Mundruczó kimondta: a művészfilmnek leáldozott

Fotó: AFP / BERTRAND LANGLOIS / AFP / BERTRAND LANGLOIS

-

Mundruczó Kornél szerint az amerikai műfaji filmek videojátékok szintjére pusztultak le. A művészieskedő filmeket pedig a sok manír és a sztereotip gondolkodás fullasztotta meg. A rendezőnek így nem volt más választása, mint egy játékfilmes és egyben szerzői mozit csinálni a Fehér Istenből. A hamarosan mozikba kerülő filmben nincsen CGI, vannak viszont arizonai főszereplők.


Mundruczó Kornél Fehér Istene többszörösen is meglepő. Leginkább azért, mert a rendező valóban képes volt kétszáz kutyát végigfuttatni Budapesten, másrészt pedig azért, mert a Szelíd teremtés -Frankenstein terv után szépen kislisszant a művészfilmes világból, és összehozott egy játékfilmes elemekkel kevert, figyelmet lekötő mozit. Miből lett eleged, hogy otthagytad a művészfilmezést? Azt éreztem, hogy a nagyon tiszta műfajok kiüresedtek. Hogy a tisztán vett műfaji film és a tisztán vett művészfilm is hordoz olyan sztereotip elemeket, amelyekhez a néző már nem tud kapcsolódni. A színházi tapasztalataim azt mondatták velem, hogy minden történet újramesélt történet. Rajtad múlik, hogy milyen más formát találsz az újrameséléskor, hogy meséled el a Hamletet a te verziódban. Ezért ezek a formai kérdések nagyon fontosak lettek számomra, megoldandó problémát láttam bennük. Az, hogy a Fehér Isten egy formai fúzió lett, egyszerre ad egyeseknek okot a dicsőítésre és arra, hogy szitokszóval illessék. Aki ebben a játékosságban örömet talál, az szereti, de van, aki egyik műfaji fiókba sem tudja belerakni a filmet, és akkor ez zavaró lehet. Milyen formák nem működnek már? Például az akciófilm már végtelenül üres. De mikor megszületett, és meglettek a műfaji keretei, a nyolcvanas években csodálatos dolgokat produkálhattak általa. A régi akciók tartalmasak voltak. A mai akciófilmek viszont majdnem egy videojáték ürességével futnak végig a monitoron azzal az egyedüli különbséggel, hogy nem te játszod a játékot. De ugyanezt el lehet mondani a művészfilmekkel kapcsolatban is. Van egy sztereotip mesélési mód, amely mögött sokszor nincs elég gondolatiság. Mit értesz ez alatt? A formanyelvet. Ha néma, lassú képzeteid vannak egy filmtől, az bizonyos alkotások esetében rettentően pozitív, de rengeteg filmnél egyáltalán nem kívánja meg a történet, hogy valóban ilyen legyen. Teherként, manírként, egy klubhoz való tartozásként ott ülhet rajta egy sztorin a művészfilmesség. Pedig ezzel a lassúsággal, a némasággal tényleg nehezen leírható ma már a világ, hisz minden sokkal gyorsabb. A fal mögötti vidéket, a híres Kelet-Közép-Európát és állóvizét még talán a kilencvenes években is időtlennek tartották, pedig ma már ez nem így van. Kelet-Európa nemhogy lassú, hanem fénysebességgel halad... akármerre is.


-


Nem is tűnik úgy, hogy a Fehér Isten egy tipikusan kelet-közép-európai film lenne... Ez igaz, de a külföldi ismerőseinknek, akik idejöttek mondjuk tíz év, hat év után, leesett az álluk, hogy Budapest mennyire sokat változott. Ez főként kívülről látható, belülről nem annyira. Tehát a Fehér Isten már jóval nyugat-európaibb alkotásnak tűnhet, mint az eddigi filmjeim, de ez csak azért lehetséges, mert maga Budapest is így változott meg. A Filmalap mennyire gyakorolt rátok nyomást, hogy vigyétek játékfilmes irányba a történetet? Egyáltalán nem. Szokták kérdezni, hogy most akkor az Andy Vajna megerőszakolt-e. Jelentem: nem. Ugyanezt a forgatókönyvet adtam be a német és a svéd filmalaphoz is. Sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám az elmúlt években a kortárs színház világa, mint a Magyar Filmalap.


Cannes-ban mit mondott a zsűri a filmedről? Azt ünnepelték, hogy ez a film nem besorolható és mégis működőképes. A visszajelzések alapján a következő kijelentés a film sikerének a kulcsa: „én ilyet még nem láttam”. Azaz nem tudják egyik fiókba sem betenni. Éppen ezért én sem tudom műfajilag hova sorolni, inkább azt mondanám, hogy ez a Kubrick vagy a Tarantino logikájához áll közelebb. Amit a Tarantino megenged a Becstelen Brygantikban, hogy megmásítja a történelmet, vagy amit a Kubrick művel a Gépnarancsban, ezek mind óriási, szerzői döntések, ezek a rendezők nem hagyják magukat, hogy a műfaji klisék vezessék őket. A személyes döntés erősebben jelen van a filmemben, mint az, hogy egy műfajnak akartam volna megfelelni. Egyébként szerintem Magyarországon a mintáknak a copy paste-je nem is működik. A magyar filmipar a színészekkel együtt rögtön ledobja magáról ezeket a kliséket, a műfajra húzott itthoni filmek nem tűnnek természetesnek. Okosnak kell lenni, mert ha valaki azt gondolja, hogy akkor ezeket átveszi, és magyarosítva megcsinál egy filmet úgy, mint a Sin City, az attól csak nevetséges lesz. Sokszor felcsendül a filmben Liszttől a II. Magyar Rapszódia. Annyira sokszor, hogy úgy képzelem, a film megírásakor is ez járhatott a fejedben. Olyannyira ott volt a fejemben, hogy hozta a motívumokat. Hogy egyáltalán zeneiskola legyen, ne szimplán iskola, hogy aztán a kislány trombitáljon, ezek mind a Liszt zenéjéből következtek. Akartunk a filmhez egy ikonikus zenét, amit végül a Weber Kata (forgatókönyvíró -a szerk.) talált meg hozzá, és úgy voltunk vele, hogy ez jó, hiszen ha máshonnan nem, akkor legalább a Tom és Jerry-ből mindenki ismeri. Mindeközben meg annyira benne van a pozitív értelemben vett rebellis magyar hangulat, hogy már egész korán tudtam, hogy a kutyák lázadásához ez a zene maximálisan illik.


