Mélyi József: Az ausztrálok leírása

Fotó: AFP / WILLIAM WEST / AFP / WILLIAM WEST

-

Szegény ausztrálokat csak azért nem írom le, mert az elején ezt kikötöttem, de a spanyolok akkor is megverik őket, ha csak az egyik lábukat használják, a hollandok meg akkor is, ha ehhez még a fél szemüket is bekötik.


Soha nem szabad leírni az ausztrálokat. Ezt olvastam tegnap egy angol szaklapban. Nagy közhely, a mondat magyarul furcsán is hangzik, de ezzel most nem kell foglalkoznunk, mert prekoncepciónak megteszi, és kezdődik is a meccs. Az ausztrálok messziről brazilnak látszanak, bár kicsit merevebben mozognak, és kevésbé színesek, ez most még leírható. Unalmas az eleje, kezdhetném azzal, amivel Knézy Jenő kezdte volna, hogy mi is történt negyven éve a vébén, az NSZK-ban, akkor is az ausztrálok játszottak tét nélküli meccset a chileiekkel. Nem emlékszem, hogy negyven évvel ezelőtt láttam-e őket, lehet, hogy hétévesen én is bojkottáltam a chileieket, mert Allende haláláról már akkor is tudtam. Szörnyű ez a jelenidejűség, mert mire ezt leírom, már vezetnek is a chileiek, egyszerű gól volt, mint egy magyar meccsen, egyszerűen bement. A prekoncepciómmal együtt azt is elterveztem, hogy a meccs sodrában időnként közbevetem majd: az ausztrálokat még mindig nem lehet leírni, de közben itt a második gól. Az ausztrál védelem messziről sem brazil már, inkább úgy néz ki, mintha nagyjából megfelelően állna, de ha felveszem a szemüvegemet (ami íráshoz éppen hogy nem kell), látom, hogy mikrostruktúráját tekintve a négy játékos egy négyoldalú szita formáját vette fel. Ausztrál részről tulajdonképpen eddig semmi sem történt, tényleg olyan, mintha mi lennénk a pályán, most egy gyenge kapáslövés, amolyan Korhut-szögből, szóra sem lenne érdemes. Időtöltésnek beszélhetnék régi ausztrálokról, volt egykor néhány keménykötésű biciklista, sőt az ausztrál fociról egész kolumnákat tudnék megtölteni. Mármint a rögbiszerű dologról, amit arrafelé futballnak hívnak. Ott legalább folyton gól van, és ha nincs, akkor lehet figyelni a nagytestű madarakat, amelyek csapatostul mindig arra szállnak, ahol szabad a fű. Most a legnagyobb esemény, hogy Jedinak, aki eddig egész jól tartotta magát távol az ellenféltől, lerúgott egy chileit. Kezdem úgy érezni, hogy semmi értelme ennek a meccsnek, meleg van ott az évszakhoz képest, és évszaktól függetlenül nagyon komoly a pára, ebben hülyéskednek a chileiek. Szegény ausztrálokat csak azért nem írom le, mert az elején ezt kikötöttem, de a spanyolok akkor is megverik őket, ha csak az egyik lábukat használják, a hollandok meg akkor is, ha ehhez még a fél szemüket is bekötik.


Na, nem megmondtam, hogy az ausztrálokat soha nem lehet leírni? Tim Cahill befejeli! Egyszer olvastam egy cikket, nem is cikket, ódát, hogyan fejel Cahill. Szerintem hasonlatként nem volt benne, hogy úgy, mint Zamorano, de ez most egy csomó chileinek is eszébe juthatott, mert Cahill ugyanúgy időzik el a levegőben egy pillanattal tovább a lehetségesnél, mint nagy elődje. Nem tudom, hogyan kapcsolom mindezt össze a szamoaisággal. Cahill anyai ágon ugyanis szamoai, de repülni még ők sem tudnak. Írni kéne még ünneplő jelleggel Cahill tetoválásáról, ami valószínűleg a legérdekesebb az egész mezőnyben: rajta van a néhány évvel ezelőtt börtönbe jutott testvére, az apja és az anyja, és a nehéz sorsú nagymamája, az egész családtörténet. De minderre nincs idő, mert félidő. Félidőben lehetne írni, de csak a tévében történik valami, az meg semmi. A ZDF-en a híradóban Beckenbauerről beszélnek, ez még a legérdekesebb.


Azt hiszem, elbóbiskoltam, egy Cahill lesgólra ébredek. Most úgy tűnik, az ausztrál védelem is összeáll, végre Bresciano is észreveteti magát, Jedinak is kicsit több most, mint az a favágó, ami valójában ő. A balszélen Tommy Oar a Videoton egyik volt játékosára emlékeztet, még a neve is összecseng Walter Lee-ével; és nagyjából ő sem tud semmit. Annak ellenére, hogy a meccsben van némi feszültség, és Leckie sem annyira ügyetlen, mint amilyennek az első félidőben tűnt, mégis mintha Cahillen kívül a Videotont nézném. De a chileiek még a Videoton ellen sem hülyéskedhetnek, mivel nem olyan jók. Jedinak megint jól megrúg valakit. Az ausztrálok olyanok, mintha a hetvenes években ragadtak volna, talán többet futnak, de például a szabálytalanságaik annyira egyszerűek, mint voltak azok anno, amikor még nem állítottak ki szinte senkit, szinte semmiért. A chileiek közben önmagukat zilálják szét, az ausztrálok meg mennek előre, Bresciano lő egy szépet. Teszik, amit tudnak, és az nagyon kevés.


Kevés, de egy utolsó esély mindig szokott lenni, ez a bölcsesség minden olyan meccsen eszembe jut, ahol a számomra szimpatikusabb csapat a végén még behozható hátrányban van. A kérdés persze az, hogy mikortól kezdődően van még egy esély? Most tudatosul a nagy tudományosságom: általában akkortól szoktam mérni, amikor a mondás eszembe jut. Most még négy perc van hátra, de itt jól látszik, hogy nincs újabb esély, ezért az ausztrálokat leírom, mindjárt lepörög az óra. A négy perchez még négy perc a hosszabbítás, de ez már csak szenvedés lesz, olyan álmos vagyok, hogy a holland szurkolók három órával ezelőtti ollézását hallom a fülemben, pedig már rég nem történik semmi. De mégis. A végén berúgják a chileiek, de a leírás szempontjából nem számít ez sem. Leírom még, mert ceterum censeo: ha a magyar csapat ott lenne a vébén, így szeretnék akkor egyszerre reálisan és optimálisan vereséget szenvedni, vagyis ez lenne számomra a szakmai minimum.