„Még emlékszem az »ínség« korára: a magnókazetták és VHS-ek világára”

Fotó: / Zagyi Tibor / / Zagyi Tibor

-

Nemes Z. Márió költő, kritikus és esztéta, A hercegprímás elsírja magát címmel most jelent meg a harmadik verseskötete. Az irodalmi szocializációról, kísérleti színházról és generációs alapélményekről beszélgettünk.


Nekem úgy tűnik, hogy a te generációd, azok, akik a nyolcvanas években születtek, másképp viszonyulnak a kultúra fogalmához, sokkal nyitottabbak a társművészetek felé. Te is így érzed? Igen, mintha általánosabbá vált volna a kultúraközi érzékenység. Mindez összefügghet a technológiai változásokkal, miszerint a kultúrához való hozzáférés az internet révén sokkal demokratikusabb lett, ami azt is jelenti, hogy a kulturális identitás remixelhetővé vált. Ugyanakkor én még emlékszem az „ínség” korára: a magnókazetták és VHS-ek világára, illetve a fénymásolt versritkaságokra. Talán ez is fontos: az éhség emléke, melyet most vadul kompenzálunk az ízlelés szabadságával. Költőként az irodalom nekem már töredékes, mozaikszerű térként jelent meg, ahonnan szuverén módon össze lehetett válogatni, ami fontosnak tűnt. Egészen különböző dolgokat is, amelyek első ránézésre nem illeszthetőek össze? Igen, amikor az én generációm indult, többen azt gondolták, hogy a mi költészetünk esztétikai és politikai-ideológiai értelemben „történelem utáni”. Ez egy tetszetős képlet – én is lelkesedtem érte –, csak több szempontból nem stimmel. A történelem például kérlelhetetlenül beelőzött. Ami pedig a hagyományon való „kívülállást” illeti, inkább arról volt szó, hogy olyan kulturális tradíciók kerültek egymás mellé és olyan formában, ami nem volt megszokott korábban. Én nem úgy éltem meg a költészethez vezető utat, hogy „kánonok” ösvényén haladva kell „beavatódnom”, hanem inkább kaotikus „bevásárlólisták” mentén olvastam és írtam, ami már eleve egyfajta hibriditást eredményezett. Ugyanakkor a popkultúra és magas kultúra közti hierarchia is „elmozdult” sokunk számára. Engem az irodalom mellett a filmkritika kezdett el először intenzíven érdekelni, ahol a posztmodern műfaji film kilencvenes évekbeli felfutása miatt sokkal természetesebb volt a kulturális régiók mellérendelt szemlélete, vagyis egyszerre lehetett lelkesedni a japán cyberpunk és a korai Jancsó iránt. Talán ezért sem lep meg különösebben, ha valaki a verseiben mondjuk David Lynchre utal Petri György helyett, illetve a South Parkot is tudom úgy nézni, hogy ugyanolyan komplexnek látom, mint egy Pilinszky-verset.



Attól, hogy már gyerekkorodtól körülvettek a popkultúra elemei, érzékenyebben reagálsz rá, jobban érted? Nem jobban, csak másként. A nyolcvanas-kilencvenes évek legendás VHS-korszakára már utaltam. Máig azt gondolom, hogy a verseim előadásához az a fajta teljesen elidegenített hangfekvés passzol a legjobban, ahogy azokat a kalózfelvételeket „valakik” házilag szinkronizálták. Őrzök egy videokazettát, amin a Shogun Assassin (1980) című szamurájfilm látható angol szinkronnal, magyar „alámondással” és holland felirattal. Igazi esztétikai borzongással tölt el ez a dimenziókeveredés. A filmek mellett amúgy ki kell még emelnem a sci-fi és fantasyirodalmat, melynek a kiadása (köszönhetően olyan úttörőknek, mint a Valhalla Páholy vagy a Cherubion Kiadó) ugyancsak a kilencvenes években pörgött fel Magyarországon. Én ezeket már akkor párhuzamosan olvastam az úgynevezett magas irodalommal, hasonló igénnyel és kíváncsisággal. Tehát nem kikapcsolódásként vettél a kezedbe mondjuk sci-fit? Mert ellenben Vörösmartyt olvasni csak munka? Nem, sci-fit is tudtam/tudok úgy olvasni, hogy valódi katarzist éljek át, hogy gazdagítsák azt, amit a művészetről gondolok. De ha már költészet, akkor Frank Herbert Dűne-ciklusát vagy Dan Simmons Hyperion-köteteit látomásos természetük miatt minden költőnek csak ajánlani tudom.



