Nem szólhat minden a Hajnal Tímeákról - Titanic

-

Anna Odell magáról készített filmet, és a szereplők nevei megegyeznek a színészek valódi neveivel. A fikció összemosódik a valósággal, a filmből performansz lesz. Az osztálytalálkozó trükkös film, nem tesz többet, mint bemutatja a szembesítés kínos pillanatait. A Titanic Filmfesztivál filmje.


Valószínűleg többen voltak már olyan osztálytalálkozón, amelyre szándékosan nem hívtak meg valakit. A fekete bárányt, aki soha nem tudott a csapatba illeszkedni, az unalmas strébert, aki elutasította a bandaszellemet, a csúnya lányt/csúnya fiút vagy bárkit, aki éveken keresztül annyira lúzer volt, hogy senkivel nem tudott a suliban összespanolni. Előfordul, hogy ezekkel az emberekkel húsz év után sem tud mit kezdeni a közösség, és egyszerűen nem küldenek nekik meghívót a találkozóra. Anna Odell pontosan egy ilyen lúzer helyzetébe képzeli magát Az osztálytalálkozó című filmben. Van alapja rá, állítólag őt is elnyomták a csoporttársai, a hierarchia alján, a tornasor végén álldogált. Felnőttkorára Anna maga mögött hagyta a tétlenséget, gondolkodó, ismert, csinos művész lett belőle, és úgy döntött, hogy kész helyzet elé állítja egykori osztálytársait. Szembesítéssé alakítja az osztálytalálkozót, és a szemükbe mondja azt, amit kénytelen volt magába fojtani. A bulinak annyi, kényes igazságokkal kell elszámolni helyben és hirtelen. Az osztálytalálkozó az a film, amelyben Anna eljátssza, hogyan viselkedett volna és viselkedtek volna vele, ha mégis ott bankettezik a többiekkel. Például tósztot mond, csak éppen nem azt szavalja, amit a többiek hallani akarnak, hanem egymás után szembesíti az embereket azzal, ahogy bántak vele annak idején. Felsorolja a barátnők kiközösítését, a fiúk bántásait, az iránta érzett, de szégyellni való szerelmet, a megvetést, a kimondatlan száműzetést. A botrányos végkifejlettel járó filmből ezután kilépünk, és egy másikba fordulunk (film a filmben), amelyben Anna az eddig látott jeleneteket be akarja mutatni az egykori „valódi” osztálytársainak.



És ezzel a húzással máris ott billegünk a fikció és a valóság határán. Anna Odell, a rendező, valójában is művész és zaklatott múltú ember (a filmben is említett hídról tényleg majdnem leugrott), akinek az osztályával kapcsolatban hasonló élményei vannak, mint a filmbeli szereplőnek. Mindenki maga dönti el, hogy filmet lát-e vagy performanszot. Lehet Az osztálytalálkozót úgy nézni, mint a művész saját sorsának egyfajta feldolgozását. A film szereplői hitelesek, átlagos emberek. Anna kérlelhetetlen szembesítését nem tudják lenyelni, még akkor sem, ha viszonylag udvariasan tűrik a nő akcióját. Nem tudják értelmezni azt a szándékot, hogy egy semmibe vett szellemosztálytárs egyszer csak revánsot követel, ezért aztán hazudnak összevissza, mint a vízfolyás, magukat pedig megpróbálják minél inkább tisztára mosni. Pedig Odell nem revánsot akar igazán, csak valami helyreigazítást, valami utólagos igazolást arra, hogy valóban jól érzékelte a múltban a történteket. Bosszúállás helyett nyílt tekintettel, naivan várja, hogy lépjenek, reagáljanak valamit egykori társai. A rendező pedig valójában is olyan trükkös, mint ahogy a filmben mutatja, nem ragozza ugyanis agyon a sztorit. Nem lesz óriási dráma, gyilkosság, nagy egymásra találás a film végén, de még az Anna által várt őszinte beismerés is elmarad. Az egykori osztálytársak mindvégig megtartják a tisztes távolságot a főszereplőhöz, és egy-két kínos párbeszéd, teaszendvics és néhány forgolódós éjszaka után valószínűleg el is felejtik ezt az egészet. Pont úgy, mint egy osztálytalálkozó esetében, ahol minden vallomás és tett csak ideig-óráig marad érvényben.


Az osztálytalálkozó  magyar forgalmazásáról egyelőre nem tudunk. A Titanic Nemzetközi Filmfesztiválról írt cikkeinket elolvashatja itt. Ha nem ment Titanicra, mazsolázhat itt, miről maradt le vásznon.