Kísérlet egy zagyva rendszertelenség megértésére

Miklós Tallián

fizikus, libertariánus publicista

Kísérlet egy zagyva rendszertelenség megértésére


A Nemzeti Együttműködés Rendszerére nehéz szabatos definíciót adni, mert a legkevésbé sem rendszer. Sokkal inkább a létrehozói fejében élő korábbi és elképzelt minták, meg ezoterikus világmagyarázatok zagyva keveréke. Legitimációját a jellemzően egy akár egészen marginális üggyel indulatba hozott tömeg adja, működtetését pedig jellemzően a kommunista diktatúra személyzete, annak is a tehetségtelensége, illetve a rendszerváltás miatt karriert befutni nem tudó része végzi néhány bulvárszakember segítségével hitbizományba kapott politikai szakterületekért és ágazatokért cserébe, a belső kör finanszírozását pedig kelet-európai oligarchák végzik (állami megrendelésekből). Van ehhez még némi kurzusértelmiség, egy csoport sértődött öreg, akiknek a világ kizárólag az ő műveiket és a közvetített nagybetűs értéket elismerőkből áll, meg egy csoport fiatal, akik lelkesedésből vagy számításból erre tették fel az életüket, és most már nincs hová menniük, tehát vagy meghasonlanak, vagy korrumpálódnak.

Ez eredményezhetne egy valamilyen szinten még működőképes államot, mint mondjuk valamelyik belső-ázsiai olaj- vagy gázdiktatúrában, vagy esetleg egy közel-keleti olajállamban, vagy, ha nagyon elrugaszkodott példát akarunk mondani, a pár évtizeddel ezelőtti Dél-Koreában. Csakhogy ezekben az államokban van két dolog, ami a NER-ből hiányzik. Az egyik: valamilyen piacképes termék, ez lehet ásványkincs vagy technológia. A másik pedig az uralkodó elit kompetenciája. Az arab olajvállalatokat professzionális, a világ legjobb egyetemein végzett menedzserek vezetik. Az olajállamok befektetési alapjait szintén. A belső-ázsiai politikusok pedig ott verik át a béna magyar diplomáciát, ahol tudják, és ezt készséggel az orrunk alá is dörgölik. A dél-koreai, államilag óvott magán-óriáscégcsoportok technológiába invesztálnak, nem betonba és aszfaltba. És így tovább.

A NER-ben mindez nincs meg. A rendszernek nincs lényege, vannak dolgok, amelyek fontosak a miniszterelnöknek, ezekre kiemelt figyelem jut, azonban a totális kontrolltól való szorongás miatt a megvalósítás tragikomikus tud lenni. Például a foci. Vagy a rezsicsökkentés, ami még a legszegényebbeknek is csak pár százalék megtakarítást eredményez, mesterségesen lenyomja az inflációt, cserébe kőkorszaki szintre viszi az energetikai beruházásokat.

Meg vannak a dolgok, amelyek a rendszerben igazából senkit sem érdekelnek, de mindenki abban a tudatban nőtt fel, hogy ilyesmik egy országban lenni szoktak, szóval kezdeni kellene velük valamit. Ilyen a jog- és intézményrendszer (kivéve, ha valami testreszabottra van szükség), gazdaságpolitika, az oktatás, az egészségügy, stb. Ezeket, meg a peches iparágakat viheti, aki a főnökségnek kellően szimpatikus halandzsát képes előállítani nemzeti értékekről és hasonlókról. Természetesen az eredmények is ennek megfelelőek, de ha ezt valaki (főleg külföldön) szóvá teszi, számíthat arra, hogy minimum államtitkári szintről kap egy olvasói levelet, hogy kuss, mi így szállunk le a bicikliről.

