Magyar műkincsek: keletre is vittek, nyugatra is vittek

Fotó: Europress/Getty Images/National Archives / Europress/Getty Images/National Archives

-

HÁTTÉR

A napokban sikeresen visszakerült a Seuso-kincseknek egy része Magyarországra. Nem volt olcsó a birtokbavétel és fájó a tudat, hogy még mennyi magyar kincs van jogtalanul külföldi gyűjteményekben, múzeumokban. Kiugró példa a II. világháború végén elrabolt magyar műkincsek sorsa. A közel 100 000 tételről listánk is van, viszont kutatócsoportunk már nincs.


A Nagy-Britanniából hazahozott hét darab Seuso-műtárgy története Orbán Viktor szavai szerint "Rejtő Jenő-i kalandokat meghazudtoló" fordulatokban volt gazdag. Inkább hidegháborús krimi hangulatot árasztanaka a mai napig külföldön rekedt második világháborúban elrabolt magyar műkincsek sorsának. Az eredetvizsgálat az országhatáron kívülre került tárgyak esetében legtöbbször nem okoz tudományos problémát. (A Seuso-kincsek esetében ez még bizonyításra vár. Visy Zsolt angol nyelvű tanulmányában tételesen felsorolja a magyarországi lelőhely melletti érveket.) Inkább eltérő jogértelmezések, illetve politikai, diplomáciai okok miatt akad el a hazahozatal. Ha az egyszerűen külföldre csempészett Seuso-kincsek ügyének rendezéséhez harminc év is kevés volt, akkor nem csoda, hogy a szovjet hadsereg által széthordott műkincsek visszaszerzése alig mérhető tempóban zajlik. 


Hol van Clooney, amikor szükség lenne rá?

Biztosak lehetünk benne, hogy ha ma is lennének aktív műkincsvadászok, akkor nem kellene sokat tépelődniük a keresés útirányán. A világháború alatt külföldre került közel 100 ezer magyar műkincs többsége ma valamelyik orosz múzeum raktárában, ha nem kiállítótermében pihen. Magyarország háborús-műtárgyas mindennapjait ne a közelmúltban bemutatott George Clooney film szerint képzeljük el. A Műkincsvadászok - kritikánkat erre találja - a szokásos, hollywoodi jó és rossz ellentétpárban meséli el az amúgy igaz történetet. A szövetségesek műkincsvédelmi programjának keretében a háború végére 300 ember tényleg csak az európai művészeti javak megmentésén fáradozott. Kár, hogy hozzánk nem juthattak el. Valószínűleg ezek a monuments men-ek nem is sejtették, hogy a náci gépezetet leváltó szovjetek a zabrálásban még durvábbak lesznek. De nem feketék vagy fehérek a magyar események szereplői sem. Nálunk ma is tipikus közép-kelet európai, csavaros történetekbe léphetünk bele. Mikor egy semmilyen jogszabályok szerint (ld. hágai egyezmény) sem legálisan Oroszországban lévő magyar műkincs jelenlétére úgy derül fény, hogy a téma kutatója nem talál más ülőalkalmatosságot. Mravik László egy orosz intézetben kényelmetlenül fészkelődött egy szép, régi széken. Félt, hogy kárt tesz benne, mikor az adott intézet igazgatóhelyettese megnyugtatta: “üljön rajta nyugodtan, maguktól származik.” A mondatban Mravik szerint az is benne volt, hogy az orosz kolléga is botrányosnak tartja, hogy az elrabolt műtárgyak még mindig nem kerültek vissza Magyarországra. De a hivatalos, orosz verzió szerint ezek mind "háborús jóvátételnek" tekinthetők.


