Lance Armstrong, a zsarnok

Fotó: Europress/AFP / Europress/AFP

-

HÁTTÉR

Mi történik, ha egy sportoló doppingol és lebukik? Eltiltják, csöndben marad, talán megpróbál visszatérni. Mi történik, ha egy sportoló doppingol, sikert sikerre halmoz, de mégsem kapják el? Akkorát bukik, mint egy útszéli padkán fennakadó biciklis. Megnéztük a vallomása óta készült első dokumentumfilmet Lance Armstrongról, A hazugság filozófiáját (The Armstrong Lie).


Amikor egy olyan rafkós dokumentumfilmes, mint Alex Gibney, azt mondja a The Telegraph-nak, hogy még életében nem találkozott ennyire profin hazudó emberrel, akkor ott gond van. Gibney olyan nagyvadakra vadászott eddig, mint Julian Assange és a Wikileaks, a gyerekeket szexuálisan zaklató katolikus papok, a prostituáltak elleni keresztes hadjárata miatti stresszt egy örömlány karjaiban levezető, majd ebbe belebukó New York-i kormányzó Elliot Spitzer vagy az Afganisztánban, Irakban és a Guantánamói-öbölben civileket (is) kínzó amerikai katonák. Utóbbi filmje miatt Oscar-díjat is kapott. Szóval, ha ő azt mondja, hogy Lance Armstrongnál tehetségesebb hazudozóval még nem futott össze sehol, azt komolyan kell venni. Valószínűleg azért mer ennyire bátran nyilatkozni erről, mert Armstrong őt is simán megvezette.


-


The Road Back

Amikor 2009-ben a hétszeres Tour de France-győztes úgy döntött, hogy négy év kihagyás után 38 évesen ringbe száll a nyolcadik elsőségért, mindenképpen teljesítményfokozó szerek nélkül akart nyerni. Mivel lehet ezt a legjobban bizonyítani? Ha a folyamatos sajtóérdeklődés és a hetente felbukkanó doppingellenőrök mellett még a nyakába vesz egy Oscar-díjas dokumentumfilmest is. Gibney érdekesnek találta a témát, és egy ideje már szeretett volna forgatni sportról, de bármennyire nagy név a szakmában, többen elkönyvelték őt Armstrong legújabb csókosának. A 2009-es verseny alatt a texasi kerékpáros több haragosa sem volt hajlandó interjút adni neki, sőt: az Armstrongban örökké kételkedő háromszoros Tour-győztes Greg LeMond felvett egy filmes csapatot, hogy készítsék el az anti-Gibney filmet. Gibney 2010 közepén elkészült The Road Back című filmmel, de ekkorra már Floyd Landis egy interjúban elmondta, hogy saját szemével látta, ahogy Armstrong még a 2000-es évek eleji fénykorában tesztoszterontapaszokat és vérdoppingot használt, vérátömlesztéseket kapott. Gibney hírneve hatalmasat bukott volna, ha ilyen körülmények között bemutatja Armstrong hősies visszatérését ünneplő filmjét, és ezzel ő is tisztában volt. Ezért jegelte a művet, és csak az Oprah-nak adott vallomás körül vette újra elő.


-


Film a filmben

Olyan, mintha a The Armstrong Lie két különböző filmből állna össze. Az egyik rész a The Road Back, amelyben egy kedves, közvetlen, jó fej sportoló szeretné tovább írni a rákból felépült szupersztár hihetetlen történetét.  Újból meg akarja hódítani a világot, és pénzt keresni a rákosokat segítő alapítványának. Erre viszont ráépül – pontosabban keretbe zárja – egy kevésbé hízelgő rész, amely a bukást, a közismert vallomást és a világhírű bringás iszonyatos hatalomvágyát mutatja be. Gibney a narrációban elismeri, hogy 2009-ben ő is hatása alá került a „zseniális hazudozónak”, és elfelejtve, hogy éppen ő az objektív szem a történetben, teljes szívéből szurkolt neki, hogy ha már Alberto Contadort nem tudja legyőzni, akkor tartsa meg összetettben a harmadik helyét, és legalább a dobogóra érjen oda.

Ami egyébként sikerült is. Viszont a volt csapattársak(Floyd Landis, Tyler Hamilton, George Hincapie) vallomásai, a összes Tour de France-győzelmétől való megfosztás, az Oprah-nak adott szentimentális interjú a hazugságokról akkora kérdőjelet tesznek Armstrong összes mondata mögé, mint egy király kategóriás hegy.

