"Nap mint nap felmerül, mi lenne, ha elmennék" - Závada Péter interjú

Fotó: VS.hu/Zagyi Tibor / VS.hu/Zagyi Tibor

-

HÁTTÉR

Závada Péter költő, dalszövegíró, kamaszkora óta tagja az Akkezdet Phiainak. A „menni vagy maradni" dilemmáról, megfelelési kényszerekről és a slam sikertörténetéről beszélgettünk vele.


Egy 2013-ban készült interjúban azt mondtad, nem biztos, hogy még négy évet kibírsz az itthoni közegben. Mit gondolsz erről most? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Azóta is nap mint nap felmerül, hogy mi lenne, ha elmennék. Majdnem mindennap történik ugyanis valami, ami kiveri a biztosítékot. A legutóbbi ilyen momentum Kerényi Imre „buzizása” volt. A miniszterelnök nem reagál, Deutsch volt az egyetlen a Fideszből, aki válaszra méltatta Kulkát, de ő sem hivatalosan. Egyébként pedig gyakorlatilag a színházi szakma az egyetlen, amely ki mer magáért állni. Az irodalomban síri csönd honol. Mit kellene csinálniuk? Semmit. Pont ez a lényeg: annak a választásnak a lelkiismereti présében éli az ember a mindennapjait, hogy nem szabadna csöndben maradni, nem szabadna hagyni, hogy ilyenek megtörténjenek, közben pedig tudja, hogy nincs értelme megszólalni, mert nincsen semmiféle hatása, sőt, lehet, hogy az illető az állásával játszik, ha mégis megteszi. Teljesen súlytalanná vált minden tiltakozás. Újra megszavazták a kormányt, és azok az emberek legitimálták, akikkel együtt élünk, itt, ebben az országban. Tehát ha pragmatikusan olvasom a történetet, egy feltételezett demokrácia felől, akkor látnom kell, hogy ez a döntés született, ez úgyszólván a népakarat, legyen mégoly manipulált is, tehát nekem most csöndben kell maradnom, legfeljebb szívhatom a fogam, és tűrhetek. Itt jön a kérdés, hogy akkor így is végigcsinálom-e, vagy úgy döntök, hogy hátrahagyva mindent és mindenkit elmegyek külföldre.

-


Miközben verseket írsz, színház-dramaturgiát tanulsz, vagyis a nyelvvel dolgozol. Igen, de talán pont a színház lehet a kiút. Ott van Schilling, Bodó, Mundruczó. Mindnyájan rendeznek külföldön, bár itt most rendezőkről és köztük is a legismertebb nevekről beszélünk. Nem tudom, íróként, dramaturgként el lehet-e helyezkedni másutt. Valószínűleg nagyon nehéz. A versírás meg mindig csak másodállás, nem lehet rá egzisztenciát alapozni, még akkor sem, ha ez a legfontosabb az ember életében. A zenekar is ideköt, azt sem lehet külföldön csinálni. Attól félek, hogy ha ez a kormány nem tud megoldást kínálni a társadalmat szétfeszítő problémákra, márpedig nem fog tudni, akkor a túlnyomás előbb-utóbb robbanáshoz vezet, az pedig egyértelműen a szélsőségeknek kedvez. Ez az európai politikai erőterek átalakulásán is jól látszik. Az első köteted megjelenésekor mondtad, hogy a felelősség, a megfelelni akarás mintha ezzel lekerült volna rólad. Fontos kérdés, hogy hogyan lehet „kinőni” egy ismert apa árnyékából, különösen úgy, hogy mindketten az irodalmi porondon mozogtok. Ráadásul édesanyádat korán elvesztetted, így nyilván az apa súlya duplán nehezedett rád. Az „anyakérdést” folyamatosan dolgozom fel a szövegekben. Noha az írás – és ez közhely – többé-kevésbé terápiaként is funkcionál, azért ez nyilvánvalóan egy élet munkája. Apámmal ma már nagyon jól működünk együtt: többször hívtak minket közös felolvasásra, ami egyszerre volt zavarba ejtő és megtisztelő. Baromi jó érzés, hogy az apád, aki nem utolsósorban elismert író, kiül veled felolvasni. Ez persze nem volt mindig így. Az Ahol megszakad óta sok új szöveget írtam, a publikációkból és a visszajelzésekből arra lehet következtetni, hogy egy részük talán működik. Mára teljesen megszűnt az apám irányába érzett megfelelési kényszer. Most már leginkább a saját elvárásaimnak szeretnék megfelelni.

