Nem unalmas a legújabb Hobbit

Fotó: Warner Bros. / István Hajdu

HÁTTÉR

Ki látott már vérző orrú, ellenszenves vagy horkoló tündét? Na, hát most van az is, de a legjobb a kisebbségi komplexussal küzdő, egyszerre diskurálni és ölni kész sárkány. Legolas szemei kéken villognak, Gandalf vérzik, Szauron több, mint árnyék. Folyik a forró arany. Holnaptól megy a mozikban A hobbit – Smaug pusztasága, ami nem, nem unalmas.


Eddig sem haragudtunk annyira, hogy Tolkien rövidebb gyerekmeséjéből (az először 1937-ben publikált The Hobbit, or There and Back Again) monstre trilógiát gyúrt Sir Peter Jackson új-zélandi manógyára. Túl jó újra nyakig merülni ebben a világban, amelyet csak egy profi, kellően őrült és rajongó rendező rakhatott össze. Komolyabb fenntartásaink is voltak. Az első részről, A hobbit – Váratlan utazásról azt is unalmas elmondani, hogy unalmas volt. Jackson túlzottan szereti az általa használt anyagot  ezt mindenki észlelhette, aki valaha végigülte A Gyűrűk Ura trilógia befejező örökkévalóságát óráját. A mostani, második hobbitos résznek köszönhetően viszont majdnem újra ott vagyunk, ahol elkezdtük. Majdnem.


„Tolkien Középföldéjének felfedezése jóval többet jelent a szokásos filmkészítésnél. Ez egy totálisan magával ragadó, nagyon speciális képzeletvilághoz, szépséghez és drámához vezető út.”


Jön a sárkány

Szerencsére a film legelején dialógusban elmesélt előtörténetet kapunk, ahol Gandalf az egyik szereplő. Megismerjük a szereplők motivációit, még az is képbe kerül, aki álmából felriadva nem tudja elmondani mordori nyelven a Gyűrű-verset. A felállás egyszerű: Tölgypajzsos Thorin (Richard Armitage), a törpök vezetője hazáját – a milliónyi kinccsel feltankolt, hegybe mélyesztett szuperkirályságot –  szeretné visszaszerezni egy hatalmas és pusztító, duplaszemmel kacsintó Smaug nevű sárkánytól (Benedict Cumberbatch). A sztoriba ott kapcsolódunk be, ahol a Bilbóval (Martin Freeman) és Gandalffal (Ian McKellen) teljes törpcsapat elhagyja a Ködhegységet. A háttérben maga a történelem, nagy adag megtorolni való és sajnálatos (tűz)haláleset is munkál. Az idő szorít, a gonosz pedig folyton felüti azt a csúf fejét. A második hobbit hosszú lett, igen, de zajlik. Miután a törpök elválnak Gandalftól, tündékkel és pókokkal is akad gond. Nem beszélve az Azog, a Pusztító becenevű ork által vezetett légiónyi gonoszról és a sárkányról a film címében. A Smaug pusztaságának legnagyobb hibája még mindig az a seregnyi szakállas fazon, akik csak néha hasznosak valamire. A hordós menekülés például a menő akciókoreográfia mellett még vicces is, de a törpök amúgy csak kellemetlenül visszhangozzák a történéseket: jaj, Gandalf miért megy el, de rossz lesz nekünk nélküle, éhesek vagyunk, hű mekkora sárkány.

