Megint nem ment a fiúknak

Fotó: Europress/AFP/Daniel Mihailescu / Europress/AFP/Daniel Mihailescu

-

HÁTTÉR

A magyar sport sikeres évet zár 2013-ban. A magyar futball teljes kudarccal zárta a 2013-as versenyévet, de a magyar futball csak megszorításokkal része a magyar sportnak.


Hosszabb idő után világbajnokságot nyertünk vízilabdában (pedig ez az eredmény az új kapitánnyal későbbre volt tervezve). A kajak-kenu válogatott a duisburgi világbajnokságon hét arany-, öt ezüst- és öt bronzérmet nyert, amivel második helyen végzett az éremtáblán a németek (8–6–2) mögött. Az eredménysoron felül az is jó hír, hogy az olimpiai számokat tekintve 4–1–2 volt a mérleg, ami ugyancsak kitűnő eredmény, hiszen a mieink megnyerték az „olimpiai pontversenyt”. Ami majdnem ennyire fontos, hogy a korosztályos világbajnokságon az ifjúsági versenyzők kimagasló teljesítményt nyújtottak, de az U23-asok is nagyon jól szerepeltek, nyertek 2 arany-, 2 ezüst- és 3 bronzérmet, pedig hiányzott a kenus Vasbányai Henrik és Kárász Anna is. Ők föltehetően nagy fölénnyel nyertek volna, de már felnőtt világbajnokságon versenyeznek. Hüttner Csaba utánpótlás kapitány elérzékenyülten nyilatkozott: „Minden magyar edzőnek és kapitánynak azt kívánom, hogy egyszer egy ilyen csapattal utazhasson ki világversenyre. Ezek a fiatalok már most kiváló sportemberek a vízen, a parton pedig kiderül, hogy eszük és szívük is van. Jó azt látni, hogy a generáció nagy részének természetes, hogy a verseny után néhány perccel már összeszedetten, folyékony angolsággal nyilatkoznak a „helyi sajtónak.” Az úszók Barcelonában négy aranyat hoztak, meg egy ezüstérmet és két bronzot, a nemzetek között pontversenyben ötödikek lettek, olyan gazdag úszóhagyományokkal rendelkező országok előtt, mint Ausztrália, Németország, Olaszország. Kézilabdában a Győr évek óta meghatározó szerepet játszik a Bajnokok Ligájában, más kérdés, hogy a szerbiai világbajnokságon benne maradt a csapatban egy igazán világraszóló eredmény. Pars Krisztián kalapácsvető esetében nehéz eldönteni, hogy siker vagy kudarc a világbajnoki második helyezés. Verseny előtti eredményeit ismerve, alighanem az utóbbi, és alighanem így érzi ezt ő is. Vívásban a budapesti világbajnokságon egy arany, és két bronz jött össze, ami annak ismeretében, hogy a magyar csapatban pillanatnyilag – bárhogy számoljuk is –, csak három igazi világsztár van (Szász Emese, Szilágyi Áron és Boczkó Gábor), jó eredmény. Sorolhatjuk a sportágakat, Sastin Marianna világbajnok lett birkózásban, jól összeállt a veszprémi kézilabdacsapat, amit lehetőségeik engedtek, megszerezték.

- -

Futballistáinknak megint nem ment. Mondhatnánk azt is, hogy akármerre jártak, péppé verték őket, de használjuk a szaksajtó legtöbbet említett kifejezését: megint nem ment. Ez a megint: megtévesztő. Lassan kihal egy generáció, amelyik saját szemével látott magyar futballsikereket, amelyik pedig majd látni fog ilyet, az talán még meg sem született. Ha egyáltalán. Mindenekelőtt szeretném tisztázni: nem magyar sorstragédia, hogy futballban nem játszunk meghatározó szerepet a világ, vagy akár Európa, de a térség szintjén sem, hiszen számos más, jelentős futballhagyományú ország huzamos ideje nem játszik ilyet. Például Ausztria sem, de nagy különbség, hogy ott ezt a tényt ép ésszel élik meg. A magyar futballal nem az a baj, hogy eredménytelen (ez is), hanem hogy lassan kiszakad a realitásokból, és abból a normális környezetből, ahol pedig helye lenne. De már régen önálló életet él.


