Mikszáth, Kafka, Astérix – szavazással megkoronázott maraton Párizsban

Fotó: MTI/Filep István / MTI/Filep István

-

Kipróbáltuk a külhoni szavazást: az oldszkúl levélben szavazgatás helyett egyenest a párizsi konzulátusra mentünk egy maratonfutás után, és közben elgondolkoztunk múlton, jövendőn.


A választási kampány találó pillanata volt, amikor elém került az Összefogás egyik közös, budapesti jelöltjének plakátja. A wannabe-honatya joviálisan mosolygott egy prosperálóbb jövőre gondolva. Hiszékeny Dezső akkor még nem sejtette, hogy mennyire szimbolikus mind a neve, mind a reménykedése. Igaz, neki összejött a XIII. kerületben, de ha a társai kicsit fifikásabbak, és a Mikszáth által „felfedezett” Katánghy Menyhért valamelyik módszerét választják a tuti siker érdekében, akkor nekik is biztos helyük lehetne a Parlamentben. Mikszáth rendkívül szórakoztató, több mint száz éves könyvében (Két választás Magyarországon) több recept is olvasható A „Hogyan legyünk országgyűlési képviselők?” illetve a „Hogyan fordítsuk a magunk előnyére a voksolást?” témakörökben. Úgy tűnik a kormánypárt sikerrel forgatta a művet. És a közvélemény, mint oly sok furcsa, fair playt mellőző ügy és rendelkezés esetében, a választási törvény felett is végül napirendre tért – ha már mindig csorbul valami, kicsire nem adunk. A ius murmurandit pedig fürgén igyekeznek túlharsogni kormányzati megmondóemberek. A külföldön élő és dolgozó, de magyarországi lakhellyel rendelkező állampolgár pedig dilemmába kerül, ha jogait érvényesítené: utazzon-e drága pénzért az adott ország (rendszerint fővárosi) konzulátusára szavazni, vagy hagyja a francba az egészet. Merthogy az elegáns és oldszkúl levélben szavazás csak a máshogy határon túliak kiváltsága.

-


Egy másik könyv: a rendszerváltás környékén jelentette meg Friderikusz Sándor az „Akar-e Ön köztársasági elnök lenni?” című kötetét, amiben civilek kandidálási vágyát rögzítette, konkrét és elszállt programjavaslatokkal. Beleolvasva megállapítható: a pártok bornírtságban és vágyálmokban a mai napig messze felülmúlják a civileket, már persze akkor, ha van programjuk egyáltalán, ami több egyetlen szónál. De elnököt sajna a pártok jelölnek, és őket is meg kell egyszer választani a nemes közügyek nemtelen végzésére. Az élet úgy hozta, hogy még jóval Áder János – ő nem szerepel Fridi könyvében, mégis elnök – bejelentése előtt regisztráltam a párizsi maratonra, amit (mint később kiderült) április 6-án, pont azon a napon rendeznek meg, mint a magyar parlamenti választásokat. Így összekötöttem a 42 kilométert a voksolással, azaz a kellemetlent a haszontalannal, mindenki döntse el, melyik melyik. Már hónapokkal korábban, tudatos honfiként megtettem a választási előkészületeket. Január közepén szerettem volna jelezni a választási bizottságnak, hogy számíthatnak rám, vegyenek fel a külhoni névjegyzékbe. De januárban hiába kerestem az ügyfélkapun a megoldást, hiába írtam leveleket a hatóságnak.  Egy idő után kafkai érzések kerítettek hatalmukba, vagy mintha Asterix bürokratikus próbatételén lettem volna, egy elintézhetetlen, átláthatatlan, ide-oda küldözgető rendszerben, szabályzatok és hivatalok közt próbáltam eligazodni. Mindennek az üzenete kábé az volt, hogy nehogy megtalálja a felületet az, aki külföldön akar szavazni. De aztán január 22-én megtört a jég, legalábbis nekem sikerült sokadikra regisztrálnom, bár többeknek kudarcos élmény volt az ügyfélkapuzás (pl. itt és itt). A mindentudó számítógép csak harmadjára hitte el, hogy tényleg a XII. kerületben születtem. De végül megérkezett a várva várt üzenet: „A kérelem benyújtása megtörtént, azt az illetékes Választási iroda bírálja el. A döntésről az Ön által megadott mód(ok)on (e-mailben, faxon, levélben) kap értesítést.” És megérkezett a jóváhagyás is: szavazhatok Párizsban.

