Nem hiszek a „kultúrharcban” - Péntek Orsolya-interjú

Fotó: AFP/Jorge Guerrero / AFP/Jorge Guerrero

-

HÁTTÉR

Megszűnt egy kulturális portál. Az Oroszlános Udvar nem csak a felszínen kapargatta a kultúra világát. Péntek Orsolyával, az oldal szerkesztőjével, íróval beszélgettünk (aki nem mellesleg a Magyar Hírlap kultúrrovatának vezetője is).


Miben különbözött az Oroszlános Udvar más kulturális honlapoktól? Mi tette egyedivé a kultúrához való közelítését?


Az, hogy miben volt más, legjobban talán a reakciókon volt lemérhető: tőlem az indulásunk pillanatától körülbelül egy hónapig mindenki azt kérdezte, hogy ez most jobb- vagy baloldali portál. A magyar közéletről, és arról, hogy milyen mértékben sikerült beszűkíteni a rendszerváltás óta eltelt huszonnégy évben a saját gondolkodásunkat, sokat elárul, hogy amikor közöltem, hogy nem jobb- vagy baloldali, hanem értékelvű, ezt egyszerűen nem hitték el.

De a tematika is egyedi volt. Szolgált valami összekötő kapocsként a rovatok között, vagy csak mindenki bedobta, amit hozott

Pálfalvi Lajos polonista-műfordító szerkesztő kollégánknak köszönhetően az Oroszlános Udvarban ugyanúgy megjelentek a posztkolonializmus kérdései, mint Andrzej Stasiuk, Ewa Thompson, vagy Mikola Rjabcsuk írásai, míg Gyuri [Száraz Miklós György, az Oroszlános Udvar főszerkesztője – a szerk.] a magyar kultúrtörténettel foglalkozott, máskor a tiszaeszlári vérvádról írt hatalmas esszét. Horváth Júlia a feminizmus aktuális kérdéseit feszegette, én pedig elfelejtett magyar írókkal, a magyar underground történetével, máskor várostörténettel foglalkoztam. Egyszóval teljesen iránytalanok voltunk és szabadok.

Az oldal nagy figyelmet fordított Közép-Európa, illetve a volt szovjet országok kultúrájára is. Ez még ma is fehér folt a magyarok számára? Mekkora az érdeklődés nálunk a szomszéd népek kultúrája iránt?

A volt szovjet országok, sőt Oroszország kultúrája szerintem ma ugyanúgy ismeretlen a magyarság számára, mint a horvát, a lengyel, a román, a szerb, a cseh, a szlovák kortárs kultúra: a rendszerváltás után szinte minden kulturális kapcsolatunk megszűnt ezekkel az országokkal. Nem hinném, hogy egy mégoly művelt magyar tudna akár egyetlen kortárs horvát vagy román írót mondani, hacsak nem műfordító, vagy tudná, hogy milyen kiállítás látható a négyórányira lévő Zágrábban. Vagy egyáltalán érdekelné. Vagy hogy hajlandó lenne átgondolni történelmünket az egykori Monarchia egészét nézve.

Pedig nemcsak a történelmünk közös, de a jelenünk is nagyon sokban hasonlít. Én ezt tragédiának tartom, ugyanis ha elveszítjük a közép-európai identitásunkat, az ugyanolyan nagy baj, mintha elveszítjük a magyar hagyományt. A posztszovjet és az orosz kultúra ismerete, illetve nem ismerete problematikusabb: míg a posztszovjetekről semmit sem tudunk, hiszen évtizedekig összemosta őket a propaganda a „szovjetek” címszó alatt, az oroszokra mintha átvittük volna a kollektív gyűlöletet: számomra megdöbbentő volt a Paks ügyében kitört össznépi oroszellenesség, amiben a jogos félelem, a biztonságpolitikai kockázat miatti aggodalom az orosz kultúrával és nyelvvel szembeni gyűlölettel is összekeveredett.



