Négyévente egy nap

-

Úgy tűnik, nem a kormánypárti győzelem, hanem csak annak mértéke bizonytalan. A szavazók fejébe – bár sokan szeretnének – mi sem látunk bele, most mégis igyekszünk végignézni, mi alapján dönthet majd az egyszeri választó.


Bár az emberek köztudomásúan kevéssé szavaznak pártprogramok alapján, sőt, fogalmunk sincs, mi alapján szavaznak, de az biztosan kötődik ahhoz, amit közelmúltjukban és jelenükben látnak az országban. (Ennyiben nem osztjuk azt a jobb- és baloldalon is erős meggyőződést, hogy az emberek a média által [meg]vezetve döntenének.) Azt sajnos nem gondoljuk, hogy az emberek szakmai elemzések alapján értékelnék a mindenkori kormányok négyéves gazdaságpolitikáját. Nem gondoljuk, hogy az államháztartási hiány állása alapján teszik le voksukat (addig legalábbis, amíg nem következik el az, ami a görögöknél pár éve). Nem is ez a mutató a Fidesz fő fegyvere a kampányban, bár sokszor halljuk tőlük. Mert a szám bizony a bűvös (az uniós támogatások feltételéül szabott) 3 százalék alatt van három éve (igaz, ettől a 10-20 év múlva nyugdíjba vonulók nem alhatnak nyugodtan: 3 ezer milliárdos magánnyugdíj-megtakarításuk volt az ára). Ezt eddig még soha nem sikerült villantaniuk kormányon a mostani ellenzéki pártoknak. Az ő kampányígéreteik a Költségvetési Felelősségi Intézet számításai szerint 8,4/7,6/5,6/4,1 százalékos hiányt eredményeznének (sorrendben: MSZP/LMP/Együtt-PM/DK), a Jobbik programjának megvalósulása 12 százalékot. A Jobbik radikális ígéretei (adósságátütemezés stb.) valószínűleg ennél is tovább, államcsőd közelébe juttatnák az országot. (A Fideszét nem tudjuk: a „folytatjuk”-ot nehéz forintosítani.) A jogállam sem tűnik túl vonzó választási ajzószernek. A Fidesz kétharmados legitimációjával és a – minden diszfunkcionalitása, helyenként kiüresedése dacára működő – jogállami intézményrendszer érveivel veri vissza a kritikus hangokat. A szélsőjobb nélküli ellenzék (a Jobbik sosem igyekezett magát a jogállam nagy barátjának láttatni – kivéve, ha ők vagy híveik élhettek a védelmével) cseppet sem egységes abban, milyen jogállamot is szeretne. Mondjuk olyan médiatörvényt, amelynek tervezetét összehozták kormányzásuk alatt, s mely olyan nagyon nem különbözött attól, mint amit a Fidesz végül egyedül megalkotott? Vajon Szili Katalin államfői legitimitása olyan nagyon különbözött volna Schmitt Pálétól? A mindennapi megélhetés: ez bizony számít. Ezért csökkentek a háztartások rezsiköltségei, került pénz az oktatásban és egészségügyben dolgozók béremelésére (még ha ezekből a rendszerekből forráskivonás történt is), a legnyomorultabbakat úgy-ahogy a víz felett tartó segély összege csökkent, de százezreknek biztosítanak valamivel több pénzt hozó közmunkát – ha csak évente pár hónapig is. A Fidesz 4 éve sem is titkolta, hogy célja a középosztály megerősítése. A devizahitelesek – nagyon komoly társadalmi kockázatot jelentő – helyzetének megoldása is erre indult. A helyzet tényleg nem eszkalálódott, és – miközben a vagyonosok jól szálltak ki adósságaikból, a legszegényebbek pedig még inkább belezuhantak – a középosztály egy része kimenekült szorító helyzetéből. Ja, hogy a bankok rosszul jártak? Néhány közgazdászon kívül zavar ez most bárkit is? A beruházások szaporodásán pedig akár az olcsó nemzeti banki pénz, akár az utolsó lehetséges fillérig besöpört uniós támogatások, akár a húzóágazatok termékeinek nemzetközi keresletnövekedése segíthet – csak valamelyik segítene már. Nagy ellátórendszerek: mi is ez? Ki tudja? Hogy államosítva vagy önkormányzati tulajdonban hatékonyabb az egészségügy? Ami nemcsak az egyén, de az állam költségvetésében is hatalmas tétel? Egészségügy, oktatás: ez az a két terület (persze a szoclib kormányzás démoni felelőseinek megbüntetésén kívül), ahol még a biztos Fidesz-szavazók is többre várnak/vártak. A választás egyrészt a fentiek, másrészt hitek, érzelmek és persze kulturális beágyazottságok alapján fog eldőlni – és ezekben a Fidesz hagyományosan erős. „...egy politikai erőnek szervezettnek is kell lennie, hogy ne fordulhasson elő, hogy a számbeli fölényét adott esetben nem tudja érvényre juttatni...Építettem a Fidesz radikális, rendszerváltó, kispárti közösségét, aztán a polgári körökön keresztül a nagy, néppárti, jobboldali érzelmű közösséget...” – nyilatkozta szombati Magyar Nemzet-interjújában Orbán Viktor, aki nagyon érzi, hogy az érzelmi, kulturális indíttatások hogyan válhatnak politikai erővé. Egy kicsi, de hitelességi problémákkal nem küszködő zöldpárt; egy, a mindkét oldalról érkező kiábrándultaknak könnyű álmot ígérő szélsőjobb; egy nyolcéves kormányzása alatt fontosabb szereplőinek hitelességét elvesztett baloldali összefogás és egy erőt és magabiztos kormányzást, de egyelőre nem túl sok eredményt felmutató, újrázni készülő jobboldal. Nyolcmillió választó figyelhette őket négy évig. Most a közönség következik.