A legnagyobb baj, hogy a futball törvényalkotási tétel lett: a 2010. évi LXXXIII. törvény elfogadásával – ahogy a hivatalos indoklás írja – „az Országgyűlés megalapozta a magyar sportfinanszírozás rendszerének átalakítását, megújítását, megnyitva ezzel új, az elmúlt évtizedekben kiaknázatlan források bevonásának lehetőségét a magyar sport fejlesztése érdekében.” A kiaknázatlan forrás, ha bárkinek kétsége volna: szimpla adóelszívás, olyan címen, hogy a törvény elfogadásával a látvány-csapatsportot (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda, jégkorong) támogató adózó az Ellenőrző Szervezet – a Nemzeti Sport Intézet – által kiállított támogatási igazolásban szereplő összegig társasági adókedvezményt, illetve illetékkedvezményt vehet igénybe. Ebben az adóelszívásban pedig a futball azért törvényalkotási tétel, mert nyilvánvaló, hogy egyetlen kiemelt sportágat, a futballt mégsem lehet támogatni csak azért, mert az aktuális miniszterelnök valamikor fiatal korában szerelést kapott egy másodosztályú csapatban, és képtelen elfelejteni azokat az éveket. Pedig hát erről van szó, ezt a néhány boldog évet, ezt a néhány tért ölelő átadást szívja most az ország. A költségvetésből azért hiányzik a kedvezményes társasági adóból elvont huszonöt-harminc milliárd, mert Orbán Viktor valamikor a nyolcvanas években néhányszor meghúzta a balszélt. A további száztízmilliárd – évekre elosztva – meg azért, mert mindez annyira tetszett neki, hogy amikor már mint politikus teheti, belekezd egy olyan stadionépítési programba, amelyikről momentán annyit lehet tudni, hogy komplex. Azért komplex, szól az indoklás, mert a stadionok egyben szolgáltató központok is lesznek, továbbá, hogy a stadionokat mindenki használhatja. Az első fele értelmetlen, hiszen szolgáltatóházak eddig is voltak, a másik fele meg nyilvánvalóan nem igaz, hiszen a centerpályákra, de még a szimpla füvesekre sem léphet akárki. A jövő nagy feladata annak kiderítése, hogy ténylegesen, erre a bizantikus stadionépítési programra, pontosan, mi szükség is van. Nem térek ki olyan elemekre, hogy ezt az amúgy is értelmetlen projektet miért kell megfejelni azzal, hogy a miniszterelnök házának az ablaka alá is épül egy, mert az egy másik világba vezet, ami csakis ideiglenes lehet, és ha már egyszer fölépült, nem szeretné senki, ha Stadler József akasztói stadionjának sorsára jutna és fölverné a gaz. A magyar futball ebben az évben minden mutató szerint hátrébb lépett, egyedül a sportágba ölt pénzek tekintetében jelentős az előrelépés, de ott látványos.

- -

A kupacsapatok minden korábbinál gyalázatosabb produkcióval távoztak a nemzetközi színtérről, pontosabban, oda föl sem léptek, mert némelyik a selejtezők, némelyik pedig az előselejtező során esett ki, egy kanyart ment a Kispest, aztán jött a Vojvodina. A válogatott nem egyszerűen kiesett a selejtezők során, hanem gyakorlatilag fölszívódott. Lelkileg szétestek, morálisan csődöt mondtak, szakmailag értékelhetetlen teljesítményt nyújtottak, pedig néhány keresztbeveréssel és a törökök ellen szerzett pontokkal az őszi fordulók előtt viszonylag jól álltak. Egyébként meg persze, mitől lennének jók? A magyar bajnokság színvonala lapos, két futballistánk kivételével senki sem játszik külföldi csapatában meghatározó szerepet. De ez mindegy, mert a válogatottban ők sem játszanak semmi érdemlegeset.

