Mélyi József: Magyarország, fordítva

Fotó: Getty Images/iStockphoto / RudyBalasko / Getty Images/iStockphoto / RudyBalasko

-

Bár nem először indulnak, és sok mindent láttak, ilyen erős csoportjuk még nem volt az ausztráloknak. Sőt kijelenthetjük, hogy senkinek sem, hiszen az előző világbajnokság két döntőse korábban még sohasem került össze az első körben; a harmadik ellenfél Chile, és ez sem ígér sok jót. Mindenesetre az ausztrálok nem döngetik a mellüket, nem fogadkoznak különösképpen, és nem hivatkoznak állandóan a múltjukra – mindezzel felvértezve ebből a reménytelen helyzetből kiindulva talán megmutathatják, hogyan lehet az egészet többé-kevésbé ép bőrrel megúszni.


Íróválogatott - Mélyi József

Ausztrália futballban olyan, mint egy jobb Magyarország. Ausztrália az a labdarúgásban, amivé adott körülmények között válhatnánk. Ha okosak lennénk. De nem vagyunk okosak, csak irigyek. Így az ausztrálok örülnek, hogy ott lehetnek a vébén, mi meg itthon ülünk és nézzük őket.


Kíváncsi lennék, mit írna egy ausztrál művészettörténész a magyar csapatról, ha fordítva állna a helyzet, és történetesen neki sorsolták volna a válogatottunkat. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, biztos Puskással kezdené. Vagy azzal, hogy egyszer 2000-ben jól megvertek bennünket. Persze, akkor éppen kísérletező fázisban voltunk, nálunk Klausz és Nagy Tamás (a memóriám elhagyott) támadott, részükről pedig két nagyágyú, Kewell és Viduka. Azzal persze még a legnagyobb jóindulattal sem tudná kezdeni az egészet, hogy milyen szerepet játszottak az ausztrálok a magyar futball háború utáni felvirágzásában, mert mindez csak fordítva igaz. Itt van például mindjárt Abonyi Attila, aki a Melbourne Hungaria, majd a St. George-Budapest (már a nevek is mindent elmondanak) játékosaként vált híressé az egész földrészen. A hatvanas-hetvenes években az ’56-os emigránsok által alapított csapatok egyébként is a legerősebbek közé tartoztak Ausztráliában, így lett a mi fiunkból a válogatott akkori alapembere.

A magyar futball hírneve és hatása talán egészen a nyolcvanas évekig kitartott, valószínűleg Abonyinak is köszönhetően, illetve elsősorban az óhazához még mindig sok szálon kötődő kivándoroltak jóvoltából (nyilván nem véletlenül kezdődik azzal a Mézga család 1978-as vakációja is, hogy Hufnágel Pisti meghívót küld Ausztráliából). A hetvenes-nyolcvanas években a magyar hírességek még szinte hazajártak Sydney-be és Melbourne-be, ahol a futball központi témának számított; Kabos László 1979-ben járt ott turnén, fel is kérték, hogy végezze el egy mérkőzés kezdőrúgását, de ő komikus módon megbotlott a labdában, ahogy az Ország-Világnak mesélte, mindenki azt hitte, készakarva. Grosics Gyula pedig 1986-ban látogatott Ausztráliába – útjáról az 1987-es SZÚR Magazinban számolt be (ahol valamiért meggyőződéssel állította, hogy a 6:3 huszonnégy évvel azelőtt esett meg). Ilyen világ volt a magyaroknak Ausztrália. (Kicsit rosszindulatú vagyok.)

Grosics Gyula


De az ausztráloknak most már semmi közük nincs a magyar futballhoz, így nyugodtan elfeledkezhetünk magunkról. Koncentráljunk a jelenre (mert a közeljövő elég reménytelen). Az ausztrál válogatott tulajdonképpen esélytelenül érkezik Brazíliába, de így volt ez már négy és nyolc éve, Afrikában és Európában is. Dél-Afrikában csak egyetlen meccset rontottak el, a németek ellen, de azt nagyon; utána hiába múlták felül önmagukat, szerencsétlenül nem jutottak túl a csoportkörön. Nem úgy, mint négy évvel azelőtt, amikor az „arany generáció” (magukat nevezik így) tagjai a tizenhat között ráijesztettek a későbbi győztes olaszokra is, akik csak egy sokak által vitatott utolsó perces tizenegyessel nyertek, emberhátrányból. A régi nagy csapatból mára csak ketten maradtak, de azok tényleg jók – bár már nem fiatalok. Az egyik Mark Bresciano, akit még Materazzi rúgott fel annak idején, a másik az Everton egykori kiválósága, Tim Cahill, az ausztrál szurkolók kedvence, a helyi gólrekorder. Rajtuk kívül rengeteg fiatal és ismeretlen ember alkotja a válogatottat, talán még egyedül a Crystal Palace védekező középpályása, Mile Jedinak nevezhető tapasztalt erősségnek. Fiatalok vagy idősebbek – valamennyien a durvaságig kemények; védekezésük talán éppen ebből kifolyólag elfogadható, támadni az elmúlt fél évben nem látta őket jószerével senki. Tavaly év végén túlestek egy edzőváltáson, az addig sikeres szövetségi kapitány, a német Holger Osieck, akit korábban remek húzásaiért és az Ázsia Kupán elért eredményekért istenítettek, elkövette azt a hibát, hogy két túl erős és éppen éhes nagycsapat ellen kötött le barátságos mérkőzést. Szegény ausztrálok a braziloktól és a franciáktól is 6:0-ra kaptak ki, ezt pedig már a szövetség sem nézhette tétlenül. Úgyhogy most az egykor Beckenbauer mellett vébén is segédkező Osieck helyett Ange Postecoglou ül a kispadon, aki mindeddig csak Ausztrálián belül ért el klubsikereket.


Bár nem először indulnak, és sok mindent láttak, ilyen erős csoportjuk még nem volt az ausztráloknak. Sőt kijelenthetjük, hogy senkinek sem, hiszen az előző világbajnokság két döntőse korábban még sohasem került össze az első körben; a harmadik ellenfél Chile, és ez sem ígér sok jót. Mindenesetre az ausztrálok nem döngetik a mellüket, nem fogadkoznak különösképpen, és nem hivatkoznak állandóan a múltjukra – mindezzel felvértezve ebből a reménytelen helyzetből kiindulva talán megmutathatják, hogyan lehet az egészet többé-kevésbé ép bőrrel megúszni. Három meccs erejéig mások kárán okosodhatunk, vagy talán: kárörvendve irigykedhetünk.