Megnéztük Tony Soprano romantikus arcát

HÁTTÉR

James Gandolfini nemcsak keménykezű, de érző szívű maffiózókat tudott jól eljátszani, hanem egy esetlen, középkorú, elvált és szeretnivaló férfit is. A múlt héten mozikba került Exek és szeretők korosztálytól függetlenül remek romantikus komédia.


Szomorú esemény ad szomorkás hangulatot az Exek és szeretőknek (eredeti, sokkal jobb címén: Enough Said), amelyben James Gandolfini játssza az egyik főszerepet. Az a James Gandolfini, akit nem lehetett nem szeretni, és aki júniusi halálával komoly űrt hagyott maga után. Sokat elmond róla, hogy egy Esquire-interjúban úgy jellemezte magát, mint „Woody Allen 130 kilós kiadása”, majd pontosított: „145 kilós”. Az „elkurvult” Hollywood egyik legeredetibb színésze volt, aki utolsó előtti filmjében is azt hozta, amit mindig: mély, érző, valóságos és rengeteg hibájától sokszínű karaktert. A történet szerint az egyedülálló, egy gyermekes masszőz Eva (Julie Louis-Dreyfus) egy partiban megismerkedik a frissen elvált költőnővel, Marianne-nel (Katherine Keener). Beszélgetésük végén megegyeznek, hogy Eva elmegy majd megmasszírozni Marianne-t. A masszőz aztán ugyanebben a partiban találkozik Alberttel (James Gandolfini), a nagydarab, nem túl jóképű, szintén elvált férfival, akivel végül elkezdenek találkozgatni. Eva végül meglehetősen faramuci helyzetbe kerül, miután rájön, hogy az új barátnője által szapult exférj és az újdonsült pasija között meglehetősen sok a hasonlóság.


Enough Said, Exek és szeretők


Ebből persze bonyodalmak erednek, hiszen a film negyven és ötven közti hősei már nem pattognak annyira, nem rövid kapcsolatokra hajtanak, hanem olyan társat keresnek, akivel hosszú távon jól tudják magukat érezni. Már nem szeret kísérletezni, „túl öreg már ehhez a szarhoz” – ahogy Albert is mondja egy párbeszédben. Éppen erről szól az Exek és szeretők is: hogyan lehet elfogadni a kedvesünk hibáit, hogyan lehet egyáltalán ismerkedni, ha a nekünk bejövő emberről folyton a hátrányokat suttogja egyik fülünkbe az állítólagos barátunk. Sokáig gondolkodtam, hogy vajon mitől működik jó filmként az Exek és szeretők, hiszen nem valószínű, hogy a filmművészet Pantheonjába kerül, mégis korosztály-független remekmű. Végül arra jutottam, hogy egy nagyon kedves film. Rendkívül valóságos, nincsenek túljátsszva a karakterek, hanem olyan, mintha a filmet íróként és rendezőként is jegyző Nicole Holofcener patikamérlegen számolta volna ki, hogy hol, mikor és mennyi érzelemre van szükség. Így volt képes elérni azt, hogy amikor már nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz happy end a film végén, akkor a nők elpityerednek a moziban – ahogy a barátnőm is. Mi férfiak pedig nagyon erőteljesen szurkolni kezdünk, hogy ugyan legyen már szerencséje ennek az Albert névre hallgató, esetlen, gőzgépként szuszogó, suttogni nem tudó, de szeretnivaló mackónak.

Enough Said, Exek és szeretők

Igaza van Klág Dávidnak abban, hogy sokan csak azért ülnek majd be az Exek és szeretőkre, mert szeretnék látni Gandolfinit. De rajtam végül nem uralkodott el az a halálközeli hangulat, ami akkor bukkant fel, amikor Albert először felbukkant a vásznon. Holofcener filmje ugyanis képes volt feledtetni az érzést a poénokkal, a remek alakításokkal – Toni Collette-et még mindenképp érdemes megemlíteni. Persze Gandolfini vitte a prímet; igaz, végig hiányolta az ember Tony Soprano kirobbanó energiáját, de így is zseniális élmény volt látni őt. Még egyszer, utolsó előtti alkalommal. Utolsó filmje ugyanis csak 2014-ben kerül a mozikba: az Animal Rescue című bűnügyi drámában jó eséllyel Tom Hardy-t és Noomi Rapace-t mossa le a vászonról Hollywood szomorú bohóca. Eva egy helyen azt mondja Albertnek, hogy „nagyon hiányzol”. S ez igaz James Gandolfinire is. Nagyon hiányzik.