„Kifejezetten utálom, hogy politikai cégérré teszik a kereszténységet”

Fotó: VS.hu / Hirling Bálint / VS.hu / Hirling Bálint

-

HÁTTÉR

Négyszög címmel az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg Kiss Judit Ágnes új verseskötete születésről-halálról, és e két végpont között a lényegről, vagyis a szerelemről. A csoporthoz tartozás dilemmáiról, az anyaságot érintő tabukról Kiss Judit Ágnessel beszélgettünk.


Nem tartozol egyik nagy szekértáborba sem, egy táborok közötti, fölötti ember vagy. Leginkább talán azért, mert nem bírod elfogadni azt, hogy ha valaki csoportot választott, akkor utána leszokik a gondolkodásról, arról, hogy önálló véleménye legyen. Én nem tudok más megoldást a magam számára, mint nem tudomást venni a táborokról. Sajnos valóban sokakra igaz, hogy gondolkodás nélkül követnek vezéreket, csoportokat, pedig szerintem az a normális, ha egy értelmiségi ellenzékben van, kritikus, fel akar és mer tenni kérdéseket. Ráadásul mindegyik táborban vannak barátaim, akiket nem vagyok hajlandó megtagadni azért, mert bizonyos szempontból nem úgy gondolkoznak, mint én. A felekezetközöttiségnek is ez a kérdése: el bírod-e viselni, hogy a másik mást hisz, mint te. Én azt gondolom, hogy a törésvonalak nem ott húzódnak, hogy ki milyen táborban van, hanem a tisztességes és a tisztességtelen emberek között. Minden táborból ismerek ilyet is, olyat is. Borzasztónak tartom, hogy Magyarországon nem mondhatsz ki úgy egy mondatot, hogy ne sorolnának be azonnal. Engem a mondataim alapján hol az egyik táborba sorolnak, hol a másikba, és ez jó jel. Azt meg kifejezetten utálom, hogy politikai cégérré teszik a kereszténységet, ami pedig egy nagyon személyes, Istennel való kapcsolati mód. Ez azért is fontos neked, mert vállaltan hívő ember vagy, akit ugyanakkor tanárként már több, különböző felekezethez tartozó iskolából rúgtak ki. A történelmi felekezetekben kétféle értelmezés áll szemben egymással. Az egyik szerint a hit vallásgyakorlást, felekezethűséget jelent, a másik szerint viszont Istennel való személyes kapcsolatot. Én az utóbbit vallom, az előbbivel nem tudok azonosulni. Ezért is vált kellemetlenné a jelenlétem különböző iskolákban. Pont ezért irtózom attól is, hogy bármely politikai irányvonal magát kereszténynek nevezze, mert kereszténnyé csak az egyén tud lenni. Ráadásul ez a „csoporthoz tartozás” elkezdi megszűrni azt, hogy te egyénként mit gondolhatsz. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nekem például nem fontosak a keresztény meg a magyar hagyományok, csak éppen nem gondolom, hogy ez feljogosít mondjuk arra, hogy másokon számon kérjem a megtartásukat. Tehát például nincs jogom kétségbe vonni valakinek a magyarságát, azért mert nem hord óriás kokárdát március 15-én. Annak vajon mi az oka, hogy mifelénk a különböző csoportok többnyire nem az általad megfogalmazott nyitottságot képviselik? Erre csak egy nagyon pszichológus válaszom van: annak van szüksége arra, hogy parancsokat kövessen, illetve magát csoportban határozza meg, akinek nincs kialakult személyisége, még nem „nőtt fel”. Ezt látom a nemzet legnagyobb problémájának, hogy nagyon sok fel nem nőtt, sérült és hiányos önismerettel rendelkező tagja van. Az egyén szintjén minél többen jutnak el oda, hogy nem 70 kilós, sértődött háromévesek, annál kevesebb embernek lesz szüksége arra, hogy keressen magának egy nagy apukát. Jó esetben legkésőbb tinédzserkorban elkezd vége lenni annak, hogy mi vagyunk az ások, és fúj bések. És hogy onnan tudom, hogy én ás vagyok, hogy utálom a béseket.

