Könyvek havas téli estékre

Fotó: Chriscom (Flickr CC-BY) / István Hajdu

-

Versenyfutás a Déli-sark meghódításáért, ahonnan csak a győztes csapat térhetett vissza. Egy antarktiszi kutató-expedíció, ami eljutott az őrület hegyeihez. Álmodozás és nosztalgia a Kis-Balaton jegén. Klausztrofóbia és természetfeletti erők a behavazott szállodában. A szibériai Tunguz-meteor, és a jégkalapáccsal felébresztett szívek.


Scott utolsó útja – Robert Falcon Scott kapitány naplója déli-sarki expedíciójáról

Robert Falcon Scott kapitány az utolsó bölények egyike volt a nagy felfedezők között, és vesztére nem maradt már felderítetlen terület számára a Déli-sarkon kívül. A földgolyó déli jégsapkájának középpontját a 20. század elején szinte leküzdhetetlennek tűnő akadályok vágták el az emberiségtől. A rendkívüli hideg, a flóra és fauna hiánya, valamint a gyakori viharok, amelyek mindenfajta közlekedést ellehetetlenítettek, ma is próbára teszik a sarkkutatókat, de Scott idejében a Déli-sarkra indulni felért egy kirándulással a mélyűrbe. Scott kapitány és négy társának végső útja nemcsak a század egyik kalandos és megrendítő története, hanem egyben a befejező állomása is az utolsó legendás versenynek, amit a Föld egy ismeretlen területének meghódításáért vívtak. Az öttagú brit felfedező-alakulat 35 nappal maradt le az elsőségről, hiszen Roald Amundsen más útvonalat választva, 1911. december 14-én ért el a legdélibb pontig, és végül ő tűzhette ki a jégvilág közepére a norvég lobogót.



A Scott utolsó útjából, amely a kapitány és társainak útinaplóit tartalmazza, megtudhatjuk, hogy bár a norvég zászlóig elérni sem volt éppen egy napközis kirándulás, de az igazi megpróbáltatások a visszafelé vezető úton vártak a britekre. Élelem és megfelelő felszerelés nélkül, a norvégok nyomát követve vánszorogtak egyik elhagyott táborhelytől a másikig, hogy megszerezzék az előttük járó Amundsenék által hátrahagyott élelmiszert. Scott naplójából kirajzolódik csapatának sírig tartó bajtársiassága, ezeknek az igazi angol gentlemaneknek a szellemisége, akik hóvaksággal küzdve és elfagyott végtagokkal sem adták át magukat a kétségbeesésnek, és az éhhalállal küzdve is képesek voltak egymásért áldozatot hozni. Az utolsó bejegyzésekhez közeledve nem egyszer összeszorul a szívünk olvasás közben, és bár tudjuk, hogy hiába reménykedünk happy endben, Robert Falcon Scott, Henry Bowers, Edgar Evans, Lawrence Oates és Dr. Edward Wilson bukása tragédiájuk ellenére mégis felemelő, mert nem vesztesekként, hanem igazi hősökként élnek tovább emlékezetünkben.



Howard Phillips Lovecraft: Az őrület hegyei

Aki szerette John Carpenter A dolog című horrorfilmjét, az imádni fogja Lovecraft harmincas években írt hátborzongató kisregényét, amely egy balul sikerült antarktiszi expedíció eltitkolt részleteiről számol be. A történet elbeszélője, William Dyer geológus azért osztja meg a Déli-sarkvidéken tett utazásuk rémisztő felfedezéseit, hogy meggyőzze a közvéleményt, véletlenül se vállalkozzanak hasonló útra, mert ami az őrület hegyein túl várja őket, arra senki sem lehet felkészülve.



A válogatott tudósokból álló csapatnak ugyanis nem csak az időjárás viszontagságaival kellett megküzdenie. A Himalájánál is nagyobb, baljós hegy közelében addig ismeretlen, ősi létformákat találtak, amelyekről még azt sem tudták eldönteni, hogy növények vagy állatok lehettek-e. A hegyről hamarosan kiderül, hogy valójában egy ősi város romja, melynek mélyén olyan lények lakoznak, melyeknek puszta létezése és látványa elméjük épségét fenyegeti. Lovecraft dokumentarista elbeszélésmódja rémisztő hitelességet kölcsönöz a bámulatosan aprólékos régészeti leírásoknak, legyen szó akár a város istentelen építészeti stílusának részleteiről, akár az emberiség előtti domborműveken látott okkult ábrákról, vagy azokról a bizarr lényekről, melyek az általa megteremtett legendás Cthulhu mítosz főszereplői. Az őrület hegyei elementáris utazás egy egyedülálló prehisztorikus mitológia hideglelős katakombáiba. Lovecraft hibátlan dramaturgiai ritmussal és burjánzó képzelőerővel teremt olyan szuggesztív atmoszférát, ami azonnal beszippant és egyetlen pillanatra sem ereszt a megdöbbentő fináléig. Egyetlen szívfájdalmunk, hogy Guillermo Del Toro évek óta hiába küzd a történet megfilmesítéséért, pedig ha megcsinálná, abból horrortörténelem lehetne.


