Kettős állampolgárság: nemzetiszínű divathóbort

Zoltán Bíró

szoftverfejlesztő, szabadelvű blogger

Kettős állampolgárság: nemzetiszínű divathóbort


Ritka faj manapság a higgadt, elfogulatlan olvasó. De ha bár egyik példányuk a VS.hu virtuális hasábjaira tévedne, bizonyára neki szúrna szemet először, hogy valami nagyon nincs rendben a legfrissebb vita szavazásának (lényegében a két vitaindító cikk címeit idéző) válaszlehetőségeivel. Ők is a nemzet részei vs. Fideszes szavazatokat jelentenek. Tényleg ezek lennének a releváns szempontok? Hiszen az első vitacikk szerzője háborodna fel a legjobban, ha a saját, „papír szerinti” hazájában a nemzeti hovatartozás bármiféle alapot jelenthetne a szavazati jog elbírálásánál. Az alsó jelölőnégyzethez tartozó lehetőségre pedig, mely a kevésbé szimpatikus pártra adott szavazatokat eredendő rosszként tünteti fel, talán kár is szót vesztegetnünk. (Arról nem beszélve, hogy a két, dühödten egymásnak feszülő szentencia végső soron nem is zárja ki egymást.) Ha kicsit is komolyan próbáljuk venni az állampolgárság fogalmát, erősebb érvek felől illene közelítenünk a problémához. Például onnan, hogy az általános szavazati jog minden igazi demokráciának alapvető irányelve, ennélfogva egyszerűen nem képezheti vita tárgyát. (Pontosabban a dolog mélyebb boncolgatása magát a demokrácia legitimitását kérdőjelezné meg.) Így a kérdésre adott válasz mondhatni banális: az a közük, hogy – amennyiben tényleg magyar állampolgároknak tekintjük a külhoni magyar állampolgárokat – egyszerűen csak élnek a demokratikus jogaikkal, pont. A bonyodalom ott kezdődik, amikor a külhoni magyar állampolgárok szavazati joga ellen is legalább ugyanennyire makacs érveket találhatunk. Nehéz ugyanis erkölcsileg megindokolni, hogyan dönthetnek valakik olyan kérdések tömkelegéről, melyek hatásait nem érezhetik közvetlenül a saját bőrükön. És ezzel szemben még az is gyenge lábakon áll, hogy az anyaországi nemzetpolitika igenis hatással van a külhoni magyarság életére. Egyrészt ez a hatás messzemenően nincs egy súlycsoportban specifikusan a belföldet érintő gazdasági, szociális, jogalkotási stb. döntések következményével, másrészt pedig akkor már miért ne szavazhatnának az erdélyi magyarok példának okáért a német Bundestagról is, hiszen a schengeni övezet kiterjesztését gáncsoló német vétón nem egyéb múlik pillanatnyilag, mint éppen a román-magyar határ szabad átjárhatósága. S ez azért jóval kézzelfoghatóbb romániai magyar érdeksérelmet jelent, mint egynémely szimbolikus „nemzetegyesítő” intézkedés elmaradása a magyar nemzeti kormány részéről. Az pedig, hogy jelenleg a külhoni szavazatok legfeljebb néhány mandátum sorsáról döntenek, csupán technikai részletkérdés. Ezen simán „finomíthatnak” még a borítékolhatóan újrázó (és a határon túli szavazatok sikerén felbuzduló) kormánypártiak; eddig legalábbis nem voltak különösebb gátlásaik, ennél meredekebb húzások esetén sem. Nos, ha ennyire feloldhatatlannak látszó ellentmondásba keveredtünk a téma kapcsán, óhatatlanul feltevődik a kérdés, vajon nem magával a kiindulópontunkkal van-e a gond. Mármint azzal a premisszával, amit a közhangulat nyomására még a nemzetellenesnek mondott baloldal is ab ovo fogad el, nevezetesen, hogy a külhoni magyar állampolgárság alanyi jogon jár mindenkinek, aki úgymond része a magyar kulturális nemzetnek. Félreértés ne essék, sok magát liberálisnak valló politikussal ellentétben én valóban azon – akár szélsőségesen – liberális megközelítés híve vagyok, miszerint, ha valakinek ténylegesen magyar állampolgárságra van szüksége, akkor azt különösebb gond és akadékoskodás nélkül, minél rövidebb idő alatt és főleg minél kevesebb bürokrácia bevetésével kaphassa is meg. És a ténylegesent nem véletlenül emeltem ki. Mint annyi más esetben, itt is működik a játékelméletből közlegelők tragédiájaként ismert társadalmi csapda modellje, mely olyan helyzetekről szól, ahol egy bizonyos erőforrás mind az egyén, mind a közösség hasznára válik, amennyiben mértékkel használják, de katasztrófához vezet, ha az egyéni önzések eredőjeként túl sokan élnek vissza vele. Tegyük fel, hogy egy élelmes tetoválószalon egyszer csak bejelenti: az igazi magyarság autentikus megnyilvánulási módja csakis egy, kizárólag általuk használt, méregdrága tintákkal kivitelezett piros-fehér-zöld tetoválás viselése lehet. Természetesen mindenki eszement