-


Az új könyv nagyon más, mint a korábbiak, tulajdonképpen egy drámai monológ az élet alapvető témáiról. És ez az élet, amelyről szó van, egy női élet. Amit korábban csináltam, abban sokkal több áttételesség volt, játékosság és humor. Itt elkezdtem kísérletezni egy félig színpadi, drámai nyelvvel, és ez sokkal durvább, szókimondóbb megfogalmazást tett lehetővé. A verseknek szereplői vannak, méghozzá nagyon sarkos nézetekkel, így felszabadultam a kötöttség alól, hogy a lírában minden megszólaló én vagyok. Ez nagy szabadságot ad a „mélyszántásra”. Radnóti Zsuzsa dramaturg biztatott drámaírásra, azt mondta, azzal foglalkozzam, ami a legjobban felkavar. Ezután írtam meg az első szöveget szülésről meg születésről, és olyan rosszul voltam tőle, hogy nem bírtam újraolvasni. A többi versnél is a saját személyes kínlódásom vezetett, és most nem próbáltam ezt a kínlódást megkerülni. És leplezni sem... Igen, a játékosság meg az önirónia lehetőséget ad arra, hogy az ember elkerülje a kínlódást. Talán mostanra meguntam a szlalomozást a saját legbensőbb dolgaim körül, és úgy döntöttem, hogy nyílt lapokkal játszom. Nem rémisztő ez? De, utoljára az első kötetemnél féltem ennyire a fogadtatástól. Az ad erőt, hogy az előző könyvem, a Koncentrikus korok kapcsán többen mondták, hogy ezzel a könyvvel jó gyászolni. A Négyszög versei mind krízishelyzeteket jelenítenek meg: a szülés-születés, egy szerelem elvágása vagy valakinek a halálba kísérése. Nekem elég, ha tudom, hogy az élet különböző fordulópontjain segíthetnek a szövegeim. A szülés-születés kapcsán nagyon szélsőséges, durva mondatok mondódnak ki a baba és az anya szájából is. Olyan az egész, mintha két párhuzamos könyörgés lenne, az ember néha legszívesebben „félrenézne”. Ha nem lenne ambivalens a viszonyom az anyasághoz, akkor nem írtam volna meg ezt a verset, amelyben mindkettőnek nagyon rossz, az anyának és a csecsemőnek is. Ez pedig még mindig tabunak számít nálunk. Az anyaságról csak rózsaszín, cukros ködfelhőben szokás beszélni. Nagyon erős társadalmi nyomás van a nőkön, amit a mostani hivatalos politika csak még jobban felerősít. Egy több évszázaddal ezelőtti szerepbe próbálják őket visszakényszeríteni. Ha belegondolok, hogy az elmúlt tizenöt évben hányan és hogyan győzködtek arról, hogy én egy selejt vagyok mint nő, mert nincs gyerekem. Sokszor láttam, milyen tragédia úgy szülni, hogy az ember nem akart gyereket, és úgy születni, hogy az embert nem akarták. Azt is tudom – és ez szintén tabu –, hogy nagyon sok nő esik kétségbe, amikor megtudja, hogy terhes. Könyvírás közben kutatásokat is olvastam, és még engem is megdöbbentettek az olyan adatok, hogy például a gyermekágyi depressziósok aránya 70 százalék.

-


Tudományos kutatások egy ilyen abszolút személyes hangvételű könyv háttéranyagaként? Elég furcsán hangzik. A kötet megírására kaptam egy ösztöndíjat, amelyhez kutatási anyagot is mellékelni kellett, úgyhogy eléggé képzett lettem a témában. Minden három nőből kettő keresztülmegy gyermekágyi depresszión. Legyintünk rá, hogy majd elmúlik, és úgy teszünk, mintha ez nem függne szorosan össze azzal, hogy a társadalomnak milyen elvárásai vannak az anyasággal kapcsolatban. Az ember feltesz néhány kérdést, és ha a nők számára kiderül, hogy lehet mást is mondani, mint azt, hogy „életem legszebb élménye” volt a várandósság, akkor iszonyú sok félelem, gyötrelem és kétségbeesés kerül a felszínre. És ugyan nem divat erről beszélni, de a terhesség első tizenkét hete az annak a kérdése, hogy akarom-nem akarom, jó-e neki-jó-e nekem. Megtartom-nem tartom. Nem vetetem el, de azért egy kicsit gyakrabban futok, lépcsőzök... Ezek azok a dolgok, amelyekről egy nő nem nagyon beszélhet, mert nincs hozzá közeg. De attól még ezek az érzések sokakban ott vannak. Nagyon irigylem azt, akiben nincsenek kételyek, vagy nincsen küzdés az anyasággal szemben, és soha nem is volt. Ráadásul az utóbbi néhány évben felerősödtek a macsó hangok és megmozdulások, amelyek a nőket a konyhába és a szülőszobába száműzik. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy ezt a szöveget 2010-ben írtam. Ezek a versek mind az én személyes problémáimról szólnak, és nyilván csak akkor működnek, ha mások felismerik a saját élethelyzeteiket bennük. Az abortuszra mit tudsz mondani hívő keresztényként? Az abortuszt én is gyilkosságnak tartom, mert úgy gondolom, hogy a fogantatástól vannak sejtszinten emlékeink. Nem gondolom, hogy attól, hogy nekem rossz, jogom lenne egy másik lényt megölni. De azt sem gondolom, hogy jogom lenne bárkit elítélni, aki ezt megteszi. Tehát te nem tennéd semmilyen körülmények között? Nem mondom, hogy nem tenném semmilyen körülmények között. Mondtam már ilyet párszor életemben, és fél év múlva megtettem azt, amiről azt mondtam, hogy soha. A „soha” meg az „örökké” is ilyen gyerekes, végletes kifejezések egyébként. Ezek az alkalmak nagyon megtanítottak arra, hogy nincs jogom senki fölött ítéletet mondani.