Nálunk csodafegyver, a lengyelek félnek tőle, a németeket nem érdekli

Fotó: Getty Images/iStockphoto / kurga

-

Az orosz gázfüggőségtől jó ideig nem szabadulunk.


Röviden összefoglalva ez volt a tanulsága annak a kerekasztal-beszélgetésnek, melyet a Közép Európai Egyetemen rendeztek kedden, magyar és nemzetközi energetikai szakértők bevonásával. A résztvevők arra keresték a választ, hogy milyen hatással lesz az orosz-ukrán konfliktus régiónk gázellátására. A 2014-es ukrán válság már a harmadik 2006 és 2009 után. 2006-ban csak pár napig csökkentette a Gazprom az Európába irányuló gázszállítást, ám 2009 már komolyabb lecke volt a kontinensnek: januárban, a leghidegebb tél közepén az oroszok leállították a gázszállítást Ukrajnába: több mint két hétig egyáltalán nem érkezett gáz Európába. Ekkor kaptak észbe az európai országok vezetői és kezdtek el megoldásokat keresni az orosz gázfüggőség – és az ukrán tranzitnak való kitettség csökkentésére (Oroszország gázexportjának több mint a fele a mai napig Ukrajnán keresztül érkezik Európába). Ennek a feladatnak minden ország külön és másként fogott hozzá. A lengyelek – noha ők nem függnek annyira az orosz gáztól, mint például mi – rögtön belevágtak a palagáz kitermelésbe. Ez jócskán megnövelte költségeiket, de még így is megéri nekik: történelmi tapasztalataiktól nem függetlenül nagyon tartanak az oroszoktól, a gázban pedig azt a politikai fegyvert látják, amivel térdre lehetne őket kényszeríteni. A csehek 2009 után rácsatlakoztak a német hálózatra. A németek pedig viszonylag olcsón kapják az oroszt gázt, ráadásul nem is olyan fontos nekik: egyszerű üzleti kérdésként kezelik az energiaügyet, az állam nem is folyik bele a tárgyalásokba. Magyarország helyzete teljesen más: az orosz gáztól való függőségünk  súlyosabb, mint a lengyeleké, vagy a németeké. (Magyarország teljes GDP-jének majd két százalékát költi gázra, a németek alig 0,7 százalékot), jórészt gázzal fűtünk, és – ahogy a rezsicsökkentés sikere is mutatja – a gáz ára kis hazánkban mindennél fontosabb. A 2009-es szállítási szünet után rögtön két új vezetéket is kialakításába is belefogtunk volna (a befuccsolt Nabucco az orosz gáz kiváltására, és a Déli Áramlat Ukrajna kikerülésére), és órási kapacitású gáztározókat vettünk. Azt, hogy akár közösen – egységes piacként – is fel lehetne lépni az oroszokkal szemben, csak nemrégiben vetette fel Donald Tusk lengyel miniszterelnök. Az ötlet mindenkinek tetszik, ám valójában senki nem áll mögé. Az egyes országok, cégek maguk tárgyalnak az oroszokkal, és ennek a felállásnak legnagyobb nyertese a Gazprom. A gázóriás rengeteget keres azon, hogy mindenkivel külön-külön tárgyal. Ezt az előnyét csak úgy lehetne megtörni, ha az Európai Unióval kellene leülnie tárgyalni. Nem csoda, hogy az oroszok minden lobbierejüket latba vetve próbálják megakadályozni ezt az integrációt. Egyelőre nem is kell aggódniuk, Európa még sokáig biztos és megosztott piaca lesz a Gazpromnak. Ahhoz, hogy érdemben csökkenteni lehessen a régió függőségét, az összefogáson túl elsősorban rengeteg pénzre volna szükség, a technikai feltételek ugyanis nem adottak a megvalósításhoz. Közép- és Kelet-Európában messze nem olyan sűrű a gázvezeték-hálózat, mint nyugaton, és ennek kiépítése rengeteg pénzbe kerülne – az pedig a régióban nincsen. De nem csak pénz hiányzik az országokon átnyúló hálózatok fejlesztésére, az akarat is. A nyugati országok nem igazán érdekeltek az összefogásban. Sokkal olcsóbban veszik a gázt és nincs is rá akkora szükségük: nyugaton jobbára nem gázzal fűtenek télen. Lehetne növelni a megújulók arányát, javítani az energiahatékonyságon, vagy atomerőműveket építeni – de ezek is mind nagyon költséges beruházások.