Nem kerülgethetjük tovább a kérdést: miért szűnt meg az Oroszlános Udvar? Anyagi ellehetetlenülés vezetett ide, vagy voltak egyéb okok is?


Eddig bírtuk fenntartani négyen saját erőből. Amúgy pályáztunk az NKA-hoz, de nem kaptunk egy fillért sem. Tudomásul vettük.

A kultúrafinanszírozás mostani működéséről mi a véleményed?

Szerintem huszonnégy éve bürokratikus, átláthatatlan, ráadásul az egyes művészeti ágak támogatása aránytalan – az irodalomra például jóval kevesebb jut, mint a többire –, az újabb és újabb reformkísérletek pedig mindezidáig csak még nagyobb káoszt szültek. A háttérben azonban sokkal nagyobb gond is van: a politikusok nem értik, hogy a támogatást nem a saját preferenciáik és ízlésük szerint kellene visszaosztatni a szervezeteken át művészeknek, hanem ezt valóban független szakmai bizottságokra kellene bízni.

Nem kellene beleszólniuk a kultúratámogatásba. Semmi közük hozzá, hogy ki kap pénzt. Nem a saját pénzüket osztják ugyanis, hanem az adózókét. És ezt huszonnégy éve nem értik meg. Az viszont a művésztársadalom hibája, hogy képtelen kitermelni a független szakmai szervezeteket, hiszen minden egyes döntnök pártpreferenciája közismert ebben a körben. Csak hát ugye a megélhetésért valahová tartozni kell.

Ahogyan az Oroszlános Udvar a kultúrához közelített, engem kicsit Proust világára emlékeztetett. Nagyinterjúk, történetmesélés, a látogatót órákig a képernyőhöz kötő sztorik. Nem éreztétek úgy, hogy az olvasók, még ha maradnának is, nem tudnak ma ennyi időt áldozni kultúrára?

Annak örülök, ha Proust világára emlékeztetett, mert az egyik kedvenc íróm. Nem tudom, hogy könnyű vagy nehéz az olvasók figyelmét felkelteni. Meglepett, hogy mit olvasnak el és mit nem. Nagyon sokan voltak kíváncsiak a Víg Mihállyal készült interjúra, vagy Óbuda történetére, de hatalmas sikert aratott egy nemrég előkerült László Gyula-interjú is, amelyet Gyuri készített. Míg Víg Mihály esetében az interjúalany kiléte valószínűvé tette, hogy sokan olvassák majd, azt álmomban nem gondoltam, hogy tömegek érdeklődnek a középkori és Krúdy-kori Óbuda története iránt.

Szerintem mindenkinek egyéni döntése, hogy mire áldoz időt, és mire nem. De ha az a kérdésbe bújtatott kérdés, hogy hiszek-e abban, hogy ma már csak röviden és lényegre törően lehet az olvasóhoz szólni, akkor nem hiszek. Inkább legyen tíz értő olvasóm, mint ötvenezer hülye. Ott, ahol a sikert oldalletöltésben és lájkokban mérik, ez lehet, hogy furcsa hozzáállás, és nem is az üzleti siker alapja, de ha a kézműves árunak van vevőköre, akkor a kézműves szellemi terméknek is kell hogy legyen.

Az előző kérdést továbbgombolyítva: hogyan látod ma a kultúrafogyasztás lehetőségeit? Van lehetősége, módja a kultúrafogyasztó polgárnak elmerülnie könyvekben, zenében úgy, mint régebben? Egyáltalán: jobb vagy rosszabb ma a helyzet, mint egykor?

Ma szerintem aki akar, az tud olvasni: ha nem tudja megvenni a könyvet, bármelyik nagyobb könyváruháznak van olvasósarka, a filmek és a zenék pedig gyakorlatilag ingyen hozzáférhetők a neten, sőt a könyveket is feltöltik az önkéntes kultúrfelelősök, a múlt héten vettem észre véletlenül, hogy komplett Hamvas Béla-kötetek vannak fent az interneten. Szerintem inkább a bőség zavara jellemző. Minden hozzáférhető.

