Megdöbbentő tények és titkok a Salinger-aktából

Fotó: Allan Tattersall / Flickr CC-BY / Allan Tattersall / Flickr CC-BY

-

A Zabhegyező és Holden Caulfield. A mítosz. A remete. Dokumentumfilm készült Salingerről, a legendás amerikai íróról. Egy nem hétköznapi személyiség titkai. A visszavonult öreg író fiatal lányok bűvöletében. 1951: Zabhegyező. 1961-ben a Time címlapjára került. 1965-ben publikált utoljára, az utolsó interjúját pedig 1980-ban adta. Salinger négy éve halott, és azt hittük, hogy 40 évig hallgatott, de tévedtünk. Jövőre újabb fordulatot vesz karrierje, szép sorban megjelennek Salinger kiadatlan könyvei.


Kilenc évig készült és öt éven át titokban tartották azt a különleges dokumentumfilmet, amely a huszadik század egyik legnagyobb és legrejtőzködőbb amerikai írójának ered a nyomába. Shane Salerno Salinger című portréfilmjéről néhány nappal a Zabhegyező írójának 91 éves korában bekövetkezett halála után, 2010 januárjának végén számoltak be először a külföldi lapok, ám a megtekintésére még néhány évet várnunk kellett, most azonban végre lehullt a lepel.



A több mint kétórás dokumentumfilm bepillantást enged Jerome David Salinger megdöbbentő titokban és elképesztő történetekben bővelkedő írói karrierjébe, de a legendásan visszahúzódó szerző magánéletének zavarba ejtő részleteiről is bátran fellebbenti a fátylat. Az egyszerre oknyomozó és spirituális hangvételű mozi egyetlen pillanatra sem ereszti el nézőjét, a lehengerlő film exkluzivitását pedig csak fokozzák a korábban sosem látott videofelvételek és fényképek, illetve az olyan szupersztárokkal és pályatársakkal készített interjúk, mint Philip Seymour Hoffman, Martin Sheen, Edward Norton, John Cusack, Tom Wolfe, E. L. Doctorow vagy Gore Vidal.

A kezdetek és az első megjelent novella

Salinger a harmincas évek elején lett a Valley Forge Katonai Akadémia diákja, itt kezdett el novellákat írni, éjszakánként a takaró alatt zseblámpája fényénél. Az évtized végén került a Columbia Egyetemre, ahol beiratkozott Whit Burnett novellaíró osztályába. Eleinte nem nagyon erőltette meg magát, de a második szemeszter végére csak befejezte három korábban elkezdett novelláját. Ezek közül az egyiket legnagyobb meglepetésére 1940 tavaszán le is közölte Burnett, aki a Story magazin szerkesztője volt. Így lett a The Young Folks Salinger első nyomtatásban megjelent novellája, amelyért még 25 dollár honoráriumot is kapott.



Harc a The New Yorkerrel

A fiatal Salinger azonban ennél sokkal többről álmodozott. Ő ugyanis a rangos The New Yorkerben akart publikálni, ahová köztudottan nagyon nehéz volt bekerülni. Ezzel egy több éven át elhúzódó publikációs harc vette kezdetét közte és a magazin szigorú szerkesztői között, aminek a végén Salinger a The New Yorker egyik állandó szerzője lett. Habár már 1941 decemberében elfogadták közlésre az egyik nekik küldött novelláját, az írás a második világháború kitörése miatt végül csak öt évvel később látott napvilágot a magazinban. Itt jelent meg aztán 1948-ban az Ilyenkor harap a banánhal című írása is, és ez a lap közölte az életében megjelent utolsó novelláját is 1965 júniusában. Innentől kezdve Salinger mintegy ötven éven át semmit sem volt hajlandó publikálni.


John Mosher szerkesztő Salingernek írt elutasító levele, 1941. március 21.

„Kedves Mr. Salinger, sajnálom, de ez nem megfelelő.”