-


A rendszer tehát működésképesnek bizonyult: mi több, egész pályás letámadásba kezdett. A lakóhelyem szerinti önkormányzat választási irodájától naponta (!) kaptam leveleket: azt játszották, hogy elküldik emailen ÉS levélben is ugyanazt az infót. Nemcsak túlbiztosítás, de értelmetlen pénzszórás ajánlott küldeményeket feladogatni – és gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek az alaphangon 450 forintos cuccot küldözgették. Ja, és ha nem voltam otthon, sorban állhattam azért a postán, amit már elektronikusan is megkaptam – ez meg igazi időpocsékolásnak bizonyult. De ez még semmi: két különböző szavazóhelyiségről kaptam értesítőt. Az egyik nap a Square de Vergennes, másik nap a Square de l'Avenue Foch volt a célpont. Ezt is sikerült két újabb levélben helyre rakni, hiszen mégsem egy vándorkonzulátus üzemel Párizsban. A procedúra végén elmerengtem: vajon az észtek mennyi hányattatást úsznak meg, mennyi pénzt, humánerőforrást és időt takarítanak meg az elektronikus voksolásukkal. A kimerítő maraton (2:52:36) után még mindig buzgott bennem a szavazási hajlandóság. A rémhírek alapján hosszú sorban állásra számítottam, de mikor fél négyre odasétáltam a kis, orgonába borult zsákutcában álló konzulátusra, az előzékeny voksolási ügyintéző cirka 540 megjelentről számolt be, ez a fele a listán szereplő választóknak. Baloldalra került, aki vidéki illetőségű, és jobbra, aki budapesti. A lefüggönyzött fülkemagány mellett egy mobil voksparaván mögött is dönthetett a szavazó az ország sorsáról. Már aki odajutott, hiszen a helyiség nem volt akadálymentesítve – a bejáratnál egy görnyedt, botos nénit hosszan győzködött a lánya, hogy márpedig vegyen magán erőt, és araszoljon fel a csigalépcsőn.  

-


A voksolási szentélyben felszakadó sóhajok törték meg a csendet, általában akkor, mikor a polgár meglátta az irdatlan méretű pártlistát a nevenincs avagy félrevezető formációkkal (Zöld Párt, Együtt 2014, stb). Az audiovizuális élményhez tartozott az a pár, egymás után érkező ember, aki büdös futócuccban, izzadtan, sótól kifehéredett bőrrel érkezett szavazni. Amikor magam léptem a kartonparaván mögé, arra gondoltam, hogy most jön a jóvátétel: nagy erőfeszítéseket tettem, hogy itt legyek, hogy hazámat szolgáljam, és élve jogaimmal szavazhassak a... kire is? Na igen. Erőt vett rajtam egy Kispál-sor („Rajzolj pöcsöt a plakátra”), de aztán megembereltem magamat. Mert mi van, ha az én szavazatom a döntő? Emlékképet is készítettem, bár az Választási Iroda közleménye alapján ez tilos lett volna („A szavazólap nem a szavazóé, és sértheti a választás titkosságát is.”)

-


De hisz nem sokszor akad az ember életében egy tét nélküli, lefutott választás, ezt meg kell örökíteni. Mindig is ez jutott eszembe arról a mai is megtekinthető Logodi utcai plakátról, amin nem fog az idő és annak járása: az 1975-ös választásra felhívás eggyé vált a fallal, igazi street art lett belőle. És most én is átélek egy ilyet: igaz, nem 97,6%-kal nyert most a Fidesz, mint akkor a Hazafias Népfront, de az analógia klappol. És innentől már indulhat a magyar House of Cards újabb fejezete: helyi érdekű, kispályás, pitiáner, narancssárga, savanyú, de a miénk.