Mourinho – Amikor az edző a legnagyobb sztár a csapatban

Fotó: AFP / BEN STANSALL / AFP / BEN STANSALL

-

HÁTTÉR

Az Atlético Madrid elleni BL-elődöntő visszavágója volt a legutóbbi példa arra, hogy José Mourinho amúgy hihetetlen jól működő, de végletekig pragmatikus megközelítése olykor visszaüt. Arról Mourinho tehet, hogy az ő vereségei nagyobbat szólnak, mint bármely más menedzser kudarcai, de ettől függetlenül eredményei önmagukért beszélnek. A Mourinho-korszak még nem zárult le az európai labdarúgásban.


Körülbelül tíz évvel ezelőtt történt, hogy portugál turistákkal futottam össze egy sportboltban. Középkorú házaspár volt, akik valamilyen portós ajándéktárgyat kerestek – volt mire büszkének lenniük, hiszen a Porto egész Európát térdre kényszerítette –, és áhítattal ejtették ki a következő szavakat: Mister Mourinho. Annak a Portónak ugyanis José Mourinho volt a legnagyobb sztárja, ahogyan a többi csapatának is – nem véletlenül, hiszen egy olyan emberről van szó, akiért még a saját magától elámuló Zlatan Ibrahimovic is kész lett volna meghalni. A legtöbb futballrajongó hozzá való viszonya azonban valamilyen szinten mindig ambivalens. Hozzáértése, páratlan felkészültsége megkérdőjelezhetetlen, és tiszteletet parancsol még akkor is, ha futballfilozófiája alapvetően negatív: akinél a labda van, az fél a hibától – megközelítéséből kézenfekvő a sötét oldallal kapcsolatos asszociáció. Az imázs viszont, amely kialakult róla a médiában, illetve amelynek a kialakításában ő is tudatosan részt vett, sokak számára taszító lehet, és viselkedése olykor valóban túlmegy bizonyos határokon. Az, ahogyan angliai karrierjét kezdte, sok mindent elárult előre. A szalagcímekben csak ennyi volt: „I am a special one” (Különleges vagyok) – ezt látva pedig jogosan merülhetett fel az olvasóban, illetve mindenkiben, aki nem volt ott a sajtótájékoztatón, hogy ki ez az arrogáns pöcs? Azóta persze bebizonyította, hogy jogosan titulálta különlegesnek magát, még ha akkor nem is gondolta komolyan ezt a megjegyzést...

Nuno Valentével, a Monaco megsemmisítésével végződő 2004-es BL-döntő után


José Mário dos Santos Mourinho Félix 1963. január 26-án született egy portugál kikötővárosban, Setúbalban. Édesapja profi focikapus volt – a setúbali Vitóriában, majd a Belenensesben játszott, illetve egyszer a portugál válogatott kapuját is védte –, édesanyja, egy jómódú család sarja, elemiben tanított. Anyai nagybátyjának konzervgyára volt, és ő finanszírozta a Vitória stadionjának építését, azonban az imperialista diktatúra 1974-es bukása után, amikor Setúbal élére kommunista vezetés került, a család a vagyona nagy részét elveszítette. Mourinho saját bevallása szerint nem politizál, és nem beszél erről az időszakról sem, de ezek meghatározó élmények lehettek az életében. A tinédzser José természetesen apja nyomdokaiba szeretett volna lépni – bár nem a kapuba állt be, a középpályán vagy a védelemben játszott –, viszont az nagyon hamar kiderült számára, hogy bármennyire ügyes és intelligens, egyszerűen nem elég gyors és erős ahhoz, hogy profi futballista lehessen belőle. Anyukája üzleti suliba íratta be, de azt az első nap otthagyta, és inkább testnevelést hallgatott, majd miután lediplomázott, tornatanárként kezdett dolgozni – a lányok pedig többé nem mentek a védőnőhöz felmentésért kuncsorogni. Közben meg is házasodott – tinédzserkori szerelmét vette el, Tamit, akinek családja szintén kötődött a Salazar-féle diktatúrához –, és vígan élte a pedagógusok életét. Arról viszont soha nem tett le, hogy egyszer még nagyot alkosson a futballpályán, folyamatosan képezte magát, sporttudományi kurzusokat, illetve skót és angol edzői tanfolyamokat végzett el, és tornatanári állását otthagyva a setúbali ificsapatnál kezdett dolgozni. Amikor Sir Bobby Robson Portugáliába érkezett 1992-ben, hogy átvegye a Sporting irányítását, szüksége volt egy tolmácsra, a fiatal, ambiciózus Mourinho pedig jelentkezett a melóra, így végre egy nemzetközileg elismert szakember közelében tanulmányozhatta a játékot.

