Menni vagy maradni – interjú Kati Martonnal

Fotó: Vs.hu/Hirling Bálint / Vs.hu/Hirling Bálint

-

HÁTTÉR

Utazni kell, de nem kell lemondani a magyar nyelvről, a magyar történelemről, a szépírásról, a paprikás csirkéről - mondja a magyar származású amerikai újságírónő, akivel emigrációról, hazatérésről, a magyar identitás megőrzéséről beszélgettünk.


Külföldön találkoztam a Kilenc magyar című könyvével, amely a magyar identitásról szól, és arról, hogy a külföldre vándorló magyarok hogyan próbálják megőrizni a kapcsolatot Magyarországgal. Mivel egyre több fiatal hagyja el az országot, a mi generációnk számára fontos kérdés, hogy hogyan lehet fenntartani ezt az identitást és később esetleg továbbadni.

Nem is gondoltam volna, hogy ennek a témának ilyen aktualitása van. New Yorkban élek, és egyre több magyart hallok a metrón – egyre feltűnőbb, olyan, mint a forradalom utáni emigrációs hullám. Nekem évekig eszembe sem jutott, mennyire fontos ez, mert annyira arra törekedtem, hogy amerikanizálódjak. Harmincévesen jöttem először haza, de rögtön olyan döbbenetesen otthon éreztem magam, annyira jó érzés volt magyarul beszélni annak ellenére, hogy egészen kicsi voltam, amikor elmentünk (Kati Marton nyolcéves volt, amikor szüleivel elhagyták az országot – a szerk.).

Ez a „magyarság" egy nagyon mélyen elültetett dolog. Akkor, harmincévesen kezdtem el felújítani a kapcsolatot Magyarországgal, kezdtem el kutatni a magyar történelmi témákat, melyekből azóta három könyvet is írtam. Azóta tekintek magamra úgy, mint egyfajta hídra a két ország, a két kultúra között. Azért is írtam a Kilenc magyar című könyvet, hogy bemutassam Magyarországot, amely szellemi kultúrájában nagyon gazdag ország; nem csak huszárokból, gulyásból és ehhez hasonló sztereotípiákból áll. Magyarország nem igazán becsülte meg a saját tehetségeit a múltban, és ez sajnos most is így van. Jó lenne, ha többre tartaná legtehetségesebb, legeredetibb, legbátrabb embereit, hogy ne külföldön kelljen befutniuk. Képzeld el, ha annak idején Magyarország meg tudta volna tartani azokat az embereket akikről a könyv szól: Capát, Koestlert, Tellert vagy Neumannt! Magyarország úttörő lehetett volna a számítástechnikában, hogy a filmeseket ne is említsük! Itt minden megvan, ez egy nagyon tehetséges ország, annak ellenére, hogy nem könnyű az élet, és mindig harcolni kell a normák és a sztereotípiák ellen.


-


Viszont az a könyvből is kiderül, hogy a szereplők mindegyike hazavágyott, főleg életük vége felé. Le lehet valahogy küzdeni a honvágyat?

Nem kell, és nem is szabad leküzdeni. Ma, hála Istennek, nincs erre szükség, nem kell ellene harcolni, de nem is kell honvággyal élni. Én például nyolc óra alatt New Yorkból Pesten vagyok. A kint letelepedett magyar barátaim is folyamatosan járnak haza. Anno, a fasizmus és a kommunizmus alatt ez egy börtön volt, nem volt mód arra, hogy aki elment, visszajöjjön.

Egyfajta kettősség mindig megmarad az emberben. Ahogy Ön is mondta, megpróbált amerikanizálódni. Az ember megpróbál valahol gyökeret verni, és később eszerint nevelni a gyerekeit.