Mert hát az eredményeket nem lehet tagadni. Háromezer milliárdnyi nyugdíjvagyont államosítottak, meghirdették az államadósság elleni harcot, hogy a végén az államadósság ugyanott tartson, ahol a ciklus kezdetén. A folyó fizetési mérleg pozitív – mert a beruházások a válság alatti szintekre estek vissza. Megkönnyítették a vállalkozások életét, ezért most több adónem van, mint 2010-ben, és a piaci szektorban gyakorlatilag nem keletkeztek új munkahelyek. Az összes többi mutatónk pedig a manipulatív intézkedések dacára is romlott. Állami monopóliummá tették a dohánykereskedelmet, de az elvtársaknak kiosztott boltok jelentős része nehezen él meg, de legalább a dohányból származó adóbevétel is drasztikusan csökkent. Meghirdették a külföldön élőket hazahívó programot, erre még párszázezren mentek hosszabb-rövidebb időre külföldre dolgozni, ezért biztos, ami biztos, jó nehezen gyakorolhatják választójogukat. A jobb minőség érdekében államosították az iskolákat, és csökkenteni fogják a kizárólag állami forrásból beszerezhető tankönyvek kínálatát, mire a diákok teljesítménye mérhetően zuhant. Népesedési akciótervet hirdettek, mire a következő évben tovább fogyott a nép. És így tovább. Kell még sorolni?

Mindezek ellenére nincsenek lázadások, nem vonulnak a közmunkások csákányokkal, sőt, egyre növekvő bulinegyedekben szórakoznak jókedvűen a fiatalok, már az a felső 10-20%, aki megteheti. Lehet ebből azt a következtetést is levonni, hogy nincs is akkora baj, hát mindenki milyen jól elvan, tulajdonképpen konszolidálódik a helyzet, de lehet arra is gondolni, hogy az, hogy a választásokon kívül szinte senki soha nem foglalkozik a közügyekkel, az anómia jele, és ez nem a sikeres, konszolidálódó társadalmak velejárója, hanem épp ellenkezőleg, a lecsúszás és az összeroskadás előszele lehet. Körülbelül úgy, mint a Kádár-rendszer vége felé, csak most nem a borzalmas minőségben összegányolt nyaraló jelenti a privát menekülést.

Természetesen a NER hivatalos ideológiája szerint ez mind-mind siker (a NER kevésbé hivatalos ideológusai szerint meg félsiker, esetleg a körülményekhez képest pozitívan értékelhető stagnálás), a becsődölt nyugati modelltől való elszakadás sikere, ami persze félig igaz is, mert tényleg sikerült elszakadni a nyugati modelltől, csak hát a nyugati modell egyáltalán nem csődölt be, nekünk meg nincsenek jobb eredményeink.

Mégis, ha lehet valami vezérfonalat találni abban, ahogy saját ideológusai próbálják a célzott lopásokból és minden önkonzisztencia nélküli kapkodásból álló kormányzást magyarázni, az ez: a 2008-as válság a nyugati gazdasági-politikai modell totális csődjét jelentette, ezért teljesen új, „unortodox” utakat kell keresni, és ebben olyan sikeresek voltunk, hogy mindenki minket másol. Ha valami ideológiát kell keresni a rendszer működésében (a korrupción és a state capture-ön túl), akkor az az, hogy elég sokakat sikerül meggyőzni és felhergelni azzal, hogy mi, magyarok mindezek ellenére jobban tudjuk, mit kell tenni, mit nekünk a standard nyugati receptek, intézményrendszerek, stb.

Aztán büszkén alkalmazunk számos megoldást, amelyek viszont tényleg mindenütt megbuktak, ide lehet sorolni a kis, nyitott gazdaságban végrehajtott keynesi fordulattól kezdve az állami mamutvállalatok létrehozásán át sok mindent. Ha kell, a házi értelmiség végtelen ciklusban tudja ismételgetni ezek védelmében ugyanazt a pár nem túl meggyőző érvet, a közös pont azonban mindig az, hogy mi speciálisak vagyunk. Mondjuk igaz, talán pont ezért vagyunk sokkal rosszabb helyzetben, mint a mainstream kormányzási módszereket alkalmazó csehek, szlovákok, lengyelek, balti államok, és kilátásaikat tekintve lassan már mint Románia.