Persze ezzel elveszett a betiltottság izgalma is, ami a szocializmus idején évtizedekig meghatározta a kulturális életünket. Már nem az a menő, ha elolvastál valamit, amit nem szabad, vagy megnéztél egy előadást, amiben „kimondtak valamit” a színpadon, hiszen mindent szabad. Pedig még mindig mintha elvárná ezt a közönség, létezik az a közép- és kelet-európai attitűd, hogy a kultúra a politika üzenőfelülete, és azért járunk mondjuk színházba, mert XY rendező „kiszólat” a darabból a színésszel, beszól az aktuálpolitikának. Ez a létnek és a kultúrának egy iszonyú alacsony, primitív szintje. Ami engem illet, unom.

De ha lehetőség akad is a szabad kultúrafogyasztásra, igény van-e egyáltalán?

Azt hiszem, lenne igény a valódi kultúrára, mert a szabaddá vált világban beáramlott kultúrszeméttel épp torkig lenni látszanak sokan. Nem végeztem felmérést, nem tudom, hogy mit néznek a tévében Hajdú-Biharban, vagy mit olvasnak Sopronban, de annyit látok, hogy telt ház van a slammerek estjein Budapesten, hogy nem férek be Balaton-koncertre a Hunniába, és naponta megoszt valaki egy új könyvről szóló infót a közösségi oldalak egyikén, vagy sorállás van a Szépművészeti Múzeum előtt.

Amikor például Zágrábban vagyok az ottani rokonaimnál, nem érzem, hogy annyira mélyen átszőné a kulturális utalások rendszere a beszélgetést, mint itthon vagy egyáltalán beszédtéma lenne egy-egy új könyv vagy előadás vagy kiállítás. Ugyanakkor a mindennapi élet kultúrája sokkal fejlettebb. Hogy öltöznek fel, milyen egy formaruha, egy vizes palack, egy csomagolás, vagy miként szólnak egymáshoz – és ebben sajnos nemcsak a horvátok vernek ránk, de majdnem minden európai ország is. Egyszóval szerintem van egy szűk középosztály, amelynek van igénye a magas kultúrára, de mindennapjainkban viszonylag kulturálatlanok vagyunk sok más európai országhoz képest, ami meglepő kontraszt.


Nem tudok mit kezdeni a kultúrharcos hevülettel, gyárilag képtelen vagyok rá. Volt olyan jobboldali lap, ahonnan kirúgtak emiatt, mondván, hogy akkor biztos komcsi vagyok, máshol pedig megértették és tudomásul vették, hogy nem húzok sehová.

Jobboldali lapoknak is írsz: nem nehéz az embernek kivonnia magát a kultúrharcos hevületből?


Nem tudom, hogy a „jobboldali lapokról” lehet-e általánosságban beszélni: tartok tőle, hogy ez eleve csúsztatás, mivel minden lap más, de egyrészt nemcsak jobboldali lapokba írok, hanem – íróként legalábbis – baloldalinak vagy liberálisnak tartott orgánumokba is, másrészt pedig totálisan semleges vagyok politikailag, akkor is, ha itt nem illik annak lenni. Nem érdekel, hogy mi illik. Nem tudok mit kezdeni a kultúrharcos hevülettel, gyárilag képtelen vagyok rá. Volt olyan jobboldali lap, ahonnan kirúgtak emiatt, mondván, hogy akkor biztos komcsi vagyok, máshol pedig megértették és tudomásul vették, hogy nem húzok sehová.

Képtelenségnek tartom, hogy csoportvéleményt képviseljek, úgy gondolom, hogy felnőtt emberré akkor válik valaki, amikor képes az indulatain, egyéni sérelmein, családi traumáin, a gyerekkori verekedéseken és ifjúkori esetleges megaláztatásain felülemelkedve, józanul nézni az ország ügyeit, bizonyos dolgokban X-nek, másban Y-nak adva igazat – ami természetesen nem azt jelenti, hogy valakinek ne legyen politikai preferenciája. Legyen.

