Marduk: a homokozóból az istenek trónjára

-

Alighogy megszületett, az első adandó alkalommal máris magának követelte a legfőbb hatalmat, az istencsászárságot és a teremtő erőt. Így elsőre azt mondhatnánk, hogy egy arrogáns, törtető baromról van szó, de valójában az a helyzet, hogy az istenek közül a legfontosabb pillanatban egyedül neki volt tesztoszteron a gatyájában...


Amilyen hektikus Mezopotámia történelme az ókortól napjainkig, éppen annyira zaklatott időnként a mitológiája is. A vidéken, ahol birodalmak emelkednek fel, majd hódítók veszik át azok irányítását, akiknek a hatalmát menetrendszerűen töri meg egy lázadás, ott az istenek között sem csak az erőviszonyok változnak meg, de háború is dúl, árulásokkal, testvérgyilkossággal meg minden csúfsággal, ami még egy görög drámába se férne bele. Nem csoda, hogy kellett a halhatatlanok közé is egy seriff, aki rendet rak – meg egyáltalán, megmutatja ezeknek a szerencsétleneknek, hogy mi az a rend. A történet az egymás ölében örömet lelő őspárral, Apszuval és Tiámattal kezdődik, akik ősóceánként hömpölyögnek egymás karjaiban, amíg Apszu egy sor istengyermeket nemz feleségének, azok meg tovább szaporodnak. A világmindenség legősibb konfliktusát az robbantja ki, hogy Apszu és Tiámat nem igazán szeretne mást csinálni, mint újabb isteneket nemzeni vagy aludni, de ezek a nyikhaj kis istenkék fel-alá rohangálnak a teremtés előtti nappaliban (elő-szobában), verekednek, hangoskodnak, csúfolják anyjukat és egyáltalán nem képesek szépen játszani.


Apszu tudja is a megoldást, és felveti Tiámatnak, hogy tegyék el láb alól az összes kis köcsögöt, hogy végre nyugodtan alhassanak, ám ezt megtudja Éa, aki a legtöbbre hivatott az istenek közül. Éa először bedob vizuális effektként egy látványos kis varázslatot, amivel foglyul ejti dédszüleit, majd nem bonyolítja túlságosan a dolgokat, és agyonüti Apszut. Éa és felesége, Lahamu bulival ünnepelnek, amelynek a végén össze is gabalyodnak, és később majd látni fogjuk, hogy az univerzum szempontjából ez egyáltalán nem baj, mert így megfoganhatott az überisten, Marduk. Marduk mindenkinél magasabb, izmosabb és erősebb, ráadásul két feje van, és ezekre az adottságokra szüksége is lesz hamarosan, ugyanis az ősapjukat megölő istenek fogják magukat, és elkezdik oltogatni Tiámatot párja halálával. Tiámatnak persze, nem kell sok, először csak fenyegetőzik, majd viszonylag gyorsan elkezd sereget gyűjteni, átpártol hozzá egy csomó isten is, meg kiokád magából egy focicsapatnyi undorító szörnyet, és az élükre állítja első szülött fiát, Kingut, azzal az utasítással, hogy napalmozzon le mindent, ami istennek látszik. Testvérháború a horizonton.


Mindennek a híre persze, gyorsan eljutott az istenek fülébe, akik azonnal fel is kérték Éát, hogy csinálja ki Kingut, vagy legalábbis menjen el a családanyához, és kérjen bocsánatot, meg magyarázza ki valahogy a nagyfater agyonütését. Éa nem jut közel, mert a hatalmas készülődés láttán összecsinálja magát, és húz vissza a többiekhez, mondván, hogy ezeket bizony, nem győzi le senki fia. A rangidős Ansar viszont máris tudja a megoldást, és magához inti a homokozóban épp kezdetleges világegyetemeket építgető Mardukot. Marduk már úgy jön, hogy tudja, mit szeretne: elvállalja a melót, de csak akkor, ha megkapja a bicajt és az új iPhone-t, meg az istenek megválasztják még Pisont Istvánnál is nagyobb királlyá, és olyan jogosultságot adnak neki, hogy puszta szóval teremthet, és amit teremtett, az úgy is marad. Mivel korábban még egyikük sem teremtett semmit, jól beborozva – piát nem tudni, honnan szereztek, hiszen nemhogy szőlőtőkét meg déli lejtőt, de még Délt sem hozott létre senki eddig –, könnyelműen lemondanak erről a hatalomról is, elfogadják uruknak Mardukot.


