Lelkünket Oravecz Nóra simogatta - könyvkritika

Fotó: Béla Fotós

A karácsonyi könyvpiacon tarolni fog Oravecz Nóra új könyve. Értelmiségieknek közhelyes, feministáknak szexista, realistáknak pedig hihetetlen. Megint másoknak: élmény.


Regénye után alig pár hónappal színes gondolatcsokorral lepi meg rajongóit a magyar Paula Coelho. Oravecz Nóra legújabb könyve a számmisztika jegyében szület(het)ett: a kilencvenkilenc ugyanis több, mint egy híján száz. Jelentése van. Azon kívül, hogy az ezt a számot viselő busz köti össze a Blaha Lujza teret Pesterzsébettel, a germán popikonnak, Nenának is ennyi luftballonja volt, az  Egyesült Államokban pedig a társadalom 99 százaléka nevében tüntetett az Occupy Wall Street. Végül a Koránban és a Hadíszban 99 néven említik Istent (a többi közt például: az Irgalmas, a Látó, a Bölcs és a Mindenható), és talán neveinek egyike-másika, ha jól működik a fantáziánk, akár meg is jelenhet majd a léleksimogató gondolatok között.



Tovább folytatva számjátékunkat, megállapíthatjuk, hogy 99-et hárommal elosztva 33-at kapunk, ami Franciaország országhívószáma, a Próféta összes neveinek száma, de feltehetően Jézus életkora is ez volt, amikor kínhalált szenvedett és eltemették. Viszont se hattal, se héttel megszorozva nem kapjuk meg a vadállat számát – ami jó jel: megint megtudtuk, hogy Oravecz Nóra nem maga a sátán.

„Tessék felébredni, olyan nincs, hogy jön a tökéletes. Olyan van, hogy kompromisszumkötés, meg összecsiszolódás.”

További fontos információ, hogy amennyiben nem vagyunk túl mohók, és mától kezdve napi egy gondolatot fogyasztunk, Oravecz Nóra könyve március közepéig láthatja el lelkünket simogatással. A színes lapokra applikált, coelhósan csengő – de itt-ott cukival, cikivel és szívással kiegészített – gondolatok eléggé hasonló témákat járnak körül: fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, hagyd, hogy szeressenek, ne fuss az után, akinek (már) nem kellesz, és sose csüggedj, mert minden jóra fordul (majd valamikor). Ha értelmiségi lennék, nyilván rendkívül naivnak találnám a leírt szentenciákat, hisz – ahogyan azt a Könyvesblog gyorsbüfés cikkének írója is felrója – leginkább közhelyekre építenek és már-már giccsesek. Ha feminista lennék, zavarna, amire olyankor gondol(hat), amikor azt írja: „Mi, nők meg főleg.” Ha pedig realista lennék, nem hinném el, hogy tényleg az enyém lehet minden, amire vágyok. Hisz a pszichológus is megmondta: „Nincs semmi biztosíték arra, hogy sikerül. Az élethez egy nagy adag szerencse is kell.” Végül, ha férfi lennék, meghatna, hogy engem is megszólít („Nem akkor kell megijedni, amikor egy nő túl sokat törődik veled”), és elégedetten csettintenék, amikor azt látom: a nőknek nincs más dolguk, mint rám, a fehér lovon vágtató jóképű süvölvényre várni. Ennek ellenére nagyon is pórul járnék, ha készpénznek vennék mindent, amit könyvünk a női lélekről állít.

„Ne kapkodj, inkább figyelj oda, mert a végén még nem éred meg az utad végét. Az meg, valljuk be, szívás lenne.”

Sajnos szerzőnk néha önellentmondásba is bonyolódik, hisz mond olyat, hogy „A legjobb dolgok maguktól jönnek. Erőlködés, játszmák és buta hisztériák nélkül, tisztán, csak úgy belehuppannak az öledbe, amikor nem is számítasz rá.” Aztán két oldal múlva meg azzal lep meg minket, hogy bizony „a tiéd lehet minden, amire vágysz, de ha nem teszel érte semmit, a helyén marad”. Ez a diszkrepancia pedig nem oldódik fel szerzőnk önmagával folytatott diskurzusának kilencvenkilenc állomása alatt, így a döntés súlya az olvasó vállára nehezedik: vajon diadalmaskodik az akarat a csodavárás felett, esetleg helyére lép egyfajta harmadikutas gondolkodás?

„Ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak, csak haladj előre. Lesznek majd, akik le akarnak húzni, el akarnak téríteni, de te csak hallgass a szívedre, és bandukolj tovább emelt fővel, büszkén azokon a köveken, amik csak rád várnak, hogy aztán egyenként meghódítsd őket.”

De végeredményben mindegy is, milyen minőségben és miről ír Oravecz Nóra. A lényeg úgyis az, hogy az emberek szeretik írásait. Állítólag sokan erőt merítenek azokból, amikor úgy éreznék, minden összedőlt, aztán (bizonyítottan) posztolják és mémesítik gondolatait, még ha azt nem is tudjuk, hogy reflektáltan vagy reflektálatlanul teszik-e azokat magukévá. De ilyenformán mindegy is, mivel bombázzuk az olvasót, Oravecz Nórával, Paulo Coelhóval vagy valami szuperokos sztárfilozófussal: valami tanulságot (még ha alkalmasint zavarosat is) mindegyikük gondolataiból le lehet szűrni. Ezt alátámasztandó, Frank Luntz republikánus stratégát idézném: „Nem az van, amit mondasz, az van, amit az emberek hallanak.”

Oravecz Nóra: 99 léleksimogató gondolat. Libri Kiadó, 2013, 1999 Ft. Fotók: Kozma Zsuzsi, VS.hu