Robsonnal és Ronaldóval a '97-es KEK-döntő után


A Sportingnál nem voltak sokáig, a következő évben kirúgták Robsont, akire lecsapott a Porto, ahová vitte magával a pályaedzői, illetve megfigyelői feladatokat is ellátó tolmácsát. A Portót gyorsan az ország domináns csapatává tették – két év alatt BL-elődöntő, két bajnoki cím, egy kupagyőzelem, három szuperkupa –, majd mentek tovább Barcelonába. A Spanyolországban teljesen ismeretlen Mourinhóról nem tudták, mit keres ott folyton az öreg oldalán, a hátuk mögött azt suttogták, hogy Robson szeretője a jóképű portugál, miközben munkakapcsolatuk olyannyira elmélyült, hogy Mourinho ekkor már komoly szerepet kapott a védőjáték kialakításában, illetve az edzések megtervezésében. José számára azonban a legfontosabb tapasztalatot az jelentette, hogy 33-34 évesen olyan játékosokat edzhetett, mint Sztojcskov, Figo, Ronaldo vagy éppen Guardiola. Egy a Barcánál eltöltött év és a KEK-győzelem után Robson a PSV-hez szerződött, a helyét pedig Mourinho másik nagy mentora, az Ajaxtól érkező Louis van Gaal vette át, aki menedzserasszisztensként számított a portugálra. Van Gaal alatt gyakorlatilag befejeződött Mourinho edzői képzése. Saját bevallása szerint ebben az időszakban tanulta meg a kommunikáció fontosságát, azt, hogy mindent személyesen beszéljen meg a játékosokkal, és hogy mennyire meghatározóak a játékosoktól érkező visszajelzések. Van Gaal kinevezte a B csapat élére, hogy a saját útját is járhassa, illetve kisebb tornákra az első csapat irányítását is átadta neki, majd 2000-ben közölte tanítványával: innentől készen áll arra, hogy egyedül irányítson egy csapatot.

Louis van Gaallal 1998-ban


A Benfica Jupp Heynckes mellé szerette volna megszerezni asszisztensnek, de Van Gaal azt mondta neki, hogy majd csak akkor menjen, ha vezetőedzőnek hívják – akkor viszont saját maga fogja kivinni a reptérre. Az éveken át tartó aprólékos, céltudatos felkészülés, a játék minden részletre kiterjedő alapos tanulmányozása után Mourinho ekkor kapta meg azt a pozitív impulzust, amely minden kételyt eloszlatott benne képességeivel kapcsolatban. Pár héttel később pedig váltotta a posztjáról távozó Heynckest, majd Robson is megkereste, hogy menjen el hozzá asszisztensnek a Newcastle-höz, egykori főnöke még azt is felajánlotta, hogy két év után lemond a javára. Mourinho azonban inkább Portugáliában akart maradni. Bár a Benficával kiváló eredményeket ért el, az időközben megválasztott új klubtulaj nem kívánt hosszú távú szerződést adni neki, úgyhogy felállt a padról, és a sokkal kisebb csapatnak számító Leiriához ment dolgozni, akiket a harmadik helyre hozott be. A nagy klubokat sokkoló eredmény után a Benfica és a Porto is kereste, majd az utóbbi csapathoz szerződött 2002 januárjában. Mivel előbb rendet kellett rakni, első, csonka szezonjában még nem is beszélt bajnoki címről, azt viszont már tudta és meg is mondta, hogy a következő idényben behúzzák a bajnokságot – és bónusznak még a Celticet is legyőzték a sevillai UEFA-kupa döntőben. A következő szezonban természetesen jött az újabb bajnoki cím, de a BL-menetelés tette Európa legkeresettebb szakemberévé – Roman Abramovics már szezon közben megkereste, de a korrekt módon eljáró Mourinho csak azután volt hajlandó leülni tárgyalni vele, hogy a Chelsea már nem volt versenyben. Addig csak egy PPT-t küldött arról, hogyan képzelné el a klubot.

