Nem csak a Disney tud hercegnős mesét készíteni

Fotó: / David Koskas / / David Koskas

-

HÁTTÉR

A határkövek felé ásóval közelítő franciák, újabb filmszerepekkel csábító Hollywood, a sok filmben megénekelt bonyolult udvari élet - Grace Kelly történetében vannak feszültségek. A színésznőből hercegi feleséggé váló sztárról készült legújabb film azonban nem találja ezeket. Aranyszínű, csillogó és nem túl érdekes.


Olivier Dahan rendezőnek egyszer már sikerült nagy filmet csinálnia a Piaffal. Az alapanyagot másodszorra is megtalálta: Monaco legválságosabb időszakát, amelynek során a III. Rainier herceghez feleségül menő Grace Kellynek színésznőből profi politikusfeleséggé kell alakulnia. A Grace - Monaco csillagában van ármány, szerelem, akaratos franciák és Nicole Kidman. A történet tehát elvben tele van feszültséggel. Hitchcock egykori múzsájának sorra kellett visszautasítania a szerepajánlatokat, és férje már az esküvő után betiltatta a korábbi filmjeinek vetítését. Az egyszerű philadelphiai lány nem igazán tudott beilleszkedni az európai, protokolltól terhes, arisztokrata világba, ahol senki sem arról beszél, amit valójában gondol. 1962-ben azonban Rainier feloldja a filmekre vonatkozó tilalmát, és végre menekülő út nyílik Kelly előtt. A herceg beleegyezik, hogy felesége leforgassa Hitchcockkal a Marnie-t, ám a sajtó támadásai miatt a kecsegetető lehetőség végül elúszik. Grace Kelly soha többet nem vállal filmszerepet. Olivier Dahan rendező erre a vázra építette fel fikciós elemekkel kibővített filmjét. A de Gaulle által pénzügyi blokád alá vett Monaco jó háttérnek bizonyult, de a politikával átszőtt történet mégsem lett elég érdekes. Sikerült a rendezőnek aranyszínű, tündöklő hamupipőke filmmé gyúrni az életrajzi sztorit.



Már a film indításánál érezni lehetett az erőtlenséget. Sajnos Grace Kelly helyett Nicole Kidmant láttuk végig a vásznon, az ő ismerős tekintetét, az ő ismerős hanghordozását. Nehéz volt elvonatkoztatni attól, hogy Kidman inkább magát alakította a hercegnő helyett. Már a film első felében felmerült bennünk a kérdés, hogy a drámai életű, erős és izgalmas Edith Piaf után mennyire lehet ügyesen vászonra vinni egy hasonlóan híres, de talán kevésbé érdekes színésznő életét. Talán Dahan is tisztában volt vele, hogy a monacói mozi nem lesz annyira átütő erejű, mint a Piaf , és ezért ikonikusnak szánt képekkel, rengeteg közelivel, lágy színekkel, Puccini operájával próbálta emelkedettebbé tenni a történetet. Ezzel azonban Dahan inkább csak azt érte el, hogy a politikai, a drámai szálat felülírta a hercegnői báj, ami pedig nyilván kevés volt ahhoz, hogy magával ragadjon a film. Még akkor is, ha Tim Roth (Hazudj, ha tudsz!, Az óceánjáró zongorista legendája) alakítása egyébként nagyon hiteles. Roth pont annyit tesz a szerepébe, amennyi a csillogó Kidman mellett elfér, mégis tud úgy spórolni a filmidővel, hogy a karakterét kibontsa előttünk. Az eleinte karót nyelt figura korrekt, megfontolt és emberséges politikussá válik. Az elvileg radikálisan mássá váló Grace Kellyvel kapcsolatban nem éreztük ezt. Grace megtanulja az udvari protokollt, elkezdi keresni a hangot az őt el nem fogadó hercegséggel, még egy beszédet is mond, amely meglágyítja de Gaulle szívét. Mégis, mintha semmi sem történne vele a másfél óra alatt.



Dahan mozija érdekes kettősséget hordoz magán: arról csinál filmet, hogy hercegnőnek lenni még a mesés Monacóban sem tündérmese, de a szándékot felülírja, hogy a rendező az egykori sztár szépségét akarja megidézni. Közelről nézzük a Kellyt játszó Kidmant, és súlytalanná válik a konfliktus. Dahannak nem drámát, hanem tündérmesét sikerült készítenie. Az egész így pedig egy szimpla tévéfilm lesz, és ezt még a kor primadonnájának, Maria Callasnak a filmbe illesztett áriája sem tudja megmenteni.


Dühös hercegek, felháborodott rendező, vádaskodó forgalmazó

A film már a cannes-i bemutatója előtt viharos életet kezdett élni. A hercegi családnak nem tetszett a mozi, Dahan pedig a forgalmazóval viaskodott. A hercegi család kitalációnak minősítette Olivier Dahan filmjét, az 1982-ben autóbalesetben elhunyt monacói hercegnő gyermekei már előre elhatárolódtak az alkotástól. II. Albert, Caroline és Stéphanie, akik nem látták a filmet, csupán a forgatókönyv több változatát, a közelmúltban egy közleményt adtak ki, amelyben a film előzetese alapján kitalációnak minősítették a szerintük téves történelmi és gyanús irodalmi referenciákon alapuló történetet. Egyúttal bojkottra szólították fel a sajtót. Mindeközben a rendező pedig az amerikai forgalmazóval küzdött, mert szerinte az túlzottan kommersz művet akart. A forgalmazó még a forgalmazási jogról való lemondással is megfenyegette a rendezőt. Erre végül nem került sor, csapataik viszont azóta is harcban állnak.