Még a Sárga Királyt is leleplezzük

-

HÁTTÉR

Egy rituális gyilkosságsorozat, okkult titkok, bizarr szimbólumok, komor filozófiai eszmefuttatások, szeszgőzzel kevert, maró dohányfüst és egy közel két évtizeden átívelő nyomozás a baljós louisianai mocsárvidéken. A szövevényes bűnügy fokozatosan feltáruló, hátborzongató részletei és az egyre kiélezettebbé váló magánéleti konfliktusok alaposan megzuhantatják a két amúgy is instabil nyomozót, akik a titokzatos Sárga Király nyomába erednek. Szpojlerek következnek.


Az HBO legújabb sorozatával megint tévétörténelmet írt, A törvény nevében (True Detective) egy pattanásig feszült, szuggesztív és megrendítő utazás az éjszaka mélyére, melynek érdemeit a némiképp csalódást keltő finálé sem kisebbíti. A törvény nevében elsősorban az író-rendező duó, Nic Pizzollatto és Cary Fukunaga, illetve a karizmatikus színészek, Matthew McConaughey és Woody Harrelson diadala. Ez a mesteri négyesfogat olyan lehengerlő összhangban dolgozott együtt a nyolc epizód során, amihez foghatóval nem sokszor találkozhattunk eddig a tévék képernyőjén. Nem véletlen, hogy pillanatok alatt sikerült a fanatikus nézőket megőrjíteniük, akik eszüket vesztve kezdtek vadabbnál vadabb teóriák gyártásába a széttartó rejtélyek és homályos utalások megfejtését illetően, a remegve várt finálét pedig annyian nézték, hogy a csatorna streamingszolgáltatása felmondta a szolgálatot. A kultikus rajongást csak tovább fokozta, hogy Barack Obama februári szabadnapján bekérte a Fehér Házba a sorozat akkor még nem vetített részeit.



A törvény nevében újabb bizonyítéka annak, hogy a sorozatok végleg legyőzték a mozifilmeket. Az antológiaforma – vagyis az egy évadon át végigvonuló, összefüggő és lezárt történet – már önmagában sokkal hatásosabb módon képes megragadni és lekötni a nézők figyelmét, mint a sokszor összecsapott és felszínes játékfilmek, melyeknek kockázatkerülő és gépies rutinossága, illetve zavaró hígsága korántsem képes annyi befogadói kalandot kínálni, mint egy sorozat 8-10 órában kibontott, vizuálisan és tartalmilag is sokrétű évada. A hosszabb játékidő és az eltérő ritmusú dramaturgia tökéletes lehetőséget nyújt az elmélyült jellemábrázolás és a precízen megkomponált, feszes cselekmény kiteljesítésére. Ha mindezt még nyakon öntjük a bravúros időkezeléssel, a lehengerlő színészi játékkal, az irodalmi színvonalú szövegkönyvvel és az emlékezetes helyszínválasztásokkal, a végeredmény egész egyszerűen verhetetlen lesz.



A New Orleans-i születésű Nic Pizzolatto bámulatos munkát végzett A törvény nevében showrunnereként és írójaként, ami azért is különösen tiszteletre méltó, mert a kétkönyves író és egykori egyetemi tanár a tévés világban egészen mostanáig szinte teljesen zöldfülűnek számított. Korábban mindössze a Gyilkosság című, egyébként szintén remek sorozat két epizódjának társírójaként működött közre. A démonaikkal birkózó detektívek, Rust Cohle (Matthew McConaughey) és Marty Hart (Woody Harrelson) személyében két felejthetetlen antihős karaktert teremtett, akiknek eltérő és összetett személyisége nagyban hozzájárult a három idősíkon (1995-ben, 2002-ben és 2012-ben) zajló események ütköztetéséből származó lélektani suspense növeléséhez. Ha mindehhez hozzátesszük még a forgatókönyv szerteágazó irodalmi utalásait, rejtélyes szimbólumait és (véletlenül vagy direkt) vissza-visszatérő motívumait, sokkal szembetűnőbbé válik, hogy milyen komplex műalkotással is állunk szemben.


„Ne felejtsük már el, hogy harminc évig szar kajákat ettem, és csóró voltam. Aztán évekig publikáltam, és senki se vett észre. Nem fair, hogy ezt az emberek hajlamosak figyelmen kívül hagyni.”


Kapunk egy szatyornyi okkultot

A sokat emlegetett Sárga Király az amerikai Robert W. Chambers első, 1895-ben megjelent, azonos című – The King in Yellow – című novelláskötetéből származik. A teljesség kedvéért hozzá kell tennünk, hogy Chambers míves és misztikus történetei közül mindössze négyben hangzik el konkrét utalás erre a figurára, míg a sárga szín motívuma írásainak többségében feltűnik. A Sárga Király esetében ráadásul kettős természetű utalásról van szó, hiszen egyrészt egy képzeletbeli és tiltott színdarabra utal (mottóként részleteket is közöl belőle Chambers néhány novellája elején), ami olvasóját a kétségbeesésbe és az őrületbe taszítja, másrészt egy gonosz, természetfeletti entitást is jelöl. Az említett novellákat továbbá a titokzatos Sárga Jel is összeköti, amelynek révén a Sárga Király képes megszállni vagy elragadni azt, aki ezt a jelet viseli. Carcosa városa pedig eredetileg egy 1891-es Ambrose Bierce-novellában bukkan fel először, onnan vette át Chambers, mitológiája szerint ugyanis ez az ősi és elátkozott város a Sárga Jel származási helye.