Mai számítások szerint a második világháború során eltűnt magyar műkincsek javarészt nem nyugatra, hanem keletre kerültek. Az orosz hadsereg éppen a náci uralom üldözöttjeinek, a zsidó polgároknak a vagyonát vitte magával. Úgy 90-95 százalékban. Ahogy a németek korrekt listákkal mentek, ugyanígy jártak el az oroszok is. Hitler és Sztálin is múzeumot akart építeni. A másik, egyértelmű cél - a vagyon kivonással - Magyarország totális gazdasági megbénítása volt.  

“Sajnos nem egyszerű a helyzet, mivel a Nyugatot nem illik, a Keletet pedig nem merjük felelősségre vonni.”

Hogy is volt? Változó nézőpontok

A német csapatok márciusi bevonulása után, 1944. 04. 16-án a Sztójay-féle bábkormány rendeletet adott ki a zsidó vagyonok számbavételéről. Nem ez volt az első eset a 20. században, hogy műgyűjtemények állami feldolgozásra kerültek. Az 1919-es proletárdiktatúra idején a nagypolgárság minden kincsét összegyűjtötték, majd kiállítottak. A tárgyak egy, a kiállításról ellopott kép kivételével visszakerültek a tulajdonosaikhoz. A hercehurcának viszont voltak értékelhető érdemei. A zavaros időszakban biztonságban voltak a művek, és a történelem során először katalógus készült róluk. 1944-ben a gettósítás réme, a bombázások magukat a zsidó gyűjtőket is arra vezette, hogy a műtárgyaik jobb helyen vannak a négy, nagy budapesti bank valamelyik trezorjában vagy a Szépművészeti Múzeumban. A múzeum akkori főigazgatójának, Csánky Dénesnek a rendkívüli munkájáról a nagyközönség csak az 1990-es években, a Mravik-féle kutatócsoport vizsgálódásai nyomán értesült. A kormány Csánkyt nevezte ki a zsidó vagyonok számbavételi bizottsága elnökének és sokáig csak ezen funkciója alapján ítélték meg. A festőként végzett, de inkább a múzeumi igazgatásban tapasztalatot szerző Csánky új pozíciójában korlátlan hatalommal bírt. Bárhogy elvégezhette volna a zsidó értékek katalogizálását, ő ezt a lehetőségek szerint a tudományos szempontoknak megfelőlen és egyben humánusan végezte. A listába vett tárgyakat tulajdonosaik neve alapján rögzítette, ami hozzájárult a gyűjtemények egyben maradásához, és egyszerűbbé tette a műkincsek későbbi visszaszolgáltatását. Csánky munkája viszont nem a várt formában érvényesült. A németektől a legvédettebbnek hitt helyeken csücsülő tárgyak megmenekültek, de a szovjet Gazdasági Tiszti Különítmény tagjai elől már nem. Ezek a katonai egyenruhába öltözött szakemberek egyszerűen berobbantották a budapesti trezorokat és csak mutatták honfitársaiknak, hogy mit pakoljanak. Nem fogták vissza magukat, lényegében mindent vittek. A Szépművészeti Múzeum egykori főigazgatójának éppen a másik, sokkal bizonytalanabb vállalkozásának lett pozitív vége. A híres Aranyvonat megszervezése is az ő nevéhez fűződik. Az 1945 januárjában kezdődő kalandos út története kacifántos, iránya meg ad hoc volt. Arra ment a vonat, amerre kevesebbet bombáztak. Zsidó gyűjtemények anyagával, Corvinákkal, a Magyar Nemzeti Bank teljes valuta-és aranytartalékával megtöltött szerelvény végül Ausztriában került az amerikaiak kezére.


Még rosszabul jártak

A 100 ezer elvitt tárgyból 40 ezer vidéki kastélyokból, kúriákból származik. A zabrálás mértéke itt szinte felfoghatatlan. Szörnyű példa, hogy a csákvári gróf Esterházy-kastély teljes berendezése Szovjetunióba került. Mravik László írásában Voit Pál művészettörténész levéléből idéz. Voitot a kormány 1945-ben kárfelmérő körútra indította a Nyugat-Dunántúlra és ő művészeti emlékek 80 százalékos pusztulásáról számolt be.


