Nem sokon múlt – Roma ti amo

Fotó: Getty Images / Gabriele Maltinti / Getty Images / Gabriele Maltinti

-

HÁTTÉR

Azt hiszem, alapvetően háromféle szurkoló létezik. Van, aki a futballért rajong, van, aki a győzteseknek drukkol, és van, aki egy klubért lelkesedik tűzön-vízen át. Utóbbi élete a legkeservesebb. Egy Róma-szurkoló vallomása.


„Úgy lettem szerelmes a futballba, ahogy később a nőkbe is: hirtelen, megmagyarázhatatlanul, feltétel nélkül, mit sem gondolva azzal, hogy mennyi fájdalmat és bajt okozhat a szenvedélyem."

Jöhetne mindenféle halandzsa arról, hogy mitől kezd szurkolni az ember egy külföldi csapatnak, de annak racionális magyarázata nyilván nincs. Többnyire valami gyerekkori élmény, egy magazincímlap, egy tévében látott meccs, és kész a baj. Aztán hogy hogyan vált a csapatért való rajongás klubszerelembe, azt már észre sem lehet venni. Pedig mi közöm egy idegen város idegen csapatához, miért nem mindegy nekem, hogy azon a hétvégén nyer vagy kikap egy távoli csapat egy még távolabbi stadionban? Mit tudhatok egy olyan csapatról, amelynek a meccseit rendszerint a tévében nézem? De még ha a helyszínen is, mi értelme van a sportot nézni sportolás helyett?


Nos, ezeket nem tudom, csak azt, hogy ha az AS Roma nyer, akkor napokig boldogan vigyorgok, mint egy félkegyelmű, ha pedig kikap, totál kikészülök. Azt tudom, hogy az életem e köré szerveződik. Ha meccs van, nincs meló, nincs családi születésnap, csúszik a próba, és nem megy a kutya sétálni. A pizzériában az első naptól kedvezményem van, mert akinek szeme van rá, kiszúrja az apró farkasfej kitűzőt. Ahogyan én is, ha meglátok valakit Róma-mezben az utcán, azonnal rokonszenves, még ha első blikkre is látszik rajta, hogy egy pszichopata baltás gyilkos vagy a vagyonnyilatkozatával csaló parlamenti képviselő. Arra sem emlékszem, mióta van ez így. A csajom szerint túl régóta. Sőt, szerinte mindig is így lesz, mert reménytelen vagyok. Nem tudom, lehet. Viszont mikor megszólal a – zeneileg amúgy gyalázatosan olasz – Róma-himnusz az izgága basszusával, és elér a simlis, énekeltetős refrénig, akkor én megemelkedem, mint Michael Jackson a hátára szerelt kib.szott repülő izéjével, és a nyakamon dagadó erekkel vonyítom: Roma, Roma, Roma…


Aztán a pokol. Mikor Aldairt 95-ben láthatóan szándékosan meglökte a partjelző a bedobásnál, és abból gólt kaptunk, attól még ma is simán elbőgöm magam dühömben. Annál szemetebb dolog kevés történt focipályán. Na jó, talán mikor Pfaff kapus 82-ben legázolta Fazekast, az volt hasonló, de az egyik másik sztori. Apropó, '82. Tizenhárom éves voltam, mikor nyáron Würth Józsival újrajátszottuk az olasz bajnokságot gombfocival. Rákövetkező évben másodszor is bajnok lett a Róma. Pruzzo 12 góllal második volt a góllövőlistán (Destro most 13-mal a tizedik, és még van három forduló), és a középpályán játszott egy bizonyos Ancelotti, aki bár 1987-től a legendás Sacchi-féle Milanban folytatta, ahol az Olasz Kupán kívül mindent megnyert, saját állítása szerint a szíve mélyén mindig rómás maradt. Meg hát Falcao, Conti, ilyenek… A fejüket valami színes magazinból vágtuk ki és pattintottuk be a „gombokba". Aztán '84. május 30., BEK-döntő… Mindegy, hagyjuk! Ezután pár évre eltávolodtunk, én meg a Róma. Csajok, zenélés, ilyenek. De a csapat sem volt nélkülem túl szerencsés. A második sikersorozatig, a kétezres évek elejéig semmi nem történt vagy szinte semmi (talán ha a gombfocizást nem hagyjuk abba…). Illetve egyvalami mégis történt ez idő alatt. Bár nyilván mindenki tudja már hányásig, mondd utánam szépen: ha AS Roma, akkor Totti.


Ő sokak szemében, ahogy az enyémben is, egy letűnt világ egyik utolsó nagy alakja. Nekem minden hibájával és gyarlóságával együtt ő testesíti meg azt, amit a futballban szeretek. Az ő felbukkanása vezetett vissza szeretett csapatomhoz. Az elegancia, a tudás, a csibészség. Mozart a sok Salieri közt. Mutass még egy ilyen kaliberű játékost, aki lehúzza az egész karrierjét egy mezben (sangue di bue / becco d'oca)! Na, ugye! Totti a modern labdarúgás pandanja. És ezért lehet akármekkora f.sz, mindig szeretni fogom.

„Egy olasz futballista, az is mindent tud. Így születik. Sose csetlik-botlik, legföljebb a második félidőre elfárad."


A Capitano egyszer volt csupán bajnok a Rómával (2001), és hatszor második. Sokszor egy-egy meccsen múlt (2001–2002 1 pont, 2007–2008 3 pont, 2009–2010 2 pont). És számomra a Róma-szurkolóság esszenciája is ez. A majdnem odaérés. Egy-egy meccs, haver! Ennyin múlik. Minden évben meg tudod mondani, melyik volt az az átkozott meccs, amit simán be kellett volna húzni, de nem… És el is megy rajta a bajnokság rendre. Idén is volt pár ilyen. A csajom szerintem annyit hallgatta ezt, hogy fel is tudná simán sorolni ezeket a meccseket. De nem sorolja, csak mikor kezdődik a meccs, halkan lelép. A kutya is megszokta, hogy ilyenkor időnként ordítani kezdek, meg föl-alá rohangálok, és az öklöm rázom. Már a fejét sem emeli fel erre, uncsi.

AS Roma v SS Lazio - Serie A


Nem tudom, hány Róma-gólra ugráltam így ökölrázva az évek alatt, de van néhány, amit sosem fogok elfeledni. Ilyen például a közelmúltból a 2003-as Mancini-gól a Lazio ellen, vagy mondhatnám a 2006-os Samp elleni Totti-kapásgólt, ami szerintem minden idők egyik legszebb gólja. De mégis, amire a legnagyobb büszkeséggel gondolok éppen ugyanebből az évből, az az AS Roma–Messina meccs emblematikus jelenete, amikor De Rossi bemaradonázta Mancini szabadrúgását, majd a megadott gólt maga érvényteleníttette Bergonzinál. Mínusz egy gól, plusz egy sárga. Csibészség ez is. Mint a régi nagyok. Aki hallott öregeket sztorizni a régiekről, ismeri ezt a virtust. És ez az, ami nekem az AS Roma. Akkor is, ha nem. Hiszen úgyis csak egy fiktív marhaság az egész. Nincs ennek tétje (de van). Amúgy meg addig volt rendes foci, meg rockzene, míg bajuszosok játszották.   (Az elfogult Liverpool-szurkoló érzelmeiről itt olvashatnak.)