A Porto kispadján


Bár vallásos emberként a családja a legfontosabb az életében – lányuk, Matilde 1996-ban, fiuk, ifj. José Mário 2000-ben született –, olyan részletekbe menő gondossággal végzi munkáját, mintha a futballon kívül semmi nem lenne az életében. Tudományos megközelítésével, a minden apróságra kiterjedő figyelmével új szemléletmódot hozott be a labdarúgásba – erre egyébként tudatosan készült, eredetileg is az volt a célja, hogy megváltoztassa a labdarúgóedző hagyományos szerepét a motivációs és pszichológiai technikák bevezetésével. Noha taktikai szempontból egyáltalán nem számít forradalmárnak – inkább az edzésmódszereit tekintve nevezhető újítónak –, kiváló érzékkel találja meg játékosai számára a legmegfelelőbb pozíciókat, illetve azt a szerkezetet és játékrendszert, amely sokkal erősebbé teszi a csapatot annál, mint amilyennek a névsor alapján gondolnánk. De van munkájának két olyan aspektusa, amely mindenki számára jól láthatóan megkülönbözteti őt a többi menedzsertől: a Mourinho-imázs és a játékosaihoz való viszonya. Amikor megérkezett Angliába, a sajtó képviselőinek még fogalmuk sem volt, hogy egy felturbózott latin Brian Clough ül előttük, így záporoztak rá az arra vonatkozó kérdések, hogy vajon készen áll-e, hogy angol topklubot menedzseljen. Mourinho ezt BL- és UEFA-kupa-győztes edzőként nem igazán tudta hova tenni, és talán kicsit fel is ment benne a pumpa – ekkor jött a kinyilatkoztatás, hogy ő bizony különleges, meg tudja csinálni.


Gyorsan hozzá is látott, leült minden játékosával, és akinek nem látta a tüzet a szemében, azon gyorsan túl is adott. Adrian Mutunak rögtön megmondta, hogy rengeteg pénzt focizott már össze, ha visszamegy Romániába, hatalmas király lesz, viszont ha nem nyer semmit, akkor öt évvel azután, hogy befejezte karrierjét, elfelejtik a nevét. Mutu tizedmagával együtt nem ment át a rostán – Mourinhónak ugyanis nemcsak minőségi, de motiválható játékosokra van szüksége. Aki viszont bekerül a bizalom körébe, az örökre ott is marad, José Mourinho ugyanis attól igazán különleges, hogy nagyon szoros, életre szóló baráti kapcsolatot alakít ki játékosaival. Mindent személyesen közöl velük, családtagként kezeli őket, meghallgatja, megpuszilja vagy adott esetben fenékbe rúgja őket, és mindegyikükkel érezteti, hogy mennyire fontosak a csapat sikere érdekében, illetve, hogy bárkit képesek legyőzni. Nem véletlen, hogy Didier Drogba bőgött, amikor Mourinho otthagyta a Chelsea-t, vagy hogy maga José sírt Marco Materazzi vállán, amikor az Intertől távozott. A játékosai imádják – Mourinhót, az edzőt és Mourinhót, az embert is.


Hogy ez a jelenet a kamerának szólt-e, az nem világos, de ahhoz nem férhet kétség, hogy valódi és elképesztően intenzív érzelmek kötik mindenkori játékosaihoz, és bármely csapatnál is dolgozzon, az a célja, hogy játékosait is ugyanilyen érzelmek kössék egymáshoz. Mourinho csapatai családként működnek, ami rendkívül megkönnyíti az új játékosok beilleszkedését, és megsokszorozhatja a társaság erejét. Pláne, ha még egy lapáttal rátesz, és a mindenki ellenünk kártyát is kijátssza. Mourinho nyilvános szereplései – a sajtótájékoztatók, a meccs közben oldalvonal mellett bemutatott előadása – mindig üzenetet hordoznak játékosai vagy adott esetben az ellenfél játékosai számára. Célja, hogy megfelelő környezetet és hangulatot teremtsen csapatának – ha éppen nyugira van szükség, akkor nyugalmat sugároz, ha arra, hogy a bajtársiasságot erősítse, akkor úgy állítja be a dolgokat, mintha az egész világ összeesküdött volna csapata ellen. A médiában mindenki szerepbe kényszerül, de Mourinhónál ez tudatos része a munkának: nemcsak játékosai szakmai felkészítését akarja teljes kontroll alatt tudni, de minden apró részletre igyekszik olyan hatást gyakorolni, hogy az segítse csapatát. Tisztában van azzal, hogy reakciói, testbeszéde milyen üzenetet hordoznak, és elmondása szerint a mérkőzések során végig uralja önmagát. Ő így játssza a meccset, szavakkal, gesztusokkal, teátrális megnyilvánulásokkal, az ellenfél vagy a közönség provokálásával, a játékvezetőre helyezett nyomással, és olykor visszataszító lépéseket is megkockáztat – mint például amikor belenyúlt Tito Vilanova szemébe egy el clásicón kialakult lökdösődés során.


