Miért gyilkol a kisnyugdíjas?

Fotó: ThinkStockPhotos / István Hajdu

HÁTTÉR

Azt hitték, minden nyugdíjas szeretnivaló teremtés? Nem találkoztak még gyilkos szépkorúval? Ferdinand von Schirach izgalmas kisregényt írt a szubkultúráról, de Schmuck Andornak semmiképpen nem ajánljuk.


Emlékeznek még Mustár ezredesre, aki a bálteremben gyertyatartóval gyilkolta meg szerencsétlen John Blacket? Az a sztori tök más volt. Ferdinand von Schirach könyvében nincs gyanúsítgatás, az első pillanattól kezdve tudjuk, ki volt a tettes: a szerző számára sokkal fontosabb, hogy megtudja, mi hajtotta az elkövetőt. A kérdés tehát: Mi késztet arra egy nyugdíjas szerszámkészítőt, aki 36 évet húzott le a Mercedes-Benz egyik gyárában, hogy hátulról, négy fejlövéssel kivégezzen egy tisztes kort megért cégvezetőt? Munkakapcsolatban sosem álltak, és feltehetőleg nem is találkoztak ezelőtt. Ennek ellenére az olasz származású Herr Collini odatelefonált a nála valamivel idősebb germán mágnáshoz, mondván, hogy ő egy újságíró és interjút szeretne készíteni az ősz mesterrel. Aztán jött a nagy meglepetés, a zsurnaliszta ugyanis nem diktafont – de még csak nem is fényképezőgépet – rántott, hanem pisztolyt. Szerencsétlen Caspar Leinen kirendelt ügyvédnek jut az a hálás szerep, hogy összerakja, mi is történhetett itt. Ez pedig – nem meglepő módon – egészen sok fejfájást okoz neki. Nyilván, ahogy azt az olvasó is tenné, először a legkézenfekvőbb módszerrel próbálkozik: megkérdezi a gyilkost, Herr Collini-t, hogy miért tette, amit tett. De Collini nem beszél. Innentől lesz bonyolult a helyzet (bár még mindig csak az első oldalakon tartunk), Leinen ugyanis pályakezdő, bár az író szerint briliáns koponya, olyasfajta rafinált ügyvédi módszerekhez kellene folyamodnia, amelyeket még nem ismer. Vagy mégis?


könyv;kritika_002

Ha nem lenne elég nagy probléma, hogy a zöldfülű ügyvéd első kliensének elvitte a cica a nyelvét,  további csavarok is bonyolítják majd az ügyet. Talán nem nagy spoiler, ha eláruljuk, hogy ezek egyike az, hogy a meggyilkolt aggastyánról elég hamar kiderül kiderül, hogy közeli kapcsolatban állt az ügyvéddel. Pályakezdő hősünk így rengeteget tipródik, vajon jól tette-e, hogy elvállalta az ügyet. Mi lesz például, ha kiderül, a hőn szeretett szépkorú távolról sem olyan tiszteletre méltó, amilyennek Schmuck Andor ezt a korosztályt lefesti? Hősünk már-már elbizonytalanodna hivatástudatában, de szerencsére lesz sok jóakarója, aki ezzel kapcsolatban ilyen-olyan tanácsokkal látja majd el. És jön Hemingway is, aki a könyv mottójában (szintén a legelején) megüzeni: „Mindnyájan arra születtünk, amit csinálunk.” Majd pedig lesz egy nő is – de ha erről a szálról többet szeretnének tudni, ajánlom, hogy inkább a könyvet olvassák, mert szemérmességem nem engedné, hogy kapcsolatuk hosszabb elemzésébe kezdjek.

„Aki életében először lép be egy boncterembe, saját halandóságával szembesül. Korunk embere már nem lát holttesteket, hiszen maradéktalanul eltűntek a hétköznapokból. Időnként fekszik még egy elgázolt róka az út szélén, de halott embert a legtöbben soha nem láttak még.”

Köztudott tény, hogy mindenkiben lakik egy  Paulo Coelho. Nincs ez másképp Schirach esetében sem: a kis léleklakó a Collini narrátorát szócsőként használva fejti ki nekünk, mit gondol a mai világról, szerelemről,  ármányságról, gyilkosságról, hullákról, berlini sznobokról és bajorországi erdőlakókról. Hogy meglátásai helytállók-e, azt nem tudom, de közhelyes jellegüket szerzőnk nyíltan felvállalja. És ha ő nem lát bennük problémát, mi miért látnánk?

„– Ez úgy hangzik, mint egy falvédőszöveg – mondta Leinen. Mattinger felnevetett. – Ahogy öregszünk, egyre több igazságot találunk a falvédőszövegekben.”

Végezetül ejtsünk még pár szót szerzőnkről, Ferdinand von Schirachról: róla nem csak azt érdemes tudni, hogy sztárügyvéd - mert bizony sztárügyvéd, az írás neki csak hobbi -, de egyben Baldur von Schirach Hitlerjugend-vezető unokája is. Ezt azért tartom fontosnak leírni, mert egyrészt a könyv reklámjában is szerepel, másrészt pedig a Collini nem beszél reflektál erre a családi szálra, még ha nem is írói, inkább jogász szemmel tekint is a problémára. A kérdés, amit feltesz – és gondolom ez kapcsolódik is az ügyhöz, ha már felhoztam –: miért úszhatta meg felelősségre vonás nélkül megannyi hírhedt náci háborús bűnös? Ezt most nem fogom megválaszolni, megteszi majd Schirach, akinek rövid regénye meglepően kellemes olvasmányélménynek bizonyult. Bár szó sincs itt hatalmas szépírói teljesítményről, sikeresen összerakott egy olyan 150 oldalas bűnügyi történetet, amely egy percig sem unalmas, és méltó társunk lehet az év utolsó pár napján. És most már tényleg befejezem, de nem állhatom meg, hogy ne siránkozzak picit a legvégén: A bűnjelek értelmezésénél ugyanis segítségül kellett hívnom a Google-t, mert nagyon nem volt világos, hogyan jött rá annyira könnyen az ifjú ügyvéd a titok nyitjára. Lábjegyzetek pedig nem orientáltak. A németországi olvasóknak talán magától értetődő, hogy a bűntárgy márkaneve hogyan vezet el egy bizonyos város vagy falu bizonyos emberéhez, intézményéhez vagy kuplerájához (hogy a három közül melyikhez, azt majd a könyvből megtudják), de az én műveltségem ehhez túl hiányos. Kedves olvasók, ha maguk is így éreznének, ne feledjék, a probléma könnyen orvosolható: ha valami nem világos, guglizzanak – nem szégyen az. Ferdinand von Schirach: Collini nem beszél. Várnai Péter fordítása. Partvonal kiadó, 2013. 152 oldal, 2690 Ft.