Fekete István: Téli berek

Ezt a könyvet nemcsak olvasásra, hanem hallgatásra is bátran ajánljuk. Tökéletes gyógyszer azokra a sötét napokra, amikor a téli lehangoltság vagy az influenza ágyhoz szegez bennünket, és ahhoz sincs kedvünk, hogy felkapcsoljuk a villanyt. Ilyenkor a legjobb gyógymód elindítani a kamaszkorunk kedvencéből készült hangoskönyvet, vastagon betakarózni, és a plafon rezzenéstelen hómezőire szegezett tekintettel útra kelni a téli Kis-Balaton és a nosztalgia szélfútta ösvényein.


6908507337_f458be33eb_b


Fekete István a gyermekkort régen maguk mögött hagyó olvasók számára is megelevenítő erővel és a tőle megszokott természettudományos igénnyel mesél a lékek, rókák, madarak és fák havas birodalmáról. A Téli berek az a regény, amivel újra átélhetjük az egykori teleket, amelyek még álmodozással és örökös hóeséssel teltek, és segítségével felfedezhetjük a téli vadont, ami minden település határán túl ott vár ránk Tutajossal, Bütyökkel és Matula bácsival.


Stephen King: A ragyogás

Mintha Stanley Kubrick fémesen hideg és bravúros filmfeldogozása elhalványította volna Stephen King harmadik, 1977-ben megjelent regényének érdemeit, amellyel hosszú évtizedekre előkelő helyett biztosított magának a horrorirodalom nagyjai között. King saját élményeit is beledolgozta a Colorado-hegységben játszódó téli, mentális pokoljárásba. Az alkoholizmusból kigyógyulófélben lévő Jack Torrance gondnoki állást vállal a nagymúltú Overlook Hotelben, ahová a holtszezon idejére be is költözik családjával. Néhány héttel később a hó teljesen elzárja a külvilágtól az épületet, melynek történetét Torrence az ott töltött idő alatt meg szeretné írni. A feszültséget tovább fokozza, hogy a szálloda újabb és újabb sötét titkai végül teljesen hatalmába kerítik az amúgy is labilis idegrendszerű férfit.



Stephen King regényét értelmezhetjük egy alkotói válságba került férfi agóniájaként, aki retteg saját tehetségtelenségének démonától, de ugyanúgy láthatjuk figurájában egy apa és férj kudarcát is, mert pszichéje képtelen ellenállni az elfojtott erőszak és agresszió tiltott csábításának. Távolabbról nézve pedig King a kételyek elmét és szívet megbomlasztó hatásmechanizmusait leplezi le egy pattanásig feszült regényben. A ragyogás középpontjában egy család természetfeletti erőkkel és klausztrofóbiával vívott harca áll, a hetvenes évek egyik leghidegebb telébe temetve.


Vladimir Szorokin: Jég-trilógia

Ebből az összeállításból természetesen nem hiányozhatnak az oroszok sem, de a havon sikló szánokat és a nyalka katonatiszteket most tegyük félre egy kicsit. Vladimir Szorokin trilógiája (A jég, Bro útja, 23 000) több mint téli irodalom. Inkább egy eszeveszett mítosznak nevezhetnénk, amely a leghidegebb helyen, az űrben fogant, majd az eszelős orosz író segítségével a szibériai tajgára zuhanó Tunguz-meteor méhében öltött testet. A mítosz szerint a meteor jegéből készült kalapáccsal fel lehet ébreszteni a kiválasztottak szívét, akiknek küldetése, hogy fényt hozzanak a Földre. Szorokinnál a kiválasztottak nem a becsület és a jóság kereszteslovagjai, hanem a nagy orosz tabló különböző szegleteiből előbújó deklasszált arcok: kurvák, bűnözők, politikusok, papok és átlagemberek. A szív felébredése pedig nem jócselekedetekkel jár, hanem további jégkalapácsos döngetésekkel.


tunguzka_meteor

A fekete hús az űrből érkezett, mint a Tunguzka-meteor


Ezekben a könyvekben mintha egy moszkvai punkzenekar bömbölne a háttérben, elnyomva a szelídebb húrok hangját. Ha van a hűtőnkben pezsgő, jobban tesszük, ha megisszuk a Jég-trilógia elolvasása előtt, mert az egyik felejthetetlen jelenet miatt egy ideig garantáltan rá sem fogunk tudni nézni. Szorokinhoz szigorúan vodkát javaslunk, jégbe hűtve. Aki pedig a regény okozta élményre kíváncsi, az jól húzza meg, aztán érintse csupasz mellkasához a jeges üveget.