-


Mi a helyzet a zenei vonallal? Hosszú évekig leginkább az Akkezdet Phiaiból ismertek, onnan látszódtál, most mintha eltolódnának a hangsúlyok. Elég sok minden változott az elmúlt években. Szeretném az Akkezdet Phiait is abba az irányba terelni, ami most érdekel. Van a hiphopban egy viszonylag új és izgalmas vonal, valamiféle avantgárd art-rap. Egy alapvetően laza hangulatú, mégis jó adag spleennel vegyes valami, jól illeszkedik a korhoz, a közeghez, amelyben élünk. Úgy tűnik, értelmiségi attitűddel, civil megmozdulásokkal képtelenség változtatni a társadalmi helyzeten, talán ezért is olyan fásultak és kiábrándultak a fiatalok a politikával szemben. Mindenki érzi, hogy az ideológiák felszámolódtak, többé nem baloldal és jobboldal létezik – amiben még az apáink generációja gondolkodik a mai napig –, hanem populista pártok mindkét oldalon, amelyek mindig azt a kártyát húzzák elő az ingujjukból, amelyikre éppen szükség van. A fiatalok pedig megelégszenek azzal, hogy slam poetry esteken meghallgatják, milyen is ez a mi világunk. Ezt viszont egyre többen teszik, ráadásul olyanok is, akik nem feltétlenül olvasnak verset. Épp tegnap jártunk Simon Marcival egy középiskolában, verseket és slamet is előadtunk. A diákok érezhetően sokkal jobban reagáltak a slamszövegekre. Felcsillant a szemük, látszott, hogy hozzájuk szól. A slam a hétköznapi nyelvhasználó kódjaival él. Olyan beszélt nyelvi retorikát, laza fordulatokat használ, amelyekre mindenkinek beindul az agya. A mai kortárs versnek sokkal szimbolikusabb a nyelve, nem mindig olyan egyértelmű, hogy miről van szó. Többet kell gondolkodni rajta, míg a slamszövegek többsége rögtön hat.

-


Azért a slamek se mindig azonnal érthetőek, egyszerűen dekódolhatóak, már csak a tempó miatt sem. Persze, de mégis visszanyúlnak valami régről ismerős nyelvi közegbe, amelybe nagyon sok minden beletartozik a Kosztolányi-féle rímes csilingeléstől kezdve Romhányi több szótagos sorrímein át egészen a Geszti Péter-féle elmés szócsavarásig. A slamben is ezek a nyelvi játékok működnek, megspékelve a celebvilág híreivel, aktuálpolitikával, popkultúrával, meg hát az élő előadás vonzerejével. Hogy valaki ott áll előtted a színpadon, és mondja a magáét. A szerző halott? A nézőtérről nem úgy tűnik. Felpörgött a műfaj, és gyakorlatilag önjáróvá vált. Az irodalom viszont – érthető módon – ambivalensen reagál a slamre. Vannak, akik támogatják, és vannak, akik elutasítják, mondván, ez az irodalom kiárusítása, üres szájtépés. Én próbálok csak a saját nevemben állást foglalni, és az én érdeklődésem egyre inkább az írott szöveg felé fordul, ezért az utóbbi másfél évben keveset léptem fel slam poetry esteken. A slamről folytatott vita mindkét oldalán megfogalmazódtak igazságok: az irodalom részéről könnyelműség és rátartiság volna egy komplett előadói és szövegműfajt beható vizsgálat nélkül igénytelennek bélyegezni, ugyanakkor a slammereknek tekintettel kell lenniük azokra a veszélyekre, amelyeket a slam hirtelen jött népszerűsége rejt. Ez a népszerűség populárisabbá teszi a verseket is? Nagyon sokan olvasnak verseket a slamnek köszönhetően, és lehet, hogy Simon Marci kötetét veszik meg először, de azt gondolom, hogy ha Marci adott esetben kirakja a Tumblrre egy másik szerző versét, akkor azt is elolvassák. Persze butaság volna letagadni, hogy a kultúra, minél szélesebb rétegekhez jut el, annál inkább hígul. Nem maga a vers, hanem a róla szóló diszkurzus. Trendi lesz, és kész. De ezzel sincs semmi gond, hiszen annak, akit a parnasszista elzárkózás, a „vegytiszta művészet” érdekel, ott az elefántcsonttorony. Én az értékpluralizmusban hiszek. Fel szokták hozni a slammel szemben, hogy nem alkot maradandót, hogy illékony: kit fog érdekelni a mai aktuálpolitika száz év múlva? Én pedig azt gondolom, hogy nem magunk döntjük el, fönnmarad-e, amit csinálunk, sőt, az esetek többségében tudomást sem szerzünk róla. Abban a tudatban élni, hogy az ember az örökkévalóságnak ír, számomra ijesztően patetikus.

-