„Nehogy azt hidd, hogy te különb vagy, mint a másik”

Fotó: Kummer János / Vs.hu / Kummer János / Vs.hu

-

Kun Árpád író 2006 óta él Norvégiában, házi ápolóként dolgozik egy idősek otthonában. Boldog Észak című regényéért 2014-ben ő kapta az Aegon Művészeti Díjat. Döntésekről, idegenségről, a norvég élet meghatározó vonásairól beszélgettünk.


 A könyvet olvasva számomra nem az életrajzodból logikusan  következő idegenség volt a meghatározó, hanem az embernek a saját identitásához fűződő elbizonytalanodása: a különböző lehetséges életutak végiggondolása. Külföldre  kerülve még inkább felerősödik mindenkiben az igény egy stabil, erős identitásra? Két oldala van ennek a kérdésnek, mert egyrészt idegenben van  a legegyszerűbb identitásod, hisz ott mindenkinek te vagy a magyar. Ez persze külső meghatározás, de azért a külvilág „tekintete”  visszahat rám is: megerősíti, hogy magyar vagyok, és  más nem is tudnék lenni. A belső idegenségérzet pedig alkati kérdés. Hiába bűvészkedem a valóság és a fikció elkenésével, Aimének, a könyv főszereplőjének valóban „kölcsönadtam” az ezzel kapcsolatos világlátásomat:  alapvető élményem, hogy kívülről látom magam. Előbb-utóbb minden közösségben azt érzem, hogy nem egészen tartozom oda. Mindig lesz egy részem, amely nem tud azonosulni. Ez mindig is így volt? Igen, olyannyira, hogy azon is elgondolkodtam gyerekként, hogy én árva vagyok, akit befogadtak. Nyilván ez nem volt igaz, de mégis eszembe jutott. Ezért aztán mélyen azonosulni tudok azokkal, akik azt vallják, ne foglalkozzunk azzal, hogy kinek milyen ősei vannak, mert ez nem vezet sehova.


-


A regényben van egy jelenet, amikor a főhős életének egy fontos pillanatában találkozik valakivel, aki  ő is lehetett volna, ha egy másik életutat jár be. Különösen fordulópontoknál, döntéshelyzetben sokan  belegondolnak abba, milyen más lehetséges forgatókönyvek lettek volna vagy lehetnének még az életükben. Te két nagy döntést is hoztál a Norvégiába költözéssel és a  szociális munkásként való elhelyezkedéssel. Igen, nekem eleve  két életem van.  A Norvégiába költözést viszont nem döntésként  éltem meg, hanem egy olyan helyzetként, amelyben  nem volt más választásom. Családot akartam, jöttek a gyerekek, őket el kellett tartani. Itthon ez nem volt lehetséges. A feleségem norvég szakosként talált munkát Norvégiában, így kerültünk oda. Azután a másik fontos pont, hogy rátaláltam erre a segítő szakmára, ami  teljesen megfelel nekem.  Jó, hogy nem a fejemmel kell pénzt keresni. Tanítottam korábban egyetemen, meg írtam filmforgatókönyveket is. Akkoriban el kellett adnom a gondolataimat: nem íróként használtam a fejemet, hanem mindenféle kulimunkákat  csináltam azért, hogy pénzem legyen. Ezt nem szerettem. Most hál' istennek  luxusból írhatok. Sokak számára  még inkább kulimunka házi ápolóként dolgozni... Magyarországról nézve lehet, de Norvégiában  ez tisztes megélhetést biztosít nekünk.


-


Az anyagi megbecsültségen túl, ha egy egyetemi tanár és egy házi ápoló társadalmi státuszát összehasonlítjuk, nagyon nagy a különbség.  Norvégiában egy sokkal egyenlőségpártibb társadalom van. A fizetések szintjén sincs akkora különbség egy egyetemi tanár és egy szociális munkás között.  A norvégokban egyébként is benne van, hogy nem kell kiemelkedni az átlagból, nehogy azt hidd, hogy te különb vagy, mint a másik. Nekem ez nagyon tetszett, mikor odakerültünk, mert nálunk, ugye, pont a fordítottja van: legyél te különb, és akkor neked már mindent szabad, a törvény rád már nem vonatkozik. Na ez az, amit én gyűlölök. Meg ezt az egész státuszdolgot, hogy valaki azért, mert hatalmat és pénzt gyűjtött, ki tudja, hogyan, erre még büszke is. Rengeteg „apróságot” mutatsz meg a könyvben erről a norvég  jóléti társadalomról – az idősgondozás körülményeiről például –, ami innen, Európának ebből a feléből nézve szinte hihetetlen. Másrészről  jól látszik, ahogy a modern technika „átveszi a hatalmat” egy hagyományos  természeti környezetben: a gazdálkodó család házimozi-rendszerén követi, mit csinálnak a juhai a bekamerázott akolban. Ennél abszurdabb képet nehezen lehet találni a mi 21. századunkról.  Először én is csak ámultam-bámultam. De fontos hozzátenni, hogy  ez a szociális ellátórendszer nem csak a pénzről szól. Az abszurditás, a bekamerázott birkaakol, az persze igen, de az elesettekhez való viszony független az anyagi javaktól. És a gyerekekhez is ugyanígy állnak hozzá. Hányszor elmondják azt az  alapmondatot, hogy nem vagyunk egyformák. A tolerancia  tulajdonképpen  nem más, mint türelem. És ebben nagyon előttünk járnak a norvégok. Iszonyú sok türelemre lenne szükségünk, és mindenekelőtt azokkal szemben, akik megengedhetetlen dolgokat mondanak. Szóba kellene velük állni.


- -

Talán az sem véletlen, hogy a könyv ezzel a burjánzó afrikai mitológiával pont a hideg, kemény északon született meg. Az írói  fantázia is másképp működhet arrafelé, egyik szélsőség a másik szélsőséget ellensúlyozza. Nagy hátránya ennek a racionális és konformista világnak, hogy hiányzik a hétköznapokból a fantázia, amely sose konformista, mindig áthágja a határokat. A fantáziát nem lehet tipizálni, betenni egy skatulyába. Ez a fantáziátlanság valóban nagyon zavar engem. Ugyanakkor az elképesztő természeti díszletek, a fjordok, a hatalmas hegyek egy ősi természeti állapotot jelenítenek meg. A gazdag 21. századi Norvégia „díszletei” egy ősi világra  épültek rá, és ezek a tradíciók ma is jól látszanak. Kívülről érkezőként világosan látod, hogy van itt egy élet, amely nagyon mélyről táplálkozik, a hagyományaival nagyon messzire nyúlik vissza. Hogy mást ne mondjak, egy nagyon ősi, archaikus nyelvjárást beszélnek. Valahogy sokkal jobban meg tudták őrizni a múltjukat a jelenben – mindenféle erőltetettség nélkül –, mint mi. Mostanában – részben a díjnak köszönhetően is – elég gyakran jössz haza. Milyennek látod ezt a mostani Magyarországot? Szívesen kikerülném a választ erre a   kérdésre, mert  nem szeretnék beledumálni az itthoni  dolgokba, okosakat mondani a távolból. A parlamenti választások kapcsán is sokat beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy mi legyen. Végül is ketten adtunk le egy szavazatot kompromisszumként, de nem volt egyértelmű a döntés. Nem itt fizetek adót, nem éreztem fairnek, hogy beleszóljak a magyarországi történésekbe, hiszen nem a mi bőrünkre megy a dolog.


-