Mi történik az Arsenalnál?

Fotó: Michael Regan/Getty Images / István Hajdu

-

HÁTTÉR

A londoni klub pár hete még a bajnoki címért volt versenyben, de sikerült úgy összezuhannia, hogy mostanra már azért is kaparnia kell, hogy egyáltalán a Bajnokok Ligája-indulást érő negyedik helyre odaérjen. Ez csak a szokásos trófearémület, vagy ezúttal végleg összeomlik Arsene Wenger felépítménye?


Persze, le lehet egyszerűsíteni az Arsenallal kapcsolatos kérdéskört, és elintézhetjük az egészet azzal, hogy ugyanaz történik a csapattal, ami az elmúlt években mindig: a biztató kezdés után tavaszra kipurcannak, lesérül a fél társaság, és a kedvük is elmegy a játéktól. Nagy vonalakban persze, ez így is van, csak most az a helyzet, hogy az Arsenal nemcsak a bajnoki címről, de még a Bajnokok Ligája-indulásról is lemaradhat, és ami legalább ilyen ijesztő: a fiúk olyan ruhát kaptak a bajnokság három legerősebb csapatának otthonában, amit még egy kieséssel végződő szezont futó Wigan is megirigyelne (Manchester City 6–3, Liverpool 5–1, Chelsea 6–0). Az, hogy a Chelsea Wenger ezredik meccsén tömte ki a csapatot, mindennél szemléletesebben mutat rá arra, hogy ezt a klubot külső szemlélőként nagyon nehéz elhelyezni a térképen. Arsene Wenger 1996 októberében vette át a londoni klub irányítását, és noha Angliában gyakorlatilag senki nem ismerte – ami nem csoda, hiszen Franciaországban és Japánban dolgozott előtte –, néhány éven belül bebizonyította, hogy a kontinens legjobb menedzserei között a helye. A klubnál töltött első kilenc évében három bajnoki címet és négy FA-kupát nyert, majd a következő szezonban a Bajnokok Ligája döntőjébe vezette a csapatot.


Párizsban Jens Lehmann kiállítása miatt a meccs elején emberhátrányba kerülő Arsenal megszerezte a vezetést Sol Campbell góljával az első félidő végén a Barcelona ellen, és kontrákból helyzetek sorát vezette a második félidőben is. Ha Freddie Ljungberg egy kicsit jobban koncentrál valamelyik akció végén, talán most egészen máshogy tekintünk Wenger csapatára, viszont azzal, hogy a másik oldalon Frank Rijkaard becserélt egy másik svédet, Henrik Larssont, aki öt perc alatt kiosztott két gólpasszával gyakorlatilag eldöntötte a finálét, véget vetett a Wenger-féle Arsenal sikerkorszakának. Campbell, Cole, Pires és Henry egy éven belül távozott, Bergkamp visszavonult, de nemsokára kikoptak a többiek is a csapatból, Wenger pedig végre teret engedhetett elképzeléseinek: olyan saját nevelésű, vagy nagyon fiatalon vásárolt játékosokból építette fel az Arsenal gerincét, akik teljes mértékig elsajátították és magukévá tették filozófiáját, akik semmi mást nem ismernek a labdabirtoklásra épülő, rövid passzos támadójátékon kívül. Wenger ugyanis ebben hisz, és ez az átalakítás tette lehetővé azt, hogy a csapat átálljon a defenzívebb, pragmatikusabb fociról arra, amit a Barcelona, újabban a Bayern München vagy éppen az Arsenal védjegyének tekintünk.