Ennek megfelelően a NER-nek nem külpolitikája van, hanem nemzetpolitkája, ami persze egy, a világ diplomáciájában nem ismert fogalom, de szerencsénkre a kezdetekkor a miniszterelnök megmondta, ez alatt azt kell érteni, hogy Semjén Zsolt kitalálja, mi fog történni, a külpolitika pedig erről tájékoztatja a többieket. Finoman fogalmazva ez sem mindig jött be, és nemcsak arról van szó, hogy Orbán legjobb barátja a véresszájú, tényleg magyargyűlölő Fico lett, hanem mondhatni, jellegéből adódóan a külpolitika volt a leglátványosabb bénázások egyik terepe.

Miért marad fenn mégis a nemzeti együttműködés? A személyre szabott választási rendszeren túl is van néhány oka. Az egyik, hogy a kellemetlen intézkedéseket igyekeznek azoknak a nyakába tolni, akik kisebb valószínűséggel szavaznak, azaz a már eleve rossz helyzetben lévők, illetve a vállalkozói, főleg a multinacionális szféra. A másik ebből következik: a kicsit is védhető személyes térrel rendelkezők befelé, az anómiába fordulnak, és a morgáson túl esetleg szavaznak négyévente a sikertelenség tudatában.

A harmadik, hogy a magyar politikai rendszer már a NER előtt is kétpólusú volt, a fő gondolat mindig az egy jobb-, egy baloldali tömörülés elve volt, és a teljhatalom megszerzése ellen kizárólag a kétharmados határ védett, aminek elérése, amint többször is láttuk, sosem elméleti lehetőség volt. Ebből csak a Jobbik tudott kilépni, mivel ők már a NER előtti képviseleti demokrácia legitimitását is tagadták. A jobboldal maradékát összefogta a Fidesz. A fennmaradó térben pedig mindig volt próbálkozás a „nem jobbos” harmadik erő létrehozására (Demszky SZDSZ-elnöksége, Centrum, a késői MDF, majd MDF-SZDSZ), de ez mindig kudarcba fulladt, hiszen ezek a pártok lényegében elfogadták a kétpártrendszert jutalmazó berendezkedést, a legújabb alternatív párt, az LMP is ennek visszaállításán ügyködik, azaz hosszabb távon saját maga ellen dolgozik. Az ellenzék tehát sosem lesz olyan egységes, mint a Fidesz, ráadásul azonban végtelenül bénák is. A NER négy éve alatt annyi ziccert hagytak ki, hogy teljesen megérdemelten vesztenek.

Hogyan lesz akkor vége a NER-nek? Választáson, pláne egy választáson valószínűleg nem. A NER akkor fog megváltozni, ha valamilyen kikerülhetetlen külső vagy belső kényszer miatt a Fidesz kénytelen tárgyalni, és megállapodni egy új, kulturált államok berendezkedésével konform intézményrendszer kialakításáról (több, minden szinten külön választott hatalmi centrum, pl. önkormányzati és országos szintek, egy választással fel nem számolható struktúra, valóban civil és helyi vezetésű rendőrség, megfelelő bírósági rendszer, független jegybank és az egyszintű bankrendszerrel való kacérkodás megszüntetése, stb., lehet még sorolni), majd ezek után veszít a választásokon.

Persze, a NER barátai egy ilyen intézményrendszerre is azt mondják, ez nekünk rossz – igen, a NER-nek rossz. Magyarországnak azonban jó volna, ha már az elmúlt 25 évben nem sikerült kiteljesíteni.


Mit jelent még négy év Orbán-rendszer?


Változatlan stabilitás.
Lassú agónia, szükséges bukás.

SZAVAZAT UTÁN