Salinger 1941-ben kezdett el járni a Nobel-díjas amerikai drámaíró, Eugene O'Neill akkor mindössze 16 éves lányával, Oona O’Neill-lel, aki korábban már kavart többek között Orson Welles-szel is. Románcuk jól indult, de Salingert 1942-ben besorozták, és miközben ő Európában harcolt, sokat leveleztek. A fronton kellett megtudnia, hogy gyönyörű szerelmét lecsapta a kezéről az 53 éves Charlie Chaplin, akihez Oona 18 éves korában feleségül is ment. Salerno szerint ez a magánéleti trauma Salinger egész hátralévő életére óriási hatást gyakorolt, és ennek tudható be, hogy még öregkorában is bonyolult kapcsolatok fűzték 14-18 éves lányokhoz, melyek közül a legnagyobb nyilvánosságot a Joyce Maynarddal folytatott románca kapta.


Salinger levelének részlete

„Látom őket otthon esténként, Chaplin őszen és meztelenül guggol a komódja tetején, bambuszpálcájával pörgetve feje körül a pajzsmirigyét, mint egy döglött patkányt. Oona pedig akvamarin köntösében vadul tapsol neki a fürdőszobából.”

Otthon a világban

A 18 éves Joyce Maynard 1972-ben szűrte össze a levet az akkor 53 éves íróval, aki előbb csak levelezni kezdett a kamaszlánnyal. Huszonöt levelet váltottak, aminek a végén Maynard otthagyta az egyetemet, majd beköltözött Salinger Cornish-beli otthonába. Tíz hónapig voltak együtt, románcukról pedig az írónő a sokat vitatott Otthon a világban című önéletrajzi regényében számolt be a kilencvenes évek végén. Elmondása szerint kapcsolatuk azért ért véget, mert Salinger nem akart tőle gyereket, mivel túl idősnek tartotta már magát hozzá. Maynard csak később szembesült azzal, hogy Salinger rajta kívül rengeteg más fiatal lánnyal is levelezett, köztük leendő harmadik és egyben utolsó feleségével, a nála 40 évvel fiatalabb ápolónővel, Colleen O'Neill-nel, aki 1988-ban ment hozzá feleségül. Joyce Maynard egyébként szorult anyagi helyzete miatt később árverése bocsátotta Salinger hozzá írt leveleit, amiket a szoftverfejlesztő Peter Norton vásárolt meg több mint 150 ezer dollárért, így juttatva vissza azokat az írónak.


Shane Salerno a Magyar Narancsnak

„De a csalódás nem múlt el nyomtalanul – Salinger egész életében azokért a fiatal lányokért epekedett, akik Oonára emlékeztették. Megszállottja volt a vélt vagy valós ártatlanságuknak. Ezt kereste, ezt üldözte. (…) A fiatal lányok visszatérő motívumai voltak az életének. Salinger a háború előtti ártatlanságot kereste megrögzötten. Azt az ártatlanságot, amit a 16 éves Oona O'Neill jelentett számára.”

D-nap, Hemingway és a koncentrációs tábor

A második világháború Oona O’Neill váratlan elvesztése mellett azonban számos további életre szóló és felzaklató élményt is tartogatott Salinger számára. Az író nemcsak a normandiai partraszálláson vett részt, hanem több más véres ütközetben is, amelyek annyira megviselték, hogy később idegösszeomlást kapott. Párizs felszabadításakor találkozott példaképével, Ernest Hemingway-jel, aki el volt ragadtatva fiatal pályatársa egyedülálló tehetségétől. 1945 áprilisában Salinger bajtársaival együtt jutott el a dachaui koncentrációs tábor egyik altáborába, a rémisztő élményről pedig egyik levelében is beszámolt: „Az égő hús szagát valahogy sosem tudod teljesen kiölni az orrodból, akármeddig élsz is.” Németország legyőzése után Salinger nem hagyta abba a harcot, egyenruhás nyomozóként vett részt a „nácítlanítási programban”. Ekkor ismerkedett meg Sylvia Welterrel, akit 1946-ban vett feleségül, majd magával vitt Amerikába is, de miután fény derült az asszony náci múltjára, elváltak, Welter pedig visszaköltözött Németországba.


Hemingway Salingerről

„Jézusom, milyen pokolian tehetséges!”