Az én gyerekeimnek nem kellett választaniuk. Édesapjuk kanadai, az édesanyjuk magyar és amerikai, a lányom például Londonban született. Az édesapjuk anglikán episzkopális, engem római katolikusnak neveltek, a gyerekeim az édesapjuk vallását kapták. A fiam szintén író, San Franciscóban él, és amikor egyszer az identitásáról kérdeztem, azt mondta, amerikai zsidó. Én meg nem értettem, ez honnan jött! Hát tőled! – felelte. Hiába mondtam neki, hogy nekem nincs semmilyen vallási identitásom, ő csak annyit mondott, hogy de a te nagyszüleid zsidók voltak, és engem hozzájuk fűz valamilyen kapcsolat. Az emberben megvannak ezek a mély gyökerek, amelyeket nem lehet kihúzni, gondoltam.

Akkor nem is törekedett rá, hogy magyar gyökereik legyenek, vagy magyarul beszéljenek?

De, egy kicsit tudnak magyarul. Imádnak Magyarországra járni, a lányom velem volt, amikor a könyvemhez (A nép ellenségei, Kati Marton saját családjáról szóló könyve – a szerk.) gyűjtöttem anyagot, és akkor is, amikor végigkövettük a felmenőink útját. Nagyon szerettem volna, hogy megismerjék a család történetét; részben ezért is írtam meg ezt a könyvet. Hogy tudják, mi történt itt, miért kellett nekünk Amerikában letelepedni, és hogy ne vegyék készpénznek, amijük van. Ők szerencsés környezetben nőttek fel, de a nagyszüleiket börtönbe hurcolták, szóval tudniuk kell, mint más amerikai fiatalnak is, hogy a szabadságot nem lehet magától értetődőnek venni – mert nem a 19. századról beszélünk, hanem a közelmúltról. Olyan eseményekről, amelyek itt, Magyarországon történtek nem is olyan rég.


-


Az egyén szempontjából menni kell, aminek komoly következményei vannak Magyarországra nézve...

Egy egészségesebb politikai rendszerre lenne itthon szükség. És itt most nemcsak arról van szó, hogy Orbán Viktor egy nagyon jó politikus, hanem a másik oldal, a közép- és baloldal kudarcáról is: hogy nem tudta magát megszervezni, nincs egy karizmatikus és jó politikus azon az oldalon. Aki nemcsak intelligens, de tud a néphez is szólni. Remélem, most majd ráébrednek, hogy egy új nemzedéknek kell kialakulnia. Nem szabad, hogy ez az ország csak egy párthoz tartozzon, az nem demokrácia. Szerintem ez nem Orbán hibája, mert ő csak azt tette, amit megengedtek neki. De hol volt az ellenzék? Nem mintha a mostani fair választás lett volna, de Orbán négy éve változtatgatja a rendszert, és ez idő alatt hol volt a másik oldal? Nem kellett volna az utolsó percig várni.

De hogyha most el lehet menni, akinek ez nem tetszik, az el fog menni; akinek tetszik, az meg itthon marad, és nem lesz majd az a generáció, amelyik ezen változtatni akar majd.

Azért a magyarok nagyon szeretnek Magyarországon élni, és a többség nem azzal a szándékkal megy el, hogy ott telepedjen le végleg. Ha az én szüleimnek lett volna módjuk arra, hogy hazajöjjenek, mi sem telepedtünk volna le abban a fura, idegen országban. Az ember kíváncsi, és sokan világot látni mennek el, de azzal a szándékkal, hogy utána hazajönnek. Egy normális világban az ember hazatér, és hazahozza az élményeit, tapasztalatait, amikből aztán egy életet tud faragni.