És ezzel azóta se nyert semmit. Wenger az Evertontól elszenvedett sima, háromgólos zakó után bökte ki, hogy a játékosai önbizalmával van a probléma, amit valahol félúton a City és a Chelsea által kimért csapások között veszített el. És persze az se segít, hogy rengeteg a sérült – mint az Arsenal minden egyes szezonjában –, viszont az is biztos, hogy azt a focit, amit az Arsenal játszik, csak úgy van értelme tolni, hogy a játékosok teljes mértékig meg vannak győződve annak felsőbbrendűségéről és hatékonyságáról. Persze, semmilyen játékot nem érdemes lélektelenül és gyáván játszani, de ahhoz, hogy az ember a meccs legnagyobb részében hiba nélkül passzolgassa ki az ellenfelet a támadó harmadban, nagyon magabiztosnak kell lennie. Az Arsenalnál viszont a fejekben valószínűleg nincs minden a legnagyobb rendben, ugyanis az nagyon komoly anomáliára utal, amikor egy európai elitben számon tartott csapat nyolc éven át nem képes trófeát nyerni – még egy ligakupát sem. Ahogyan a 2006-os döntő óta a Bajnokok Ligájában sem tud vele nagyjából egy szinten, vagy fölötte jegyzett alakulatot kiverni. Taktikai szempontból ezt azzal magyarázzák, hogy bár a csapat minden olyan alakulatot kigurigáz és megruház, amelyik beáll bekkelni ellene – vagyis, amelyik ellen játszhatja a saját játékát –, olyan társaság ellen szinte pánikba esik, amely nem ijed meg a saját árnyékától, hanem egyszerűen nyomást helyez a labdát hátulról kihozni próbáló játékosokra. Nincs B-terv, annyira pedig nem biztos a csapat saját magában, vagy az A-tervben, hogy az erősebb ellenfelek torkán is lenyomja a saját fociját – vagy a megközelítéssel van gond, vagy a játékosanyaggal.


Ezeket a problémákat viszont Wenger, és a mellette kitartó szurkolók nem látják, ugyanis van egy olyan hatalmas pozitívuma a francia szakember ténykedésének, hogy gazdasági szempontból kifogástalanul működő, szupermodern stadionnal és edzőközponttal ellátott klubbá tette az Arsenalt, vagyis egy olyan erővé, amely akkor is ott lesz a legnagyobbak között, amikor másutt már elfogytak a rubelek vagy kiapadt az olaj. Ha mellétesszük még azt is, hogy a csapat alapvetően nagyon szép és kulturált játékot tesz ki a pályára, máris látjuk azt, ahogyan Wenger és a wengeristák mérlegelik a működését: egy klubot nem csak a megszerzett tróefái alapján lehet megítélni. Ez valóban így is van, de az a helyzet, hogy összességében Wenger egy olyan klubot hozott létre, amely a wengerizmus keretein kívül nem értelmezhető: egy, az Arsenal pozíciójában lévő csapatnak ugyanis legalább hébe-hóba bajnokságokat kellene nyernie ahhoz, hogy komolyan vegyék. A kifogástalanul működő klubmodellt ugyanis csak a vájt fülűek tudják értékelni, a legtöbb ember viszont hosszú távon csak arra fog emlékezni, hogy ebben az időszakban nem volt elég jó az Arsenal. Ha más szemszögből közelítünk, akkor pedig a futball kifordításaként értékelhetjük az önmagáért való futballt, hiszen még a strandon is azért játszunk, hogy nyerjünk.


Pedig a szezon elején úgy tűnt, hogy ebben az átmeneti idényben, amikor a két manchesteri csapatnál és a Chelsea-nél is edzőváltás nehezítette a felkészülést, a több, mint másfél évtizede a helyén ülő Wenger akár be is húzhatja a bajnoki címet. Ezzel szemben most még a BL-indulást érő negyedik helyért is kaparnia kell az Arsenalnak, és bár az FA-kupát még megnyerheti a csapat, hogy legalább véget vessen a kilenc éve tartó trófea nélküli időszaknak, a francia menedzser a korábbi gyakorlattal ellentétben még nem írta alá új szerződését. Bár a klubvezetés megtartaná a 64 éves szakembert, az Arsenalnak előbb-utóbb el kell döntenie, hogy mintaklubként akarja-e folytatni, vagy tényleg elitklubbá szeretne-e válni. Persze, az is lehet, hogy ezt a döntést Wenger fogja meghozni a klub helyett, és félreáll az útból, de mindenesetre nagyon nehéz elképzelni, hogy egyszer majd nem ő ül az Arsenal kispadján. Ez az Arsenal ugyanis nemcsak Arsene Wenger fő műve, Wenger maga az Arsenal.