Hiába lett a legfiatalabb menedzser, aki két BL-serleget nyert, hiába lett az első, aki triplázni tudott Olaszországban, és hiába csinálta meg az edzői Grand Slamet – aranyérem a három topligában –, a Real Madrid szalonok világát idéző imázsához nem illett ez a típusú edzői hozzáállás. Arról nem is beszélve, hogy a reaktív játék, amelynek a végső célja az volt, hogy megtörje a Barcelona tiki-takáját, nem passzolt a Real futballfilozófiájához, amely mindig az eleganciát keresi a játékban. (Az olyan vádak viszont, miszerint terminátort csinált Pepéből, csúsztatáson alapulnak, hiszen legdurvább ámokfutásait pont azelőtt követte el a portugál válogatott védő, hogy Mourinho Madridba szerződött volna.) Mivel Abramovicstól jó hangulatban váltak el, és mivel a fociban a Chelsea-t tartja legnagyobb szerelmének, még Sir Alex Ferguson visszavonulása mellett is kézenfekvő volt, hogy a Stamford Bridge-re tér vissza, ha újra Angliában fog dolgozni – abban az országban, amelynek a futballkultúráját a legjobban szereti. Tíz évvel ezelőtt, angliai karrierje kezdetén, amikor szélsői sérültek voltak, és meg akarta alapozni csapata önbizalmát, rákényszerült a bekkelős foci előhúzására. Akkor, az első hetekben sorra hozta 1-0-ra a meccseket a csapat, végül rekordnak számító 95-15-ös gólkülönbséggel nyerte a bajnokságot, ami már önmagban jelzi, hogy nem az egész év szólt a védekezésről.

000_DV1705099

Újra a Chelsea-nél


Mourinho, miután csapata kicsit megbicsaklott – olyan társaságoktól kaptak ki, mint az Aston Villa, a Crystal Palace vagy a Sunderland –, a közelmúltban is elővette a bekkelést az Atlético Madrid és a Liverpool ellen, hogy kicsit helyrerántsa játékosai önbizalmát, és átvészelje a nehéz időszakot. Ezt a lépést meghúzza bármikor, amikor úgy látja, hogy az kell a győzelemhez – például a Barcelona elleni BL-elődöntőben 2010-ben, amikor nagyon korán és jogtalanul került emberhátrányba az Interrel, és úgy döntött, hogy leparkolja a buszt. Élete legédesebb vereségeként emlékszik az Inter BL-döntőbe jutását jelentő 1-0-ás Barca-győzelemre. Annak ellenére, hogy a túlzottan óvatos hozzáállás ezúttal nem jött be az építkezésben jóval előrébb tartó madridi alakulattal szemben, illetve, hogy 2012 óta már a második évét fejezheti be trófea nélkül, korai még a Mourinho-időszak végéről beszélni. Menedzserként eltöltött első tíz évében hét bajnoki címet, két BL-sikert aratott, meg minden más trófeát is összegyűjtött négy különböző országban. Special One-üzemmódban Special One-üzemmódban Igazából ő tette magasra a lécet azzal, hogy így rátenyerelt az európai foci történetének elmúlt bő évtizedére, de olyan szinten, hogy akkora ikon lett belőle, amiről csak a legnagyobb játékosok álmodhatnak. Sőt, talán azokat is túlnőtte, hiszen karizmatikus egyénisége a legnagyobb csillagokat is elhomályosítja. Bárki is szaladgáljon a pályán, mindig Mourinho a legnagyobb sztár a csapatban.