Ezidáig Magyarország helyett csak Amerika nyert, ő kapta meg azt a rengeteg eszes embert, akik innen elmentek. Ez történt az én családommal is. Nem hiszem, hogy ők valaha is olyan jól érezték magukat Amerikában, mint egyszer Magyarországon. Pedig sem a jobb-, sem a baloldal nem volt túl kedves hozzájuk: a jobboldal elpusztította a nagyszüleimet, a baloldal letartóztatta a szüleimet. Az én szüleim azért menekültek el innen egy évvel a forradalom után, mert elegük lett, feladták. Rémes lenne, ha visszatérnénk egy olyan rendszerhez, ahol azok az emberek, akik a legjobb részét képezik az országnak, nem tudnának itt maradni. De az az érzésem – és reményem –, hogy ma már nem lehet olyan rendszert létrehozni Európában.


-


Én úgy vettem észre, hogy nehéz visszajönni, visszaintegrálódni. Pláne, hogy a többiek elmennek közben, megszakadnak személyes kapcsolatok, nehezebb is megélni, mint nyugaton, és a mindennapi politikai küzdelmek is rányomják a bélyeget az ember életére. Elkeserítő, hogy az embernek választania kell a megélhetés és a hazajövetel között.

A megoldás az, hogy utazni kell, és nemzetközi életet kell élni. A technikai módszerek megvannak a kapcsolattartásra: a skype, az e-mail stb. Az én családom is szét van szóródva. Az ideális persze az lenne, ha mindenki egy helyen, egy faluban élne.

Hát lehet, hogy az se lenne ideális...

Én nagyon jól érzem magam itt is, meg New Yorkban is. Ha itt vagyok, hiányzik New York, ha ott vagyok, akkor meg azon gondolkozom, hogy vajon mi történik Pesten.

Sosem gondolt arra, hogy végleg hazajöjjön?

Tudod, én egy nemzetközi ember vagyok, magyar gyökerekkel és amerikai értékekkel. Optimista vagyok, és nagyon hiszek a humanizmusban, egy olyan Amerikában, amely nem fegyverekből, hanem emberi jogokból áll. Hála Istennek, hogy van egy olyan ország, ahova az olyan emberek, mint az én szüleim is, menekülhetnek, ha valami történik. De inkább ne történjen semmi!

A világ most nagyon össze van keveredve, vége a homogén országoknak, ami szerintem nagyon jó. De, szerintem, ez nem jelenti azt, hogy le kell mondani a magyar nyelvről, a magyar történelemről, a szépírásról, a paprikás csirkéről. Minden, ami magyar, azt az ember hordozza magával. Mindannyian azok vagyunk, amit átéltünk. Mindannyiunknak más tapasztalatai vannak, amiket mindenhova viszünk magunkkal. Ezek mély dolgok. Nem kell attól félni, hogy egyik napról a másikra csak úgy eltűnnek majd.


Névjegy

Kati Marton magyar származású amerikai író, újságíró. Budapesten született, szülei újságírók voltak, akiket Amerikának történő kémkedés hamis vádjával két évre bebörtönöztek. 1956 nyarán amerikai nyomásra amnesztiával szabadultak. A forradalomban mindkét szülő tudósítóként aktívan vett részt, amiért édesapját ki is tüntették. 1957-ben a család kivándorolt Amerikába, és Maryland államban telepedtek le. Szülei római katolikusként nevelték, csak később, felnőttként véletlenül tudta meg, hogy anyai nagyszülei zsidók voltak, akik Auschwitzban vesztették életüket. Kati Marton a párizsi Sorbonne egyetemen, majd Washingtonban folytatott tanulmányokat, és nemzetközi kapcsolatokból szerzett diplomát. Publikációi megjelentek a The New Yorker, a The Times of London, a The Washington Post, a The Wall Street Journal és a Newsweek oldalain, műsorait sugározta az ABC News és a National Public Radio. 1980 óta könyveket is ír, említett műve, a Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot (eredeti címén The Great Escape) 2006-ban jelent meg, és olyan, külföldön világhírűvé vált magyar emigránsok élettörténetét dolgozza fel, mint Neumann János, Robert Capa vagy Szilárd Leó. Kati Marton a Közép-európai Egyetem közpolitikai iskolájának meghívására érkezett Budapestre.