Kiss Tibor Noé: Japán az én Itáliám

Fotó: AFP / Andrew PATRON / AFP / Andrew PATRON

-

Ezen a vébén ők lesznek az én second hand olaszaim, sötétkék dresszben, hajpántokkal, olasz edzővel. Elefántcsontpart, Görögország és Kolumbia ellen könnyű lesz drukkolni nekik, a drága ferdeszemű digóknak.


„Kb. te és a foci” – erről kéne most írnom a szerkesztői felkérés alapján. Ehelyett egy órája csak a monitort bámulom, összevissza kattintgatok. Negyvenöt perc múlva kezdődik az olaszok felkészülési meccse, a Fluminense ellen. Böngészem a statisztikákat (az olaszok hét meccs óta nem nyertek, hat döntetlen, egy vereség), megnézem a várható összeállításokat (elöl Cerci–Immobile–Insigne), néha ránézek a tévére (Franciaország–Jamaika, félidőben 3–0). Eredménysorok között bóklászok. Ma észt kupát játszottak, a Maardu United 8–0-ra verte a Shnellit. Maardu városában 16 ezren élnek, főleg oroszok. A város közepén egy erőmű áll, mellette tó csillog. Az észt Springfield. Pótcselekvésekkel telik az idő. Nagyon sok városról hallottam (vagy jártam ott a Google Earth-tel), mert nagyon sok városnak van futballcsapata. Íróválogatott - Kiss Tibor Noé

Tehát én és a foci. Hatéves voltam, amikor Paolo Rossi kigolyózta a vébéről Brazíliát, néhány nappal később pedig az olaszok megnyerték a világbajnokságot. 1982-ben, ha valaki nem tudná. Aztán hét évig futballoztam a Ferencvárosban, erről akár könyvet is lehetne írni. Mindig megkérdezik, hogy miért hagytam abba. Azt szoktam válaszolni, hogy az utolsó edzés után a csapattársaim az öltöző plafonját köpködték, és az volt a nyerő, akinek a legmélyebbre lógott a csulája. De azt még senkinek sem mondtam el, hogy egyszer az MTK-pályán, a Hidegkuti Stadion kopott gyepén az egyik részeg néző nyolcvan percen keresztül engem szidott. Meccs közben még azt is hallottam, ahogy apám időnként elküldte a picsába. Aztán otthon megmondta, hogy a férfinek igaza volt, rettentő körülményesen játszottam. Szóval azért nem lettem futballista, mert már 15 évesen is lassú voltam. NB II, azt nem akartam. Ha focista maradtam volna, máig rajtam röhögne mindenki. Emlékszel a Kissre? Lassabban gyorsult, mint egy ZIL. Persze, lehet a futballról nosztalgikusan is beszélni. A csörgőzésről a lakótelepen, a tengóról a parkolóban. Törmelék mindig akadt, amivel csíkokat lehetett húzni az aszfaltra. A hosszú buszutazásokról Skandináviába. Serdülőtorna Hjörringben, góllövő Kiss T., írta a Népsport. Az elcsalt körökről és a ravennai képeslaplopásról. A határon átcsempészett videomagnókról. Lisztes Krisztiánról, aki egymaga megverte a lestaktikázó Dózsát. Albert Flóriánról, aki a pálya szélén is csípőre tett kézzel nézte az ifimeccseket. A Fradi–CSZKA KEK-visszavágóról. Húszezer néző az Üllői úton, Kolotovkin, áldott legyen a te neved. Nekem kettős rangadók és BEK-menetelések helyett ez jutott, nem bánom. Az öltözők áporodott bűzéről, és ahogy a salak felmarta a combot. Később aztán maradt a beton, az utcai foci Uránvárosban. És a füvön, Pécsbányán, ahol a gyerekek szeme még csillog, amikor megmutatod nekik, hogy kell rúgni a tizenegyest.


De az igazi, komoly futballt nekem Paolo Rossi óta az olaszok jelentik. Fantasztikus volt Maradona szólója az angolok ellen, Van Basten fantasztikus müncheni kapáslövése, Lecskov csukafejese, Baltacsa lövőcsele és fantasztikus volt Csanálosi is Békéscsabáról. De az olaszok mégiscsak olaszok. Szenvedélyesek, könnyedek, mosolygósak – a pályán aztán mindezt váratlanul páratlan taktikai érzékkel és fegyelmezettséggel párosítják. Nesta becsúszva szerel, majd kihúzza magát, letöröl egy fűszálat a gallérjáról, focizhatunk tovább. Cannavaro finoman kilöki a labda alól a centerét, hátulról, két kézzel, a másik kettő közben széttárva, ártatlan vagyok. És azok a támadók… Csupa tökéletlen focista. A tüdőbajos Giannini, a púpos Zola, a dongalábú Donadoni, az ideggyenge Totti. Vagy az isteni Pirlo, aki húszévesen is negyvennek tűnt, s akihez egyszerre illik a labda és egy gyémántberakásos sétabot. Hendikepesek, hibásak – de üvölt róluk a futballintelligencia. És a nyerni tudás képessége, amit úgy irigyelnek tőlük az örök lúzerek. Holdkóros hollandok – szevasztok! Driblibajnok portugálok – szevasztok! Japán az én Itáliám, pirlo

