Magyar emlékezetpolitika 1945 után

Fritz Regina

történész, a Bécsi Egyetem munkatársa

Magyar emlékezetpolitika 1945 után


Márai Sándor 1944-ben e sorokat írta naplójába: „Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagy része megszökött már, reánk hagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Margyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ,jobboldaliság‘ címkéjével ismert különös valamit.“

Márai jól látta előre, hogy a magyar állam a második világháború végével és a jobboldali diktatúrák bukásával átfogó újjáépítési feladat előtt áll: a háborús következmények kiküszöbölése és a magyar társadalom demokratikus “átnevelése” jelentős feladatokat róttak a háború utáni kormányokra. Dálnoki Miklós Béla ideiglenes kormánya röviddel a hivatalba lépése után az egyik legfontosabb belpolitikai feladatává nyilvánította a háborús bűnök felkutatását és megbüntetését, és késznek mutatkozott felelősséget vállalni az elkövetett bűntettekért. A háborús bűnösök elítélésének céljával hívta életre 1945 januárjában a népbíróságokat, egy hónappal később elrendelte valamennyi fasiszta szervezet feloszlatását, és márciusban hatályon kívül helyezte a Horthy- és Szálasi-korszak valamennyi zsidóellenes törvényét.

Az állam igen hamar vállalta, hogy a második világháború során elkövetett bűnöket dokumentálja: néhány nappal Budapest felszabadulása után a Budapesti Nemzeti Bizottság vizsgálóbizottságot hozott létre a nemzetiszocialisták és a nyilasok által elkövetett bűncselekmények kivizsgálására és nyilvánosságra hozatalára (ez volt az ún. “Náci és nyilas rémtettek kivizsgálására alakult bizottság”), amely 1945 szeptemberéig 12 ezer adatgyűjtőívet állított össze megmenekült áldozatok, valamint szem- és fültanuk bemondásai alapján.

A bizottság célja, miszerint „a politikai bűntetteket leplezetlenül nyilvánosságra kell hoznunk“, jellemző volt a magyar történelempolitika ezen első időszakára is. A második világháború témája jelen volt a nyilvánosság fórumain, a médiumok rendszeresen tudósítottak az elkövetett bűncselekményekről, deportációkról, gyilkosságokról, és az első tudományos elemzések is már megszülettek 1946 végére.

A közvetlen múlt feldolgozása nem csak azért volt fontos a háború utáni első hónapok magyar kormányai számára, mert így segíthették elő a társadalom demokratizálódását, de azért is, hogy elnyerhessék a szövetségesek szimpátiáját. A küszöbön álló béketárgyalások fényében fontos volt meggyőzni arról a szövetségeseket, hogy Magyarország eltávolította és megbüntette a háborúért felelős politikusokat, azaz egy Magyarország számára előnytelen béke igazságtalanul sújtaná az egész népet. Taktikai megfontolásokra vezethető vissza ez az érvelés, elvégre a magyar ügy párizsi pozitív megítélése igencsak döntő volt, ettől függött például a jóvátételi fizetések nagysága vagy az esetleges területrevízió lehetősége.

Végül azonban éppen geopolitikai megfontolások, konkrétan a területrevíziós remények vezettek a magyar történelempolitikai szemlélet fordulatához. A magyar kormány attól tartott, hogy a háborús bűn beismerése magát a bűnt csak kiemelné, és ezért negatívan hatna ki a béketárgyalásokra.

Már 1945-ben, a Békeelőkészítő Osztály vezetője, Kertész István a következőket írta Tildy Zoltán miniszterelnöknek: „Háborús felelősségünket illetően felfogásom az, hogy a múltból minden körülményt fel kell hoznunk, amely háborús felelősségünket csökkenti vagy legalábbis magatartásunkat magyarázza, minthogy az állam személyiségének azonos volta folytán nemzetközi felelősségünket a rezsimváltozás nem érinti. A magyar népet sújtó terhekből pedig egy jottával sem szabad többet átvállalnunk annál, ami feltétlenül szükséges. Magatartásunk egyébként népellenes volna.“

Kosáry Domokos is azt javasolta egy 1946-os szakvéleményében, hogy „[a] békeelőkészítés körül kialakult vitában sokan hangsúlyozták is, hogy mennyire szükséges és helyes a bűnök felfederítése, milyen nagy (bár ritkán gyakorolt) magyar hagyományokra megy vissza a szigorú önkritika gyakorlása és mennyire nincs kiút a dolgok őszinte, reális felismerése és a belső megtisztulás nélkül. Itt mégis meg kell jegyeznünk, hogy pusztán békeelőkészítési, tehát nem lelkiismereti, hanem adósságfizetési szempontból nekünk az az érdekünk, hogy az adósságot minél kisebbre vagy lehetőleg ne túlságosan nagyra értékeljük, amikor annak politikai kiszámítására sor kerül. Legalábbis ne szabjunk ki magunkra nagyobbat kifelé, mint feltétlenül kell. Ha azután az elszámolás, vagyis a békekötés egyszer már megtörtént, akkor a közvélemény előtt rá kell mutatnunk arra, hogy rosszabbul is járhatott volna. De addig is igyekezzünk arra, hogy ne használhassák fel saját szavainkat ellenünk, és ne kelljen még apró részletekben sem többet vesztenünk, mint feltétlenül szükséges.”

