Minek kell nekünk egyáltalán a Budapest Pride?

Fotó: MTI/MTVA / Földi Imre / MTI/MTVA / Földi Imre

-

Az LMBTQ közösségen belül sem ért mindenki egyet minden kérdésben. Vannak például olyan tagjai a közösségnek, akik azt mondják, nincs szükség felvonulásra, de még a melegházasság intézménye is tökéletesen felesleges. De miért? Ennek jártunk utána.


A melegfelvonulások megtartása ellen az az egyetlen nem homofób érv, hogy az ront az LMBTQ-közösség (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű és queer – ha részletesebben olvasna erről, Balkányi Nóra itt található írása rendet vág a zűrzavarban) megítélésén, és emiatt nem hatékony eszköze sem a jogfejlesztésnek, sem az előítéletek lebontásának. Ez az érv viszont nem veszi figyelembe, hogy a pride nem (csak) tüntetés, hanem közösségi esemény is. Persze tény, hogy az első (Christopher utcai melegfelszabadulás-napi) felvonulás 1970-ben még nem az ünneplésről szólt: fontos eszköze volt az akkoriban megerősödő melegpolgárjogi mozgalomnak. A közösség tagjai azért vonultak az utcára, mert ki akarták fejezni nemtetszésüket annak kapcsán, hogy a rendőrség zaklatta a Greenwich Village bárjaiban (többek közt a legendássá vált Stonewall Innben) a szórakozni vágyó melegközösséget. De azóta sem váltott át a dolog teljesen ünneplésbe. Sven Ratzke díva például azt mondta nekünk a napokban, hogy egyes országokban (például Oroszországban vagy Magyarországon) a Gay Pride inkább számít még tüntetésnek, míg Hollandiában már minden résztvevő számára ünnep. Hanzli Péter, a Budapest Pride szóvivője ezzel nem ért teljesen egyet. Szerinte Magyarországon egyszerre van szó tüntetésről és ünnepről. „Nagyon fontos identitásépítő ereje van egy ilyen rendezvénynek. Amikor először voltam a felvonuláson 2001-ben, felemelő és fantasztikus érzés volt, hogy olyan közegben lehetek, amely elfogad engem” – mondja, majd hozzáteszi: mindeközben a felvonulás a kulcsfontosságú melegkérdésekre is felhívja a többségi társadalom figyelmét. Az idei rendezvény mottója pont ezért: „Budapest Pride 365: most és mindennap” . A szervezők ezzel arra hívnák fel a figyelmet, hogy a rendezvény idején nő ugyan az LMBTQ-emberek láthatósága Magyarországon, több szó esik az őket ért atrocitásokról is, de a felvonulás kordonjain kívül a sztereotípiák és a diszkrimináció továbbra is megkeserítik az LMBTQ-emberek és szeretteik mindennapjait. „LMBTQ-emberekként arra törekszünk, hogy szexuális orientációnk és nemi identitásunk sokféle kifejeződési formáját az év minden napján nyíltan vállalhassuk, és elvárjuk, hogy mindezt fizikai vagy szóbeli erőszaktól és becsmérléstől való félelem nélkül tehessük, nemcsak Budapesten, hanem a fővároson kívül is” – írtuk meg korábban.



De minek hergelni a népeket?

„A Pride-on keresztül kapnak láthatóságot az LMBTQ-emberek. Nagyon sok hátrány és megkülönböztetés éri őket életükben, és fontosnak tartjuk, hogy legyen egy olyan rendezvény, amely felhívja az emberek figyelmét, hogy a melegeknek is a társadalom hasonlóan egyenrangú tagjainak kellene lenniük. Nagyon sok eszközzel lehet tenni az LMBTQ-emberek láthatóságáért lelkisegély-szolgálattól filmfesztiválon keresztül az iskolai felvilágosító programokig. De a láthatósága miatt a felvonulást tartjuk a legfontosabbnak” – mondja Hanzli. Azt is hozzáteszi, hogy a homofóbok indulataival nem kell foglalkozni, amikor a Pride legitimitásáról beszélünk. „Aki homofób, az feltehetőleg az egész LMBTQ-témával kapcsolatban elutasító, csak kiválaszt egy eseményt, amire lehet ujjal mutogatni. Alapvetően nekik az emberekkel van problémájuk, nem magával a felvonulással” – mondja. „Nem tudsz olyan rendezvényt mondani, amely nem vált ki ellenszenvet az emberekből. A Critical Mass is irritálja például az autósokat. Nyilván, ha a melegek vonulnak, az több indulathoz vezet, hiszen ők a puszta létükkel is vitát generálnak, de ebből nem lehet arra következtetni, hogy a felvonulás maga egy rossz dolog lenne” – teszi hozzá Horváth Kata aktivista. Arról is beszámol, hogy alapvetően három csoport van a közösségen belül: egyrészt azok, akik kimennek a Pride-ra és ünnepelnek, aztán azok, akik szimpatizálnak a felvonulással, de nem mennek ki, mert messze laknak, nem bújtak még elő, vagy félnek attól, hogy kellemetlen perceket szereznek a családnak vagy önmaguknak azzal, ha az arcukat mutatja a tévé. Végezetül vannak azok is, akik azt kérdezik, tényleg kell-e ez a „magamutogatás”. De Horváth szerint ezek az emberek félreértik a helyzetet. „A több ezer résztvevőből jó, ha pár tucat olyan van, aki extrémebben öltözik az átlagnál” – mondja. Csak épp őket veszik a kamerák, hiszen vizuálisan ők a legizgalmasabbak.