THE HOBBIT: DESOLATION OF SMAUG

Team Jackson

A rendező A Gyűrűk Urát felépítő vérprofi stábtagok közül többeket újra megdumált – ezért is fájt annyira, hogy az első részben több volt a böfögős törp-poén, mint amennyit bárki megérdemelt volna. A színészek közül az új trilógiába visszatér(t) az említett Ian McKellen (amúgy Magneto) mellett Ian Holm (öreg Bilbó, amúgy Cornelius atya), Andy Serkis (Gollam, amúgy Gollam) és Hugo Weaving (Elrond, amúgy Smith ügynök). A biztonság kedvéért flash backek vagy forwardok erejéig visszarepültek azok a színészek is, akiknek a karaktere nem szerepel A hobbit regényben: Cate Blanchett (Galadriel), Christopher Lee (Szarumán) és Elijah Wood (le se írjuk) is része Hobbit-filmeknek. A Smaug pusztasága nagy visszatérője a szintén film kedvéért történetbe írt Legolas, vagyis Orlando Bloom. Hagyján, hogy anno lépcsőn szörfölve lődözte a nyilait, most Van Damme-ot megszégyenítő terpesztéssel pattog törpfejeken. Tolkien feltehetőleg örülne annak, hogy jóval többet hallani az általa kreált nyelvek filmbéli változatát, mint korábban és a bőrváltó Beornból sem kreáltak szörnyeteget. Az viszont kevésbé dobná fel, hogy love story kerekedik egy általa le sem írt karakter körül. Tauriel (a leginkább a Lostból ismert Evangeline Lilly) hozza, amiért kitalálták. Gyönyörű, harcos, vörös, igézően néz, a hozzá kötődő törp-szerelem vonalat viszont élő ember meg nem magyarázza. A bakacsinerdei tündekirály, Legolas apját játszó Thranduil (a Bloomnál amúgy fiatalabb Lee Pace) szintén új karakter. Szemernyi bölcs Elrond nincs benne, helyette megmutatja a tündék hidegségét, másságát, arroganciáját. Thranduilnak köszönhetően nem csak az orkoktól vagy sötéten suttogó tárgyaktól lehet félni Középföldén - simán el tudjuk képzelni róla, ahogyan villámgyors eleganciával gyilkolássza a számára nem hasznos elemeket. Pusztításban viszont mindent visz a megalomán, mitológiai magaslatokban csevegő Smaug, aki folyamatosan győzködi közönségét halálos erejéről. Mi pedig elhisszük neki. Howard Shore (Aviátor, Dogma, Játsz/ma, Hetedik, Ed Wood, Philadelphia) zeneszerző egyike a legfontosabb átmenekített zseniknek. Neki köszönhetően már a Warner Bros 3D-ben arcunkba tolt felirata alatt minden a helyére kerül. Fran Walsh és Philippa Boyens újra együtt dolgozott Jacksonnal a forgatókönyvön. Ugyan van néhány fájó pontja a már elkészült trilógiának (A két torony Aragorn-meghalatós részét nehezen feledjük például), átment viszont a szűrőn Bombadil Toma és a Megye megtisztításának kihagyása vagy a Banyapók áthelyezése. A hobbit-csapat új tagja Guillermo del Toro (A faun labirintusa, Penge 2, Pokolfajzat  - Hellboy 1 és 2), aki egy darabig úgy volt, maga rendezi majd az új trilógia epizódjait.


42?

A Smaug pusztaságában újra kőkeményen egymásnak feszül a fekete és a fehér, a hatalmas és az elnyomott, a kapzsi és a tiszta lélek (ez lenne leginkább a szintén új Bard). A jó és a rossz. De hát ezt szeretjük enni, mióta a tűz körül először megmondta az öregember tutit az életről, a világmindenségről, meg mindenről. Tolkien mitológiát szeretett volna építeni szeretett hazájának – és meg is tette. Ahogyan A Gyűrűk Ura, úgy az itthon eleinte A babó néven megjelenő A hobbit is csak része annak a hatalmas tolkieni világnak, ami annyira szépen figyel Peter Jackson filmjeinek hátterében. Ez sokak mellett annak a két Tolkien-illusztrátornak köszönhető, akik szintén végig együtt dolgoztak a rendezővel: John Howe és Alan Lee önmagukban teljes filmeket elfoglalni képes világokat álmodtak meg. A félóránként totálban előbukkanó, csodás terek (a tündék erdei királysága mellett Dol Guldur, Erebor és Tóváros) nem léteznének a szintén visszatérő, kellékeket gyártó új-zélandi Weta Workshop és az effektekért felelős Weta Digital nélkül sem. Ez a gazdagság az, ami még mindig magasan megkülönbözteti Jackson filmjeit a 2001 után megjelenő (A Gyűrűk Ura mellett a Harry Potter széria sikerének is köszönhető) fantasy-közeli hullám egyéb darabjaitól (például Narnia-filmek, Eragon, Lemony Snicket, Az arany iránytű, Holdhercegnő). A karácsony újra a legújabb díszdobozos verzióval és orkokkal lehet terhes, az első trilógia eposzi magasságait viszont még a jó második rész sem éri el. Hiába, az anyag.