A morális önmegítélésre a békeszerződés megkötése után kell időt találni - hangzott számos szakértő véleménye, akiknek éppen abban állt a feladatuk, hogy a béketárgyalásokra érvelési stratégiát készítsenek elő.

Az emlékiratok és szakvélemények nagy része, amellyel a magyar delegáció megérkezett 1946-ban Párizsba, így végül arra szolgált, hogy a társadalmat a felelősség alól felmentse és a külföldet meggyőzze arról, hogy a magyar társadalom elutasítóan állt a nemzetiszocializmussal szemben.

A magyar kormány ezért az antifasiszta ellenállásra helyezte a hangsúlyt, példákat keresett a társadalom passzív ellenállására, és igazolni próbálta, hogy a Horthy-rendszert mennyire nem támogatta a társadalom.

Főleg a német megszállás adott alkalmat arra, hogy el lehessen terelni a figyelmet a saját felelősség kérdéséről. A magyar kormány Párizsban így nem csak azt hangsúlyozta, hogy 1944. március 19-én megszünt a nemzeti függetlenség, de a német megszállást egyfajta belső ellenállás következményeként mutatta be: Magyarország háborús vonakodása miatt a náci Németországnak eleve nem volt más választása, mint megszállnia szövetségesét. Számos, a béketárgyalásra készített feljegyzés hangsúlyozta, milyen kicsi volt a német megszállás alatti magyar játéktér, és mennyire ellehetetlenített a német nyomás bármiféle ellenállást.

Az érvelés egyik fontos eleme volt, hogy Magyarország hadba lépésért nem a magyar nép, hanem egy kicsi, reakciós, sok tekintetben nem is magyar csoport felelős. Számos politikai szereplő nem magyar származását is kihangsúlyozták, ahogy eleve a német nemzetiségűek magas számát a had-, pénz- és külügyi minisztériumban.

A béketárgyalások során azonban megmutatkozott már, hogy ez a magyar érvelési stratégia nem vezet célhoz. Az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés apró kivételekkel az 1920-as határokat állította vissza.

A békeszerződés megkötése utáni időszakra halasztott morális önvizsgálat végül elmaradt. Ennek több oka lehet. A magyar kormányok már 1945-ben hamar felismerték, hogy a társadalom felmentése, az ellenállási mítosz megalapozása, az aktív vagy passzív ellenállás hangsúlyozása révén társadalmi támogatottságra tehetnek szert, és mindez egyben identitásképző erővel is rendelkezik.

Ezért olyan narratívát akartak teremteni, amely a lakosság minden tagját a társadalomba integrálja, és lehetővé teszi az új állammal való azonosulást. A cél elsősorban az volt, hogy valamiféle minimális társadalmi összetartozást teremtsenek, és az állami tekintélyt és legitimitást visszaállítsák. Tony Judt történész is elismeri, hogy “Európa ilyen kollektív amnéziája nélkül a háború utáni meglepő újrakezdés nem is lett volna lehetséges”. A háború utáni magyar kormányok is tudták, hogy az újjáépítés során azon társadalmi rétegekre is számítaniuk kell, amelyek amúgy a háború során kompromitálódtak.

A diktatúra ilyen áthidalása ezek mellett hamarost összefüggött a kommunista párti hatalmi törekvésekkel, és a múltról szóló történelempolitikai vitákat hatalmi megfontolások szorították ki.

Amikor 1989/90-ben a múlttal való nyílt szembenézés ideje eljöhetett volna, a holokauszt áldozataira való emlékezés a kommunista terror áldozatainak emlékével konkurált.

A kettős diktatúra élménye a második világháborúval való szembenézést 1989/90 után megváltoztatta, feltűnő mégis, hogy az 1945-1946 között keletkezett érvelési stratégiák egyes elemei mind a mai napig tovább élnek.

1944. március 19.: Német megszállás vagy magyar felelősség?


A német megszállás az addigi magyar politika folytatása
Nem magyar bűn, hanem magyar trauma

SZAVAZAT UTÁN