Már a finnugorok is „izéltek”

Fotó: Flickr / Flickr

-

HÁTTÉR

Bla, bla, bla, bla. Ha elég sokszor írom egymás után a szót, talán az egész cikket el lehetne alibizni. De vegyünk inkább komolyan. Tudják, hogy honnan van ez a remek kifejezés? És az izé?


Teljes, mindent eldöntő választ nem ígérünk, de azért többet mondunk, mint üres blablát. Az egyik magyarázat szerint Howard Vincent O'Brien amerikai újságíró írta le először a "blah" szót 1918-ban az önéletrajzában, duplázva pedig 1921-ben a The National Weekly-ben jelent meg először - írja a BBC. Ami az angoloknak persze jó, de nekünk ettől nem lesz szavunk. Az első magyar "blabla"-ra még évtizedeket kellett várni. A Magyar Nemzet 1968-as számában megjelent cikke pedig arról ír, hogy az ötvenes években jelenik meg a szó, amit egy darabig Kellér Dezső humoristának tulajdonítottak, pedig ő egy Paul Gordeaux nevű francia újságírótól vehette át, aki 1946-ban írta le először. A Magyar Történeti Korpusz első találata Szentkuthy Miklós 1974-es Ulysses fordítására mutat. A franciákat és az amerikaiakat pedig Fogarasi Miklós leplezi le 1981-es "A blabla múltjáról" tanulmányában (PDF-ben erre leli) azzal, hogy előás egy olasz reneszánsz költőt, Teofilo Folengót, aki 1517-ben már leírta a blabla szót. Ráadásul egy halandzsázós jelenetben.


A "halandzsa" szó azért a legjobb, mert az a miénk. Dzs van benne, viszont bőven azután bukkant fel - a Magyar Történeti Korpusz szerint először Karinthynál - hogy a dzs-s szavakat ránk tukmáló török barátainkkal szakítottunk, szóval ez saját. Rátűzhetnénk a hungarikum plecsnit, vagy befesthetnénk nemzetiszínűre. A "halandzsára" az a legjellemzőbb, hogy az egészet rákenték egy szegény, nem is létező Lachs Lajos képkereskedőre, aki állítólag egy igen szép ám borzalmasan buta táncosnő kérdéseire válaszolgatott halandzsául. A sztori persze nem igaz, ellenben legalább magyar, Karinthy kezdte terjeszteni. A szó maga összecseng a hadovával meg a hamukával, oda se figyelünk és belecsúszunk általa a jassznyelvbe meg a szlengbe. Vigyázni kell, mit mond az ember.


"A hatás leírhatatlan volt. Mint a nép bajnokát, lerángattak az emelvényről, vállukra kaptak, és a két csendőrrel, a nyolc hivatalnokkal és az ujjongó tömeggel diadalmenetben vonultunk az egyetem felé.

- Egyetemi ifjúság! - bőgtem a nép hátán. - A zsarnokság mádaszémiféra mindenütt! Fel, fel, a közös, hazafias kiszédere méra!"

Izé, ide kéne egy közcím

Jelentkezzen, akire rászóltak óvodába, hogy ne használja az "izé" szót, mert az nincs is. Festhetik a táblát, és mehetnek vissza demonstrálni az intézmény elé. Az "izé" annyira van, hogy egyes elméletek szerint a finnugor őshazából hoztuk magunkkal. Nyereg alatt! Ha a nyerges sztori nem is bizonyulna igaznak, akkor még mindig védekezhetnek azzal az izépártiak, hogy 1604 óta biztosan létezik a szó. Brunszvik Terézből bezzeg egy pajkos gondolatnyi sem létezett, nemhogy más óvónők. Az "izé" a miénk, lehet használni, ha egy szó nem jut az eszünkbe, vagy nem akarjuk kimondani, nehogy ráizéljünk a szabadszájúságra. Aki ennyivel nem éri be, Fabolya Márta Izé, hogyhívják, hogymondjam (PDF erre) című cikkébe olvasson bele. Nem is egy funkciót tölt be a nyelvben az izé, hanem egy vastag féltucatnyit.

"Tehát ma van Mihály napja, és pedig Szent Mihály napja; mi rád annyival is inkább illik, mert Mihál is vagy (a micsodás) meg szent (?) is. Tehát "izéljünk no!" az az mi itt, ti pedig ott, kölcsönösen."