Gyorsan beiktatják, kipróbáltatják vele újdonsült hatalmát – egy eltüntetett köntöst kell puszta szóval előteremtenie –, trónra ültetik, beköltöztetik az elnöki lakosztályba, és finoman szólnak neki, hogy akkor most azonnal húzzon lenyomni Tiámatot. Marduknak több sem kell, befűzi bakancsát, megköti fejpántját, megélezi katonai kését, magára aggatja a gránátokat, csapdát állít, majd megy és beszól Tiámatnak, leginkább azt nehezményezve, hogy szeretőjét, Kingut tette pozícióba, és bosszút akart állni az isteneken. Tiámat természetesen földühödik azon, hogy ez a takony itt beszólogat neki, és azonnal rárontana, ám óvatlanul belelép a felállított csapdába, és ezen annyira meglepődik, hogy a szája tátva marad. Marduk gonosz poénként mindenféle szeleket irányít ükanyja szájába, amitől az felfújódik, így egy nyíllal átlőve a kis ükcsi úgy pukkasztja ki, mintha lufi lenne. Miután a többi lázadót is legyilkolta, vagy megkötözte, először csak poénból darabolni kezdi a tetemet, mint kezdő sorozatgyilkos, majd a homlokára csap, mert rájött, hogy ebből az alapanyagból aztán kiváló világegyetemet lehet építeni. Csinál is földet, eget, a csillagokat is földobja, de nemcsak úgy dekorként, hiszen gyorsan rögzíti a mozgásukat is. Kitalálja az időt, a fizikai törvényeket és a mértékegységeket, majd gondolja, hogy az sem ártana, ha valaki hasznát venné ezeknek a dolgoknak, és úgy dönt, megteremti az embert.


Ehhez persze, fel kell áldozni valakit, mert olyan menő kémikus azért nem volt ekkor még Marduk, hogy szervetlen anyagból szervest tudjon előállítani, istenvérre volt szükség az emberi faj megalkotásához. Ezért rákérdezett a többieknél, hogy ki szította az ellenségeskedést, amíg ő a csattogós harci lepkét tologatta, ők meg az egészet rákenték Kingura, akinek a sorsa megpecsételődött, emberalapanyag lett belőle. Miután véréből összegyúrta az embereket, már nem volt hátra más, mint a teremtés záróköveként saját magának összedobni egy luxuspecót. Azért a keze alá dolgozott a többi isten is, hogy hamarabb elkészüljön a vityilló, meg hogy ők is bekéredzkedhessenek, hiszen csak nem kószálhatnak kint a prérin, mint valami hobó, itt meg emberek is vannak, akiknek az a dolguk, hogy őket szolgálják. A világ közepén egy év alatt fölépült hát Babilon városa, Marduk otthona, ahol Mezopotámia legnagyobb uraként elfoglalhatta trónját.


Noha az évszázadok során Samas fénye túlragyogja még Mardukét is, a későbbiekben is a hintaszékében szalmaszálat rágcsáló Marduk lesz az, aki rendet tesz, ha viszály dúl az istenek között, ahogyan a bűnös isteneket és embereket is ő teszi helyre. Marduk annyira népszerű volt az emberek körében, hogy hozzá imádkoztak, amikor a többi isten „és azok az istenek, akiket nem ismerek” nem segítettek rajtuk. Ahogyan változnak az erőviszonyok a környéken, Marduk többször elhagyja Babilont, míg végül a többi isten is megy vele, nyomukban pedig csak pusztulás marad. Marduk ekkor azt jósolja, hogy csak egy méltó király kedvéért tér majd vissza Babilonba, ez a király pedig Nabukodonozor lesz.