-


Hagyjuk az okoskodást, hol vannak már a kutyák?

Hogyan kell elképzelni, amikor kutyát rendezel? Az idomárt rendeztem tulajdonképpen, de az idomár nem is jó szó, mert tréner van, és nincs korcs, csak keverék. Nyilván két őrült zsenivel dolgoztam, a Halász Árpi, meg a Teresa Miller a legjobbak, könnyű volt velük együttműködni. Ráadásul ők voltak az egyetlenek, akik elvállalták ezt a filmet ennyi kutyával. Miért nem inkább számítógépes grafikával rajzoltátok meg az állatokat, miért kellett 200 kutya? Eldöntött tény volt, hogy nem használunk CGI-t. Nem azt mondom, hogy nem hiszek a CGI-ban, mert sok esetben nagyon jól tud működni, de amikor valódi érzelmekre akarsz apellálni, magyarán bele akarsz nézni egy kutyának a szemébe, akkor nem mindegy, hogy az ember fantáziájával elképzelt kutyaérzelmek tükröződnek-e vissza az animált figurán, vagy az állat saját érzelmeit látod. Nekünk most nagyon fontos volt, hogy a valóság vagy az igaz benne legyen a filmben. Hogy ezek tényleg igaz módon azok a kutyák, akik egyébként tényleg menhelyről jönnek. Ami CGI benne van a filmben az annyi, hogy adott esetben egy-két trénert kitöröltünk, hogy ne látszódjanak a képeken. Ennek a filmnek a húsa vagy az ereje az, hogy élő állatok szerepelnek benne. Tudok mondani viszont ellenkező példát is: a Pi életében tökéletesen működik a számítógépes grafika, mert mese az egész, és elfogadod, hogy az ember találta ki, hogy a tigrisnek milyenek az érzelmei. A Pi életében a CGI-nak van egy megkövetelt illusztratív jellege.


Miért alakítja két kutya a főszereplőt, Hagent? Az a nagy szerencse, hogy csak kettő alakítja. Egy ekkora főszerepet néha öt-hat kutya csinál. A Beethovent öt kutyával forgatták, mégsem tudod megmondani, hogy melyik tud inkább nyáladzani, és melyik inkább ugrani. A mi esetünkben eleve igen ritka és szerencse, hogy két kutyába ennyiféle karakter és játék szorult egyszerre, és, hogy ennyire közel álltak egymáshoz. Ikrek voltak, így például nem kellett átfestegetni a bundájukat. Mert ugye a tréner első megközelítése az volt, hogy „figyi van egy szuper német juhászom, majd befestjük feketére, és akkor mindenki azt hiszi, hogy keverék.” Nekem igazi keverékekre volt szükségem, és mind a kétszáz kutya az is lett. Mundruczó Kornél Hol találtatok rá a Hagent alakító kutyákra? Arizonából érkeztek. Egy homeless tanyán, egy lakókocsivárosban laktak. Éppen be akarták őket adni menhelyre, amikor rájuk találtunk az interneten. Akkor kiment a helyszínre a trénerünk, megnézte őket, és azt mondta, hogy legyenek ők. Két és fél hónapig kerestünk főszereplő kutyát, és négy hónap alatt képeztük ki őket. Az elején nagyon sok kutyát dobtam vissza, mert nehéz olyat találni, ami családi, kedves pofájú, de meg van benne a transzformáció lehetősége is. Mert ugye az átalakulás a fontosabb, és ezért nagyon sok vadpofájú kutya érkezett, viszont én ódzkodtam azoktól. Azt akartam, hogy ez a történet képletesen egy „ember” megvadításáról szóljon. Arról, ahogy a kutyát az ember halmazából kitagadják, és az visszakerül a vadállat halmazába. Ezt érzem drámai erejűnek. De egy pitbullal, hiába nagyon kedves állat egyébként, disszonánsnak tűnne mindez a filmvásznon.

SPOILER

A film azzal zárul, hogy a zenétől megszelídülnek az állatok. Mi a következő lépés? Úgy maradnak? Vagy ez csak egy pillanat, a dolog pedig visszafordíthatatlan, és maradnak megvadultnak? Én nagyon remélem, hogy ebben a nyitott kérdésben a nézőknek a szolidaritása és a felelősségtudata inkább erősödik, és senki sem tenné azt a lány és az apuka helyében, hogy kihívná a rendőrséget, hogy leölesse az összes kutyát. A filmről a kritikánkat is elolvashatja.