Csak az a baj, hogy mi, magyarok mintha nem tudnánk elfogadni azt, hogy a „másik oldaliaknak” is jogosak a sérelmeik, hogy ők máshogy látják az ország vagy adott esetben a kultúra helyzetét. Rögtön hazaárulózunk, fasisztázunk, anyázunk. Alapból hülye, aki nem úgy gondolkozik, mint én. Közben dehumanizáljuk is a másikat: aki másik oldali, az feltétlenül ostoba, bűnöző, számító, ingyenélő és rosszat tesz az országnak. Ez szerintem óvodai szint. És ebben mindenkinek az egyéni felelőssége, hogy megpróbál-e józan hangon megszólalni, vagy tovább fokozza a hisztit közszereplőként vagy írástudóként.

A fentiek miatt nem hiszek a „kultúrharcban”, csak abban, hogy egy bizonyos körnek, amelynek tagjai nem mind a kvalitásaikról ismertek, érdeke fenntartani a háborút, amíg ugyanis csak háborúzni kell, addig nem tűnik fel, hogy nem mindegyikük teremt értéket a harc hevében.

Jobboldali szerzők gyakran jönnek azzal, hogy itt csak demokratizálódásról, egyenlőtlen viszonyok kiegyenlítéséről van szó. Ezzel mit lehet kezdeni?

A kiegyenlítésről nem tudok mást mondani, mint hogy jó meg rossz mű van, az összes többi kategória lényegtelen. Kétségtelen, hogy volt a szocialista korszaknak egy olyan hatása, hogy eltűntek vagy be sem kerültek a nemzeti emlékezetbe nagyon fontos szerzők, gondoljunk Hamvas Bélára vagy Bánffy Miklósra, de nem szerették mondjuk Kondor Bélát vagy a komplett undergroundot sem. A mai kategóriarendszerünk szerint Hamvas vagy Bánffy ugyanakkor nem „jobboldali”. Nem is baloldali.

A „kiegyenlítésnél” ilyenformán először azt kellene meghatározni, hogy ki kivel szemben mit akar kiegyenlíteni. Ha arról van szó, hogy beemeljük a köztudatba azokat a kulturális értékeket, amelyekről 1948 és 1990 közt nem lehetett beszélni, akkor ez több mint jogos. Az is tény, hogy ezen művek, szerzők jó része bizonyos szempontból, ha nem is jobboldali, de legalábbis konzervatív vagy tradicionalista, mint az említett Hamvas vagy Bánffy, esetleg Márai. Más részük meg nem az, például az underground zenekarok.

Ha „kiegyenlítés” címszó alatt azonban arról van szó, hogy a napi politikai csatározásokba fegyverként beemeljék a kultúrát is, és azon vitázzanak alpári hangon, hogy Nyírő vagy Wass Albert volt-e fasisztább vagy valamelyik kortárs magyar író hazaárulóbb, akkor azzal személy szerint nem tudok mit kezdeni, mert az közben senkit nem érdekel, hogy az illető jót vagy rosszat írt. Az nem is téma, pedig az az egyetlen lényeges kérdés, mármint ha íróként beszélünk az illetőről. A mű nem lesz rosszabb, de sajnos jobb sem attól, hogy a szerző ezt vagy azt gondolja a politikáról, vagy adott esetben cinkos volt-e vagy néma vagy hülyeséget beszélt-e – emberként. Azokat kellene megkérdezni, hogy miért teszik, akik óvodás szinten tartják a közbeszédet a megszólalásaikkal. Lehet, hogy tényleg traumatizált gyermekkoruk volt, amiből képtelenek kilépni. Sajnálom őket.


Nagyon kevés újságíró vállalja a teljes elfogulatlanságot, ami azért tragikus, mert a kulturális újságíró nem lehet politikailag elfogult, egy darab, egy könyv, egy kép ugyanis vagy jó, vagy nem jó. És ha nem jó, akkor hiába a mi kutyánk kölyke. Ha meg jó, akkor akármilyen nemzeti-liberális-baloldali lehet a művész, akkor is jó.

