Legális és legitim tartalmi kérdőjelekkel

Techet Péter

VITAINDÍTÓ


A választópolgárok alig egyharmadának szavazatával 2010-ben a Fidesz – noha csak pár tíz ezer vokssal kapott többet, mint az MSZP és az SZDSZ 2006-ban – kétharmados alkotmányozó többséget szerzett a magyar Országgyűlésben. Anélkül, hogy ezt előre bejelentette volna (bár ilyen kötelezettsége eleve nem is volt), élt ezen többségével, és főleg a saját táborának lelkivilágához közelálló értékvilágú új alkotmányt fogadott el. Mivel az 1989-es rendszerváltók a későbbi alkotmánymódosítások vagy alkotmányozások lehetőségét pusztán számszakilag kötötték meg (azaz az előző alkotmány sem tartalmazott mondjuk a német Grundgesetzhez hasonlatos megváltoztathatatlansági klauzulát), így noha Carl Schmitt óta tudjuk, hogy semmiféle matematikai többség, arány még önmagában nem eredményez legitimitást, lehetséges volt az egész alkotmány újraírása vagy teljes leváltása. Ezzel élt is a 2010 után létrejött kormányzó többség. E döntését alkotmányjogilag felülbírálni nem lehet: az Alaptörvényt a korábbi alkotmány által előírt keretekben és többséggel fogadta el az Országgyűlés, így legális alkotmánya az országnak. (Az már más kérdés, hogy vajh miért azon elnevezést – azaz “alaptörvény” – választotta a kormánytöbbség, amely a közjogelmélet értelmében az ideiglenes alkotmányok neve. Pusztán tudatlanság – elvégre az Alaptörvény kidolgozásában alkotmányjogász, de akár csak nevesebb bármilyen jogász nem vett részt –, vagy baráti gesztus az Alaptörvényt amúgy is leváltani akaró ellenzék felé?) Az alkotmány legalitása nem lehet kérdéses. A legitimitása sem, mert egy jogállamban e két fogalom igencsak azonos. Ami legális, az legitim, és fordítva – ez a formális jogállam alapja. A problémák mégis e körül merülnek fel. Egyesek az Alaptörvény elfogadását vitatják, mondván ilyen horderejű lépésről a népnek közvetlenül kell döntenie, de legalábbis széles társadalmi konszenzust kell kialakítani. Ez lehet ugyan kívánatos, de a korábbi alkotmány sem tette kötelezővé. Magyarországon kétharmados parlamenti többség kell az alkotmánymódosításhoz és alkotmányozáshoz: sem népszavazás, sem társadalmi egyetértés tehát közjogilag nézve nem szükségszerű feltétel. Ettől még persze illendő, sőt akár hasznos is lehet. A kritikák másik iránya az Alaptörvény tartalmát, főleg az ott megjelenő értékválasztást kifogásolja. Tény, hogy a Nemzeti hitvallás egy fajta értékrendet, egyfajta történelemszemléletet kizárólagosít, de a vallás- és véleményszabadság egyidejű biztosításával eme értékrendszert nem teszi mindenki számára kötelezővé. Az Alaptörvény senkit sem kötelez kereszténységre vagy a múlt egyfajta értelmezésére. (Kötelező jellege esetleg a melegházasság alkotmányjogi kizárásának lehet, de ilyen más európai országban is ismert.) Ráadásul az Alaptörvény még Istenre sem hivatkozik, pusztán – amúgy kissé szövegidegen módon – az elején egy versidézettel indít. A vers (a Himnusz), de nem az Alaptörvény hivatkozik tehát Istenre. Ha pusztán formáljogilag nézzük, kevés kifogást találhatunk. A jog jelentése azonban sohasem a szövegben van, sohasem a szövegből derül ki, hanem a konkrét gyakorlatból. A jelenlegi kormány voluntarista gyakorlata pedig a jogot a politika eszközévé teszi (mert végül is a jog tényleg a politika alkotása, is szükségképpen eszköze is), és ennek amúgy semmiféle jogi akadálya sincs, ráadásul számos jogelméleti irányzat – a fasisztoid decizionizmustól a marxista jogelméletig – amúgy is akaratként, a politika eszközeként értelmezi a jogot. Azt a jogállamiság-fogalmat, amelyet bírálói számon kérnek az Orbán-kormányon, tehát a liberális demokrácia jogállam-felfogását, a Fidesz és a kormány ideológiája eleve – mint a sokszor hanyatlónak leírt Nyugat egyik termékét – elveti. Parlamenti többsége pedig neki van, így saját véleményét teheti közjoggá. A demokrácia-felfogásokban is jelentős eltérések vannak. A liberális demokrácia-felfogás értelmében a többség akarata nem korlátlan, az orbáni demokrácia-felfogás szerint azonban a többség dönt, a kisebbség meg igazodik. (Mindezt persze sajátos fénytörésbe helyezi az a tény, hogy amúgy a Fidesz sem 2010-ben, sem 2014-ben nem a társadalomban, hanem csak a parlamentben szerzett többséget.) Egy biztos: a kormány jogpolitikája élesen mutatja meg, hogy a jog önmagában mennyire törékeny, mondhatni esetleges eszköz. Az 1989-es rendszerváltók jogszabályokkal és intézményekkel akarták pótolni a demokratikus közösség, társadalom hiányát. A 2010-es rendszerváltók pedig eleve e hiányból indultak ki, s nem kitölteni, hanem kihasználni akarják e történelmileg kialakult sajátos helyzetet. A mostani Országgyűlés alakuló űlésén, az eskütételnél jelentett problémát azon két ellenzéki tömörülésnek (a DK-nak és az Együtt-PM-nek), amelyek érdekeltek a jelenlegi kormány leváltásában, hogy tegyenek-e esküt az általuk elutasított Alaptörvényre. Azaz az ő kérdésük is az volt, amire vitánkban magyar és külföldi szakértők próbálnak választ adni: Kell-e tisztelni az Alaptörvényt? Ès miért (nem)?

Tiszteletet érdemel-e az Alaptörvény?


Igen, mert szabályosan fogadták el.
Nem, mert tartalmilag visszalépés.

SZAVAZAT UTÁN