1/32 volt az esélye annak, hogy a sorsoláskor megkapom Olaszországot. Elég kevés, úgyhogy le is mondtam róluk. Rémálmaimban először Dél-Korea jelent meg. A 2002-es világbajnokság, vagyis Byron Moreno és a FIFA-maffia működése óta azonban számomra a futballban megváltozott a képlet: ha Korea, akkor Dél is Észak. Végül valamivel jobban jártam, a szomszéd landolt nálam. Japánban már a 19. század végén is futballoztak, bár ezt nehéz elképzelni. A szövetség címerének jó érzékkel egy háromlábú varjút választottak, amely az erőt és a gyorsaságot szimbolizálja. A varjú, azaz Yatagarasu a japán mitológiában az isteni beavatkozás megtestesítője, és a futballban ez az isten Dettmar Cramer képében szállt le a szigetország földjére egy Lufthansa-géppel. A német focireformjára a japánok jól reagáltak, az 1968-as olimpián övék lett a bronzérem. Fociláz azonban csak a kilencvenes években tört ki Japánban, a csapat 1998 óta sorozatban ötödször jutott ki a világbajnokságra. Az első próbálkozásuk gyengécske volt, még Jamaikától is kikaptak, de akadtak szebb pillanataik is. 2010-ben a csoportkör utolsó fordulójában Honda bohócot csinált a dánokból, és ha a Paraguay elleni nyolcaddöntőben nem rezelnek be a barázdált arcú indiánoktól, simán bejuthattak volna a legjobb nyolc közé is. Csakhogy éppen ez a berezelés a lényeg. A futballt mintha nem a japánok számára találták volna ki. Az ellenfelekben sokáig az a kép élt a japán játékosokról, hogy azok tisztelettudók, udvariasak. Márpedig a futballhoz, ne szépítsük, szükséges valami eredendő szemétség is. Az 1982-es világbajnoki középdöntő Olaszország–Argentína mérkőzésén Claudio Gentile egymaga 23 alkalommal szabálytalankodott Maradonával szemben. Maradona kiborult, az olaszok győztek, néhány nappal később pedig, hogy magamat idézzem, megnyerték a világbajnokságot. Vagy a japán szurkolók. Békésen integetnek, nyomkodják a gombot a Kodakon, majd a meccs végén összeszedik az ellenfél szurkolótábora által szétdobált konfettiket (állítólag az 1998-as vébén így történt). Japán az én Itáliám, szurkoló

És emlékszik még valaki a 2006-os világbajnokság Japán–Ausztrália csoportmeccsére? A japánok megszerezték a vezetést, és azután is olyan atomfocit mutattak be, hogy azt hittem, itt az új Kamerun, az ezerkilencszázkilencvenes, Omam-Biyikkel és Makanakyval. De nem. Hamar kiderült ugyanis, hogy a japánok csak magukat tudják kivégezni, az ellenfelet nem. Csomót kötöttek a bamba ausztrál bekkek lábára, de a tizenhatoson belülről sem találták el a kaput. Szállt a labda mindenfelé, átszakította a reklámtáblákat, fejen találta a figyelmetlen nézőket, néhány Teimgeist pedig talán még most is ott kering az űrben. Azon a meccsen Filippo Inzaghi öt gólt rúgott volna, de a japánoknak csak egy jött össze. Az ausztrálok viszont az utolsó tíz percben betoltak hármat, szajonara! Az örök kedvenc (Olaszország) és a kisorsolt kedvenc (Japán) látszólag a futball-koordinátarendszer két legtávolabbi pontján helyezkedik el. Épp ezért meglepő, hogy a legjobb japán futballisták majd’ mindegyike megfordult olasz klubokban. Sunsuke Nakamura három évig játszott Reggio Calabriában. Hidetosi Nakata nyolc évet töltött a Serie A-ban, a Rómával bajnok lett. Jelenleg pedig mindkét milánói csapatban találunk egy-egy japánt, a Milanban Keiszuke Hondát, az Interben Juto Nagatomót. Ráadásul a szövetségi kapitányuk is olasz. Alberto Zaccheroni a kilencvenes évek végén bronzérmet szerzett az Udinesével, majd aranyat a Milannal, igaz, két évvel később Silvio Berlusconi élő adásban rúgta ki posztjáról az általa csak „kommunistának” nevezett trénert, aki 2011 óta irányítja a japánokat. Akkor ült először a kispadon, amikor Japán 1–0-ra legyőzte Argentínát, később pedig megnyerte az Ázsia Kupát is a válogatottal. Az olaszosítás azonban még várat magára, Japán továbbra is inkább a Lúzer FC-re emlékeztet. A tavalyi Konföderációs Kupán Hondáék éppen az olaszokat futballozták le a pályáról, de hiába vezettek 2–0-ra, hiába lőttek három kapufát – 4–3-ra kikaptak. Ezen a vébén ők lesznek az én second hand olaszaim, sötétkék dresszben, hajpántokkal, olasz edzővel. Elefántcsontpart, Görögország és Kolumbia ellen könnyű lesz drukkolni nekik, a drága ferdeszemű digóknak.