A Szépirodalmi Figyelő nemrég azt vizsgálta körkérdésében, a felek milyen különbségeket, azonosságokat látnak a különböző kulturális platformokban. Online és print kulturális újságírás terén fontos különbségek vannak, vagy csak a platform más? Jobban érvényesült volna az Oroszlános Udvar printben?


Dolgozom on-line és print médiumnak is. Én ugyanazt írom ide és oda is, de a printnél nagyon sok a korlát: meghatározott a terjedelem, a cím mérete, nem lehet belinkelni valamit, nem osztható tovább a cikk egy mozdulattal, eleve nem lehet „fél szemmel” olvasni, hiszen míg a neten olvasok, addig „netezek”, de amikor leülök valamit elolvasni, akkor csak azzal foglalkozom, és a nyomtatott szöveghez nehezebb visszatérni – az utóbbiakat olvasóként is érzékelem.

Éppen ezért technikailag szerintem több lehetőség van az online újságírásban. De azt nem hiszem, hogy ez hosszútávon a tartalomra is kihatna. Legfeljebb olyan szinten, hogy nem kell megjegyzeteleni egy tanulmányt vagy egy esszét, hanem elég a megfelelő linket elhelyezni a szövegben. Lehet azon vitatkozni, hogy a neten való olvasás mindezért felszínesebb-e, mintha nyomtatott szöveget olvasnánk, de azt hiszem, ha valami érdekes, akkor az a falra írva vagy kőbe vésve vagy okostelefonon is érdekes, ami meg nem, az nem. Az interneten való olvasás egyszerűen kényelmes dolog. És az ember kényelmes állat. Az meg az újságíró felelőssége, hogy mit hoz ki ebből a helyzetből. Éppen ezért nem hiszem, hogy jobb lett volna, ha az Oroszlános Udvar printben jelenik meg.

A kulturális újságírás helyzete ma hogy áll? Mennyire lehet “átnyomni” fontos kulturális témákat közéleti lapokban? Van különbség e téren jobb- és baloldali lapok között?

A kulturális újságírás helyzete pontosan olyan, mint a kultúráé. A nyomtatott lapoknál nem kezelik helyén a kultúrát, mindenhol a politika és a gazdaság mögé szorul, az online médiában pedig a kultúra címszó alatt keveredik a diéta és fitnesz, a valóságshow meg az új magyar vígjáték egy-egy művészinterjúval, teljes káoszban, ami azt mutatja, hogy aki ezt kitalálta, az vagy a saját kulturális újságíróit nézi le, vagy az olvasót. Vagy mindkettőt. Vagy eleve nem azt jelenti már a „kulturális újságírás”, mint eredetileg.

Mindenesetre azt hiszem, általános jelenség, hogy a legtöbb helyen azért nem áldoznak helyet, pénzt a minőségi kulturális rovatra, mert amúgy sincs olvasó, a kultúrára kíváncsi olvasó meg azért nem olvassa a kulturálisnak kikiáltott rovatokat, mert egy-két kivétellel olvashatatlanok bizonyos szellemi nívó felett. Ahol pedig mégis van hagyományos értelemben vett kultúra rovat, ott a megszólalás irányát és lehetőségét egyértelműen az határozza meg, hogy mely politikai oldal érdekkörébe tartozik az adott orgánum.

Nagyon kevés újságíró vállalja a teljes elfogulatlanságot, ami azért tragikus, mert a kulturális újságíró nem lehet politikailag elfogult, egy darab, egy könyv, egy kép ugyanis vagy jó, vagy nem jó. És ha nem jó, akkor hiába a mi kutyánk kölyke. Ha meg jó, akkor akármilyen nemzeti-liberális-baloldali lehet a művész, akkor is jó. De ezt a kulturális újságírók, azt hiszem, pontosan tudják...

*
A fotón a granadai Alhambra Oroszlános udvara látható