A heterók ellopják a showt

Puzsér Róbert médiaszemélyiség így fakadt ki a napokban Facebookon: A Meleg Büszkeség Menetével az a legnagyobb baj, hogy a közélet ügyeiben utazó heteroszexuális csoportok minduntalan ellopják a show-t a buziktól. Sűrű, tömött sorban vonulnak a politikusok, akik számára ez az esemény kitűnő alkalom a szavazatszerzésre, az úgynevezett európaiságuk demonstrálására, továbbá egy újabb polgárháborús front megnyitására. Annyira elkötelezett harcosai ők a melegek ügyének, hogy az év további háromszázhatvannégy napján úgy kerülik a témát, mint Tarlós István a Capella Cafét. (…) Holott a melegeknek ezen a napon – ha már megrendezik az állítólagos büszkeségük menetét – pont azt kellene demonstrálniuk, hogy köpnek a mocskos politikusokra. Nem az évente egyszer nekik járó jutalomfalatot várják tőlük, hanem jogot és biztonságot. Örökbefogadást, törvény előtti egyenlőséget meg olyan rendőrséget, amely megvédi az állampolgárokat, tekintet nélkül arra, hogy faszt szopnak vagy puncit nyalnak.” Hanzli ezzel nem ért egyet: „Nagyon fontos, hogy azok, akik elítélik a diszkriminációt, álljanak ki a véleményük mellett. Igaz ez magánszemélyekre, cégekre és politikusokra is. Mi örülünk, ha minél többen eljönnek közülük” – mondja. Azt nem akarják, de nem is hagyják, hogy „ellopják a show-t”: „Kiemelt láthatóságot nem biztosítunk sem pártoknak, sem politikusoknak. Egyetlen egy beszédet sem mondhatnak. Úgy gondoljuk, hogy a politikusoknak a mindennapi munkájuk során kell tenniük az LMBTQ-emberekért.”


Miért kell a kordon?

„Valószínűleg a meleg közösség örülne a legjobban, ha egyik évről a másikra eltűnne a kordon a felvonulásról. Pillanatnyilag szégyenérzetük van miatta a vonulóknak, hiszen olyan érzés, mintha bezárnák őket, és mintha miattuk kellene költeni a közpénzeket, és kivezényelni annyi rendőrt a hétvégén. Ráadásul a kordon miatt még arra sincs lehetőség, hogy integethessünk esetleg a menet mellett álló szimpatizánsoknak, mert szinte nem is látni már a menetből, mi van ott a kordon mögött” – mondja Horváth. Hanzli azt mondja: fontos hangsúlyozni, hogy nem a felvonulók miatt van szükség a kordonra, ők ugyanis jogszerűen élnek a gyülekezési jogukkal. 2006-ig, amíg csak kisebb csoportok tüntettek táblákkal, nem is volt szükség ilyenekre. 2007-ben és 2008-ban viszont a tüntetők megpróbálták megzavarni a felvonulást, dobálták a tömeget, és a felvonulók testi épsége miatt szükségessé vált a biztonságuk ilyetén biztosítása. „Hosszú távon mindenképpen az a célunk, hogy ne kelljen majd kordonok mögött tartani a felvonulást, hiszen az egésznek az a nagy hátránya, hogy elszeparáltan működik a várostól. Ráadásul csak az tud most részt venni, aki az elején megérkezik, és becsatlakozik a gyülekezőhelyen” – mondja Hanzli. Horváth hozzáteszi: minden kényelmetlensége ellenére kevesen mondják azt, hogy le a kordonnal, elfogadják, hogy pillanatnyilag az egy „szükséges rossz.”


Házasság? Minek?