A Zabhegyező

Salinger már a második világháború idején elkezdte írni főművét, a Zabhegyezőt, ami végül 1951 nyarán jelent meg. A regény egy csapásra híressé tette, és habár két hónap alatt nyolcszor kellett újranyomni, illetve 30 hétig tanyázott a New York Times sikerlistáján, alaposan megosztotta a közvéleményt: szabadszájúsága miatt több országban és egyes amerikai államokban is betiltották. Ma már igazi kultuszkönyvként tartják számon, amely nemcsak egy generáció életérzésének adott hangot, hanem óriási hatást gyakorolt az amerikai kultúrára is. A számok önmagukért beszélnek: mostanáig 60 millió példányt adtak el belőle és évente még mindig 250 ezer darab fogy el belőle világszerte.


Salinger: Zabhegyező

„Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.”

A felszívódás és Salinger-spotting

Salinger a növekvő népszerűséget nem igazán viselte jól, és végül 1953-ban költözött el New Yorkból a New Hampshire államban található Cornishba, ahol élete hátralévő részét a nyilvánosságtól egyre inkább elszigetelve töltötte. 1955-ben másodszor is megnősült, felesége egy fiatal egyetemista lány, Claire Douglas lett, aki két gyermeket szült neki, és akitől 1967-ben vált el. Salinger ezekben az évtizedekben is folyamatosan írt egy bunkerben húzva meg magát, ám a rajongók nem hagyták békén. Ekkoriban vált divattá a Salinger-spotting, a fanatikusok ugyanis gyakran utaztak Cornishba abban a reményben, hátha sikerül megpillantaniuk az idős mestert, aki azonban utálta, ha zaklatják. Salinger rejtélyes felszívódása az irodalmi közéletből egészen a haláláig foglalkoztatta a világot, ő azonban mindvégig szigorúan kerülte a nyilvánosságot. Nem engedte, hogy lefotózzák, nem nyilatkozott senkinek, utolsó interjúját 1980-ban adta.


Joyce Maynard: Otthon a világban

„Ő megveti az irodalmi díjakat, a kritikusokat, a New York-i értelmiséget. Gyűlöli az irodalmi mesterkéltséget, írói allűröket, és azokat a szerzőket, akik egy mozisztár számító módján kelletik magukat könyveik borítóján: a sportzakós férfiak lezserül szivaroznak, a nők érzékenyen néznek a világba fekete garbópulóverükben.”

Önkéntes száműzetésébe vetett hitét minden bizonnyal tovább erősítette, hogy legfőbb műve John Lennon meggyilkolása és a Reagan ellen elkövetett merénylett miatt is a címlapokra került a nyolcvanas évek elején. Az elkövetők, Mark David Chapman és John Warnock Hinckley Jr. ugyanis a Zabhegyező bűvöletében éltek, félreértelmezve azt, ennek pedig hangot is adtak. Salingert mindkét eset jócskán megviselte. 1953 és 1963 között mindössze három újabb könyvvel jelentkezett, az írást azonban az elkövetkező évtizedekben sem hagyta abba.


Mark David Chapman

„Szó szerint egy regény belsejében éltem. J. D. Salinger Zabhegyezőjében. Holden nem volt erőszakos, de voltak erőszakos gondolatai arról, hogy lelő valakit.”

A dokumentumfilm másik nagy szenzációja, hogy Salinger 1965-től kezdődően írt prózai művei napvilágot látnak majd 2015 és 2020 között az általa 2008-ban létrehozott alapítvány felügyeletével. Ezek között találhatunk második világháborús naplóregényt, az első feleségével való kapcsolatát feldolgozó művet, újabb novellákat a Glass-család történetéből és további Holden Caulfield-történeteket is. A Zabhegyező megfilmesítésére – amivel az elmúlt évtizedek során megpróbálkozott többek között Billy Wilder, Elia Kazan és Steven Spielberg is - azonban továbbra sincs semmi esély, ezt ugyanis megtiltotta.


Salinger egyik utolsó interjújának részlete, New York Times, 1974

„Csodálatos békét rejt magában, ha nem publikálsz. Szeretek írni. Imádok írni. De csakis magamnak írok, csak a saját élvezetemre.”