 



Alex Gibney filmje hiteles és pontos összefoglalója Armstrong karrierjének. Mivel a 2009-es Tour előtt és alatt bőven volt lehetősége a színfalak mögött körülnézni, talán még senki nem tudott ennyire árnyalt képet adni Armstrong kettős személyiségéről. Az amerikai karizmatikus, mosolygós arcába milliók szerettek bele szerte a világon, de most azt is láthatjuk, hogy viselkedik, amikor a sokadik doppingellenőrzés találja meg otthonában, és nemes egyszerűséggel lemarházza („You guys look like fools.”) az ellenőröket, akik szeretnék a munkájukat végezni. Láthatjuk azt is, hogyan röhög az éppen interjút adó nagy rivális Contadoron a hotelszoba ablakából, de az sem maradhat ki, ahogy egy őt támadó újságírónak szimplán annyit mond, hogy „még az a szék is többet ér nálad, amin ülsz".

Sokat ad a filmnek, hogy az Armstrong mögött álló Michele Ferrari is megszólal, akit egyébként nagyjából annyira könnyű megközelíteni egy mikrofonnal, mint Simicska Lajost. Persze a beszélgetést még 2009-ben rögzítették, amikor az austini kerekesnek még esze ágában nem volt, hogy vallomást tegyen. Armstrong nem is volt hajlandó nyilatkozni a Ferrariról az Oprah-nak adott interjúban, de a korábbi csapattársak elmondták Gibney-nek, hogy az olasz orvos számolta ki, mennyi EPO-ra lenne szükség egy Tour-győzelemhez.  Amint a doppinglaborok ki tudták mutatni a vérdopping nyomait, Armstrong az ő javaslatára állt át a vérátömlesztésre. Minden Tour során egyszer, körülbelül a verseny felénél.



Homályos képek

Legyen bármennyire profi, mindent még Gibney sem tudott pontosan kideríteni. Továbbra sem lehet tudni pontosan, miként működött a doppingolás előbb a US Postal, később a Discovery Channel csapatán belül. Nem világos, hogy volt-e összehangolt stratégia, amit közösen alakítottak ki, vagy mindenkinek egyénileg kellett beszereznie és beadnia a szükséges adagot. Azt sem lehet látni, hogy milyen szereket szedett Armstrong és mikor. Arra több jel is mutat, hogy Armstrongnak volt néhány kifejezetten hasznos barátja a Nemzetközi Kerékpáros Szövetségen (UCI) belül, de az nem derült ki, ezeket mennyire használta fel, hogy előre értesüljön a doppingvizsgálatokról, vagy hamisítottak-e valaha vizsgálati eredményeket. Nem egyértelmű az sem, hogy mikor kezdett el doppingolni.

Ezek mind azért maradtak ki, mert a The Armstrong Lie nem akarta (vagy nem tudta?) a dopping logisztikai oldalát a legapróbb részletekig vizsgálni. Alex Gibney-t – mint már jó párszor a munkái során – sokkal inkább a hatalom és a hatalommal való visszaélés érdekelte. Hogyan uralkodik valaki, hogyan kezeli az alattvalóit, hogyan töri meg az ellene lázadókat. Mert Armstrong egy igazi zsarnok. Egy zsarnok pedig nem megengedő: nála nem érvényesek a hétköznapi morális és etikai szabályok. Aki hű hozzá, azt jutalmazza, aki hűtlen, azt megbünteti, aki pedig lázad ellene, annak nincs kegyelem: eltapossa, mert példát akar rajta statuálni.



Armstrong azonban nem azért bukott el, mert zsarnok, és uralkodni szeretne. Ő marad ugyanaz a kontrollmániás austini srác, akit valószínűleg az idegbaj kerülget, amikor késésben van, és lassan halad előtte a sor a szupermarketben.

Megbánta vajon, hogy hazudott? Dehogyis. Azt bánta meg, hogy visszatért, mert így derült ki a hazugsága. Most is szeretné kézben tartani a szálakat, valószínűleg a nagy vallomásshow-t is csak ezért rendezte meg. De a hatalma már sosem lesz olyan, mint régen. Gibney kiderítette, hogy 2009-ben, a Tour idején Armstrong vérében többször is magasabb volt a vörösvértestek száma, mint kellett volna, ami a vérátömlesztés egyik jele lehet. Fénykorában Armstrong egy ilyet lazán cáfolhatott volna, de most már teljesen erőtlennek hat a magyarázata (hogy biztos a meleg miatt, meg mert pont a szakasz után vettek vért). A tények ismeretében már azt is nehéz elhinni, amit kérdez, és pontosan ezt akarta Gibney megmutatni. Hogy a hazugságra épített birodalom ingatag.