“Mindent elkövettem, hogy ahol lehet, az államhatalom erejével, ahol lehet, rábeszéléssel és meggyőzéssel a magyar múlt emlékeinek borzalmasan megcsonkult töredékeit megmentsem. Legtöbb helyen azonban vagy későn érkeztem, vagy elháríthatatlan és rajtunk kívül álló, ma leküzdhetetlen akadályok állották utamat.”

A műkincsrablások magyar történetéhez szomorúan passzol a többször idézett Mravik László helyzete is. Az általa vezetett, a kilencvenes években indult kutatócsoport befolyása, hatásköre folyamatosan csökkent, majd teljesen felszámolták. A szakértő visszavonult a témától. Összefoglaló írásait, a vele készült interjúkat őszinte, szókimondó stílusa miatt érdemes visszakeresni, az elhurcolt művekről készült - kereskedelmi forgalomba nem került - könyvét (Sacco di Budapest, 1998) egy könyvtárban fellapozni. A Seuso-kincsek néhány darabjának állami birtokbavétele sikeres volt. De a magyar állam, a Magyarországon működő egyházak, civil szervezetek, illetve a magyar állampolgárok veszteségeinek rendezése nagysága miatt valahol lehetetlennek tűnik. Más típusú próbatételt jelentenek az államnak a családok gyűjteményei. Ebben esetben a tulajdonosok leszármazottjai az örökösök. A visszakerült, megmaradt művek viszont sokszor állami gyűjtemények állandó kiállítási anyaga között találhatóak. Tavaly áprilisban, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár, Lázár János - aki Seuso-s küldöttségnek is tagja volt - bejelentette, hogy visszaszolgáltatják az állami tulajdonba helyezett tárgyakat az örökösöknek.  Bár valószínűleg az állam és az örökösök között még perek sorozata várható. A legnagyobb kereset jelenleg a Herczog-családé, a per befejezése még évekig elhúzódhat. A restitúciós (jóvátételi) hírekről külön - nem állami fenntartású - honlapon is lehet tájékozódni.

orosz katonák a budai várban


Eltűnt és nem került elő

Vaszary Jánost 1926-ban kérték fel a Tihanyi Élettani Intézet falképének elkészítésére. A Víz alatti világ című több mint 8 méteres pannót - a korabeli leírások szerint - a rózsaszín és zöld kettőse jellemzi és a mélytengeri világ szürrealista lényei jelennek meg rajta. A képet 1945-ben összetekerve a keszthelyi múzeumba szállították, majd nyugatra szállításhoz bevagonírozták. A vonatot azonban bombatalálat érte és megsemmisült. Más források szerint a kép nem volt a vonaton, 1970-ben szállították Keszthelyről Budapestre a MTA épületébe. A 2007-es, a Magyar Nemzeti Galériában rendezett tárlatra azonban nem került elő.

Moszkvában

A londoni Heseltine-gyűjteményből került előbb Nemes Marcell, majd pedig báró Herzog Mór Lipót tulajdonába Giovanni Del Biondo Öt szent és öt angyal című képe. A bárótól lánya, Weiss Alfonzné örökölte meg, aki 1942. április 21-én helyezte zárletétbe a művet a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban. A festmény szovjet hadizsákmányként került ki a országból, sorsa viszont remekül követhető. Jelenleg a Puskin Múzeum állandó kiállításának része.

Kalandosan, de meglett

Szinyei Merse Pál Almavirág című képét Dr. Hesser Andorné gyűjteményéből hurcolták el 1944-ben. Végül a hírhedt altaussee-i sóbányában - ahol a háború alatt a Mona Lisa is vendégeskedett - találták meg 1400 más műkinccsel együtt. 1963-ban hazaérkezett és ki is állították a Magyar Nemzeti Galériában, 1965 óta pedig a győri Xantus János Múzeumban őrzik.


Iraki múzeum