Az azonos neműek házasságára az Európai Unión belül is több országban lehetőség van már (itt nézheti meg infografikánkat arról, milyen különbségek vannak az unión belül a melegjogok terén). Ez az intézmény sokaknak okoz örömet: ennek köszönhetően hivatalosan is örök hűséget fogadhatnak egymásnak, úgy érezhetik, egy lépéssel közelebb kerülhetnek ahhoz, hogy egyenlő jogokat élvezzenek a heteroszexuálisokkal, nem is beszélve arról, hogy a házasság a jogok terén is többet nyújt, mint a jelenleg Magyarországon elérhető bejegyzett élettársi kapcsolat. Utóbbi biztosítja ugyan a házassággal járó legtöbb jogot, de nem ad lehetőséget a gyerekvállalásra és a partner nevének felvételére sem. Az Against Equality projekt az egyik gyűjtőhelye a legfontosabb ellenvéleményeknek. A leggyakoribb téma itt a házasság, amelyről azt írják: az intézmény maga távolról sem garancia arra, hogy a melegek ugyanazokat a jogokat élvezhetik, mint a heterók. A házasságellenesség majdnem olyan régi jelenség a melegközösségben, mint a melegházasság követelése – írja Yasmine Nair, az Against Equality egyik alapítója. Vannak például, akik szerint az azonos neműek házassága túlságosan asszimilálná és konformistává tenné a melegeket – azaz attól félnek, hogy házasság után elkényelmesednének, és nem akarnának tovább harcolni a szexuális szabadságért. Dombos Tamás, a Háttér Egyesület jogi szakértője azt mondta, vannak olyan tagjai is az LMBTQ-közösségnek, akiknek magával a házasság intézményével van bajuk, és azt se homo-, se heteroszexuális párok számára nem tartják elfogadhatónak. Ők úgy érvelnek, hogy a házasság történetileg egy elnyomó intézmény, amely az évszázadok során kiszolgáltatott szerepbe helyezte a nőket. Olyan vélemény is van, hogy a házasság egy idealizált állapot, amely maximum a középosztály számára nyújtja tényleg azt, amit ígér, és éppen ezért a homoszexuális párok együttélését nem egy ilyen intézmény, hanem a valós állapotok alapján kell szentesíteni.


„Csak tedd hozzá a meleg jelzőt (esetleg valamelyik kevésbé elfogadott kifejezést, például a queert vagy a transzt) bármelyik elnyomó intézmény nevéhez, és hirtelen kapsz egy újabb polgárjogi harcot. Melegházasság, melegek a hadseregben, meleg kongresszusi képviselők, meleg papok, meleg rendőrök – mi lesz a következő?” – írja Mattilda Bernstein Sycamore aktivista a New York Timesban. Szerinte a transz és queer embereknek nem ugyanazt kellene követelniük, mint a többségi társadalomnak, hanem az identitásukat alapul véve kellene valahogy szembeszállniuk a világban található erőszakkal, és új intézményeket kellene létrehozniuk, amelyek mindenkinek azonos jogokat tudnak biztosítani. Sőt, azzal, hogy az LMBTQ-közösség tagjai is házasodni akarnak, konzerválják azt az áldatlan állapotot, amelyben a házasemberek előnyöket élveznek az egyedülállókhoz képest (az Against Equality itt azt hozza példának, hogy az Egyesült Államokban jobb egészségbiztosítást kapnak például a házasemberek, így a házasság intézményén keresztül a melegek is hozzájárulnak a jövedelmi egyenlőtlenségek növeléséhez). „A házasság ráadásul nem is a legfontosabb kérdés. Az LMBTQ-közösség legfontosabb három témájában biztos nincs benne” – mondja Horváth. Sokkal fontosabb lenne a társadalmon belül a homofóbia megszüntetése, a párbeszéd elindítása a többségi társadalommal és az ország vezetésével, és az sem ártana, ha a a civil szervezeteket hagynák nyugodtan tenni a dolgaikat. Aztán ott van még az örökbefogadás is, amire jelenleg pároknak nincsen lehetőségük, így nekik ma még el kell dönteniük, melyikük lesz papíron a gyermek szülője. „Ezek mind sokkal nagyobb prioritást élveznek, mint a házasság” – jegyzi meg Horváth. Végezetül az LMBTQ-közösségben is vannak olyanok, akik konzervatív családból érkeznek, és nem tartják elfogadhatónak azt, hogy a közösség nevében újraértelmezzék a vallási előírásokat vagy a tradíciókat. Ők ugyanis olyannak szeretnék megtartani a házasság intézményét, amilyen az szüleik és nagyszüleik korában volt. Még ha az azt is jelenti, hogy ők maguk nem részesülhetnek belőle.