Gyakran nyitsz meg kiállításokat, kritikákat írsz, feltűnő a képzőművészeti érdeklődésed is. Esztétaként valóban sokat foglalkozom a kortárs képzőművészettel. Talán azt szeretem ebben a legjobban, hogy dialógusként élem meg a művészekkel való munkát, vagyis fogalmakat és nyelvi reflexiókat ajánlok fel, melyek talán rájuk is annyira ösztönzően hatnak, mint amennyire engem inspirálnak az ő munkáik. Ebben a játékban persze a költői látásmód sokat segít, hiszen a képiség és nyelviség közti ingázást a metaforikus „gondolkodás” nagyban megkönnyíti. Ezzel párhuzamos, hogy én a verset is egyfajta határjelenségnek tartom, vagyis nem csupán irodalomként kezelem, hanem olyan jelcsokorként, mely kísértetként járja be a kultúra egymástól távoli területeit. Az izgat, hogy hogyan lehet képet, filmet, szobrot stb. „beledarálni” a versbe, hogy ez a hibrid torzszülött végül életre keljen. A nagy kérdés ilyenkor az, hogy ez a mutáns meg tud-e szólalni mégis „egészként”, hogy tudja-e az olvasó élvezni a heterogenitás zenéjét, vagy csak zajnak hallja. Ezek a dilemmák természetes módon vezetnek el a különböző „művészetközi” kísérletekhez. Májusban például Tóth András rendezésében mutatta be a Lakmusz Csoport a Komposzt című projektet a Kontra Klubban, melyhez egyszerre használtuk fel Mikó Csaba szövegeit, az én verseimet, illetve Győrffy László, Kis Róka Csaba, Keresztes Zsófi és Szöllősi Géza műalkotásait. Az előadás vegyítette a freak show, élménykiállítás, tárlatvezetés, performansz- és felolvasószínház elemeit. Háttérként egy 19. századi magyar Frankenstein-történet szolgált, miszerint egy alkímiával kísérletező arisztokrata mutánsokat kezd el tenyészteni vidéki bőrgyárában. Hogyan tud ez átlényegülni, hogyan lesz több az alkotóelemeknél? A dolog kiszámíthatatlansága, tervezhetetlensége is vonz? Mindig kockázatot jelent, hogy megtörténik-e az új minőségbe való átfordulás, és ez csak a helyszínen derül ki. Egyébként mostanában a színházi lehetőségek kifejezetten izgatnak, tervezem, hogy tovább folytatom az ilyen irányú kísérleteket, illetve konkrét előadásszövegen is dolgozom. Most jöttem haza egy kilenc hónapos berlini DAAD-ösztöndíjról, és Berlinben az egyik legnagyobb esztétikai élményt az ottani színházi élet, Castorf, Thalheimer, Ostermeier előadásai jelentették. Korábban nem tudtam megbarátkozni a színházzal, idegesített a közösségi élmény jellege, illetve nem igazán éltem át soha azt a pillanatot, hogy „megtörténik” valami a színpadon. Most már jobban értem, hogyan képes a színház esztétikai kegyetlenséget, a műélvezet fiziológiai szintjét elérni.



Itt akkor vissza is kanyarodtunk a verseidhez, amelyekben a test központi téma. Sokan beszélnek róla, hogy a mai kortárs költészetben a test az egyik legfontosabb téma. Ez többek között összefügghet azzal is, hogy bizonyos szerepminták érvényessége megrendült. Én például fiatal költőként felszabadulásként éltem meg azt, hogy nem kell a társadalmi szférával foglalkoznom, nem kell életviteli stratégiákat kínálnom a „köz” számára stb. Ha viszont minderről nem akar/nem tud többé hitelesen beszélni az ember, akkor az intimitás egyre szűkülő köreibe vagy éppen a legelemibb tapasztalatba, a testbe próbál kapaszkodni, hátha kinyerhető belőle valami egzisztenciálisan releváns, ami aztán költészetté alakítható. Ez a folyamat nem fordult most vissza, köszönhetően az életkorodnak és a világnak, amely körülvesz? De. Egyrészt úgy érzem, hogy az első kötetemben (fel)vállalt poétikai problémák nagy részét kiírtam magamból, másrészt a totális elzárkózást a magam részéről már nem tartom vállalható és felelős költői magatartásnak. Ugyanakkor szkeptikusan figyeltem az utóbbi évek ún. közéleti költészetét, mert azt gondoltam, hogy a vers esztétikai struktúrájára veszélyt jelent a túlzott „üzenetszerűség”. A legutóbbi kötetemben többek között azzal kísérleteztem, hogy hogyan lehet társadalmilag releváns kérdéseket (is) érinteni a számomra nélkülözhetetlen lírai komplexitás feladása nélkül. A megoldás a pszeudotörténeti tabló volt, melyben úgy keverednek össze korok és motívumok, hogy megképződik egy ideológia- és kultúrkritikai perspektíva, miközben a korszakok és a figurák nem pontosan beazonosíthatóak.