„Még zuhantamban hallottam Tessie halk kiáltását, ahogy lelke elmenekült és szelleme Istenhez szállt, és még zuhantamban megérintett a vágy, hogy kövessem, mert tudtam, hogy a Sárga Király széttárta tépett köpönyegét, és ettől kezdve már csak Krisztusért lehetett kiáltani.”

A Sárga Király és Carcosa a sorozatban azonban leginkább csak hangulatkeltő funkciót látnak el, Pizzolatto pedig semmit sem rág a szánkba velük kapcsolatban. Nem derül ki egyértelműen, hogy ki vagy mi is volt a Sárga Király, ahogyan az utolsó epizódban végül Carcosába is eljutunk, de annak funkciójáról sem sokat tudunk meg. Zavaró lehet továbbá az is, hogy rengeteg más emlékezetes misztikus motívum (a Sárga Jelre emlékeztető spiráltetoválás, az ördögszekerek, az agancsok rajzok) és korábbi esemény (például a patikarabló telefonhívást követő öngyilkossága) is rengeteg megválaszolatlan kérdést hagynak maguk után. A Twin Peakst idéző baljós szövegek is inkább atmoszféranövelő petárdának tűnnek csak, habár kétségkívül nagyon jól hangzanak. Pizzolatto a Daily Beastnek adott interjújában azt nyilatkozta, hogy meglepte, amikor a nézők azt hitték, hogy át akarja verni őket, ennek ellenére mégis úgy érezhetjük, hogy valami ilyesmi történt. Mindaz, ami lázba hozott bennünket, hangzatos és öncélú blöff volt csak.


„Tudom, mi fog következni. Láttalak álmomban. Ott vagy Carcosában, az oldalamon. Lát téged. Újból megteszed majd. Az idő egy lapos kör. Fekete csillag.”


Egy természetfelettivel meglehetősen finoman operáló szériától azonban korántsem biztos, hogy feltétlenül el kell várnunk az összes szál egyértelmű elvarrását. Viszont az már sokkal nagyobb probléma, hogy míg a sorozat első fele rabul ejtően tágas, sejtelmes és szerteágazó volt, addig a finálé bántóan le lett egyszerűsítve. A gyilkosságok mögött álló sátánista szekta (az „öt lovas” teóriák melegágya) esetleges szerepének folyamatosan lebegtetése és az ezzel kapcsolatos kísérteties found footage videó beemelése hatásos húzás volt Pizzolatto részéről, a gyilkosságok rákenése a vérfertőző viszonyban dagonyázó, halhatatlan rémként beharangozott, aztán tipikus sorozatgyilkosként megjelenő Errol Childressre azonban már túl földhöz ragadt a széria egészéhez képest. Ami pedig a leginkább kiverheti a biztosítékot, az Rust Cohle és Marty Hart utolsó percekben látható összeborulása és szépelgő párbeszéde a fény győzelméről. Ez a zárómomentum nemcsak megbontotta a szarkazmus és miszticizmus korábbi együttállását, de egyúttal kommersszé és némiképp hiteltelenné is tette Rust sötét és pesszimista világképét.



Ezeket a kritikai észrevételeket nem lehetett elhallgatni, ennek ellenére A törvény nevében még mindig könnyen pályázhat az év újonc sorozata címére. A főcíme is a valaha látott legerősebb sorozatfőcímek közé tartozik, ahogyan a többszörös Grammy-díjas T. Bone Burnett által összeállított soundtrackben sem találhatunk semmi kivetnivalót. A nyolc epizódot rendező Cary Fukunaga is meggyőzően bizonyította mesterségbeli tudását, a 4. epizód végén látható vágatlan lövöldözős jelenet direktori munkájának legbravúrosabb pillanata, alig várjuk, hogy megrendezze Stephen King kultikus Az című regényének új adaptációját.


Nem lehet nem imádni

A színészek elképesztő teljesítményét sem lehet eléggé megdicsérni: az idén Oscar-díjjal jutalmazott Matthew McConaughey karrierje egyik legerőteljesebb alakítását nyújtotta a családját korán elveszítő, majd hosszú évekig beépített ügynökként tevékenykedő, végül alkoholizmusba menekülő nyomozó szerepében. Ami pedig Woody Harrelsont illeti, a sorozat első felében még úgy tűnhetett, hogy kollégája simán lejátssza a színről, de aztán ő is megvillantja oroszlánkörmeit elkerülhetetlen megborulása során, miután szeretői miatt tönkremegy a házassága. A Marty Hart feleségét alakító Michelle Monaghan alakítását már kevesebben emelték ki, pedig ő is alaposan kitett magáért, ráadásul fontos szerepet játszik a két nyomozó viszonyának hosszú évekre történő megromlásában. Azt már tudni lehet, hogy A törvény nevében jövőre folytatódik, de új szereplőkkel és új történettel, amiről Nic Pizzolatto egyelőre csak annyit árult el, hogy „kemény nőkről, bűnös férfiakról és Amerika közlekedési hálózatának okkult történetéről” szól majd. Az első évad minden hibája ellenére azonnal beszippantott bennünket, és folyamatosan fenntartotta a feszültséget, Pizzolattónak pedig kétségkívül nehéz dolga lesz, ha ezt a magas lécet újra meg akarja ugrani. Kíváncsian várjuk, sikerül-e majd neki.