-


Viszont van ideológia. Amikor Juhász Rolandot kirakták belga klubcsapatából, és Dzsudzsák is kezdte unni az orosz életet, és már Gera is öregedőben, máris kész volt az eszmei alap: az a jó, ha legjobb játékosaink hazajönnek, mert erősebb lesz a bajnokság, és az mindenkinek jót tesz. Addig, ne felejtsük, az volt a kívánatos, hogy futballistáink menjenek külföldre, épüljenek, erősödjenek, hogy ütőképes válogatottunk legyen. Ez a kérdés pont olyan komplex, mint a stadionépítés: a tényekhez bármikor hozzáépíthető valami halandzsa, ami egy ideig természetesen kábít, csak aztán jön Guzmics meg a 8-1. (Guzmics nem hibásabb, mint a többi, különben is, mint mondta meccs után, volt jó mozdulata is.) Ez lett az egykori szerethető válogatottból. Közben az is kiderült egy nyilatkozatból – két hónappal a meccs után -, hogy a hazai futball egyik legnagyobb tehetsége, a fehérvári Kovács István szerint nem kellett volna beállítani őt a románok ellen Budapesten. Őrület, mert mi azt hittük, hogy egy már nem is annyira szemtelenül fiatal játékos – 21 éves –, a vasat is kettéharapja, ha ilyen lehetőséget kap. Nem őt bántom, amikor azt mondom, semmi sem stimmel a magyar futballban: a magyarnál keményebb bajnokságban 17-18 évesen kerülnek a felnőtt csapatba, és sokan nincsenek még húszévesek, amikor válogatottak lesznek. Nem az a baj, hogy le kell ilyen reményekről mondani, hanem az, hogy a mára erőteljesen összefonódott politikai és futballvezetés mégis ilyen reményekkel áll elő, és elvárja a közönségtől, hogy legyen rá fogadókészsége. Egy másik nyilatkozatból – évekkel később –, azt kell megtudni, hogy a megváltónak idehozott, és legalább egy világversenyre kijutást fixen ígérő Lothar Matthaus soha, egy pillanatra sem hitt a kijutásban. „Ahhoz csoda kellett volna – mondja a Sport Pluszban –, de olyan csodák nincsenek.” Ez is az évhez tartozik, 2013-ban legalább megtudtuk, hogy mi járt a szövetségi kapitány fejében évekkel ezelőtt. Meg azt is – szintén ugyanabban a cikkben olvasható -, hogy elég sokat foglalkozott üzleti ügyekkel, elég sajátosan. Fehér Csaba szerint túl sok embert foglalkoztatott a kapitány. „Egyszer behívott egy ballábas játékost, és azt mondta, ha szerződik egy általa megnevezett ügynökkel, ő játszik. A játékos erre nem volt hajlandó, két nappal később egy jobblábas játszott balhátvédet.”

-


Ma, ahogy látni, nem szerethető, hanem harcos válogatott kell: aki építi majd, Pintér Attila. Az európa-bajnoki döntő mezőnyének bizonyos szempontból értelmetlen növelése, és az azzal járó megjósolható hígulás kiváló alkalmat ad arra, hogy olyan csapatok is részt vehessenek a torna döntőjében, amelyek amúgy sosem jutnának ki. De ne kiabáljuk el még akkor sem, ha lassan többen maradnak otthon, mint ahányan a döntőben küzdenek. A nagy baj, hogy miközben megy a szöveg meg a stadionépítés, érdektelenné válik a sportág. Nem ismétlem el azokat a számokat, amelyeket energikus miniszterelnökünk, mint normatívát jelentett be valamikor két éve, hogy hány nézőnek is kell lennie a futballmeccseken évekre, azon belül dekádokra, és mérkőzéstípusokra bontva. Most az a keserű helyzet, hogy a beáldozott pénzek, a társadalmasított elnökség, a szakmai megtisztulás és a példamutatóan személyes kormányfői jelenlét dacára a nézőszám drámaian csökken. Még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy már szinte nincs is miből csökkenni. A Fradi nyolcezerrel magasan vezet. Bár az őszi első néhány fordulóban tizenkettőezer körül járt. Aztán vagy egyhelyben toporgás (Diósgyőr, Debrecen, Videoton), vagy fogyás. Itt egy átlagos őszi forduló nézőszáma: Pécs-Ferencváros 5400 néző, Videoton-Haladás 4000 néző, Győr-Diósgyőr 2500 néző, Debrecen-Kaposvár 2500 néző, Kecskemét-Honvéd 2300 néző, Újpest-Paks 1600 néző, Pápa-Puskás Akadémia 1000 néző, MTK-Mezőkövesd 700 néző.

foci 2013

-


Ha valaki meg tudná mondani, hogy miért kell egy olyan stadiont húszezresre bővíteni, ahol átlagban jó esetben 4500 ember ül, vagy ahol annyi se, és várhatóan nem is lesznek többen, akkor a magyar futball egy olyan információval lenne gazdagabb, amit hasznosítani lehetne. De amíg erre nincs magyarázat, abba kéne hagyni ezt az egészet. Markovits László, a Vasas SC elnöke évekkel ezelőtt azt mondta, legszörnyűbb sportélménye az volt, amikor belenézett egy futballcsapat működésébe. Három hete megismételte, szeretett volna ezen változtatni, de nem lehet. Én is pontosan tudom, hogy amit leírtam, annak semmi foganatja sincsen. (Kovács Zoltán az Élet és Irodalom főszerkesztője)