérletének alapján a hetvenes években az orosz Victor Komar és kollégái elkészítették az első holografikus mozivetítést. A kísérleti filmet egy speciális képernyőre vetítették, ezért a képek szintén háromdimenziósnak tűntek.

-


Ami viszont ismét csalás, és nem hologram,

az a bélyegkép, vagy a holografikus biztonsági jel. Szinte bármelyik bazársoron hozzájuthatunk olyan színes, korlátozottan esztétikus műanyag képekhez vagy bélyeghez, amelyeken három dimenziósnak tűnő figurák kacsintgatnak ránk. Az ilyen remekbe szabott „hologram képeket” az elszántak már nem is a piacon keresik, hanem házilag állítják elő. A papírpénz vagy a dohányzárjegy lemásolásához viszont már kevés a barkácskészlet. Jelenleg a CD-ken, papírpénzeken és bankkártyákon használnak kis méretű „hologramokat”, amelyek szinte hamisíthatatlanok, mert csak az eredeti példány birtokában lehetne lemásolni. Benyó Zoltán szerint azonban téves ezek esetében is a hologram kifejezés, egy bélyegképről kiugrani készülő, kacsingatós T-Rex sem járható teljesen körbe, nem lehet rajta átnyúlni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy egy képbe több, egymással szöget bezáró síkot illesztenek, így lehet különböző oldalakról is látni a figurát.

hologram

-