őrültségnek tartaná az ötletet. De csak addig, amíg a stúdió – sok éves kampánnyal, forintmilliárdokat sem kímélve – nem sulykolja bele mindenkibe ezt az abszurditást. Hiszen tudvalevő, hogy nincs akkora blődség, amit előbb vagy utóbb ne hinnének el az emberek, ha megfelelően sokszor ismétlik nekik. És megtörténne a hihetetlen: előbb-utóbb a legtöbb magyaron nemzetiszínű tetoválás díszelegne, a szalon leplezetlen elégedettségének közepette. Ahogy ki is tetszettek már találni, pont ugyanez történt a külhoni magyar állampolgársággal is: előbb-utóbb mindenki simán lenyelte azt a racionális agy számára nyilvánvaló képtelenséget, hogy a magyar kulturális nemzethez való tartozás fogalma a 21. században összemosható lenne egy adott ország, a Magyar Köztársaság állampolgárságának birtoklásával. És mire nagy nehezen rájönnénk a turpisságra, mind a tetoválószalon, mind a külhoni magyar állampolgárság ötletgazdái a szó szerint mondvacsinált divat hátán réges-rég visszahozták már a „befektetésüket”. És itt kerül képbe a magánál az átverés tényénél lényegesen súlyosabb folyomány: a fentebb említett közlegelők tragédiája. Ugyanis, amíg a külhoni állampolgárságért csakis azok folyamodnának, akiknek tényleg szükségük van rá, semmi gond nem lenne, a magyar állam bizonyosan elbírná ennek az egy-két tízezer új állampolgárságnak a többletköltségét is, az elhanyagolható szociális többletkiadástól kezdve a választások eredményének korrekt mértékben történő befolyásolásáig. (Ezen túlmenően a kisszámú kérést sokkal könnyebben, gyorsabban, gördülékenyebben lehetne kiszolgálni.) Ha viszont a saját rövidtávú érdekeit néző nemzeti oldal felelőtlensége folytán divat- és tömeghóbort, a tényleges igény helyett a nemzeti tudat mondhatni elvárandó kifejezési formája válik a dologból, két, majdhogynem egyformán rossz forgatókönyvnek nézhetünk elébe. A megúszhatóbbnak tűnő változat az állampolgárság cinikus elértéktelenítése, szimbolikussá degradálása. Csakhogy erre az orbitális rászedésre az erdélyi magyar, hacsak nem mosták át teljesen az agyát, előbb vagy utóbb rá is jönne, hiszen a nemzetiszínű papírszalvéta, valamint a magyar belpolitika egyik sakkfigurájának nem feltétlenül megtisztelő szerepe helyett igazán kaphatott volna érdembeli erkölcsi támogatást a szülőföldön való önálló – és nem a magyar belpolitikai széljárásnak kiszolgáltatott – boldogulásához. (Fontos zárójel: míg az erdélyi magyar oktatási rendszer játékosai elvtelenül marakodnak a magyarországi pénzforrások lecsapolásán, az őket minden további nélkül megillető számos hazai kormánytámogatás, pályázati lehetőség feltűnően kihasználatlan marad a magyar ajkú diákok és oktatók körében. Főképp azért, mert anyaországi karmesteri pálca nem túl meglepő módon a magyarországi pénzalapok felé irányítja az érdekelteket. Ez több, mint bűn, ez hiba, még a magyar állam esetenként figyelemreméltó – bár nem minden hátsó szándék nélküli – anyagi támogatása sem ellensúlyozhatja.) A másik, talán még aggályosabb verzió pedig az, ha a magyar állam pofabőr-alapon ténylegesen rákényszerül arra, hogy az „igazi” magyar állampolgárokkal egyenrangúan kezelje a „dísz-állampolgárait”. Ez egyrészt már tényleg érezhető, sőt, akár kritikus mértékű anyagi és erkölcsi terhet róhat az államra – s hogy visszatérjünk a kiindulási pontunkhoz, ez utóbbira pont jó példa az a külhoniak szavazati jogáról szóló vita, melynek apropóján billentyűzetet ragadtam. Másrészt pedig jogos felháborodást válthat ki azokból az idegenekből, akik egy évtizede ott élnek már Magyarországon, és még mindig nem kapták meg az állampolgárságot, teszem azt, a csíkszentdomokosi Mari nénitől eltérően, aki viszont akkor is kokárdával, pezsgővel és tamtammal válik a magyar politikai nemzet részévé, ha elmúlt száz éves, és sanszos, hogy nemhogy Erdélyből, de szülőfalujából sem mozdul már ki soha. Az egyik legégbekiáltóbb eset a Fekete Pákóé volt, aki több mint 10 éve élt már Magyarországon, magyar feleséggel és magyar gyerekkel, ráadásul vitatható színvonalon ugyan, de mégis csak a magyar kultúrát gazdagítva. És csúfosan, megalázó állampolgársági vizsgán bukta el a magyar állampolgárrá válás lehetőségét (amúgy kíváncsi vagyok, hány „fajtiszta” magyar vágná rá kapásból, hol volt a sokak számára csak az István, a Királyból ismerős Levédia). Mintegy végszóként: mondják, hogy mindent el lehet adni a szexszel. Nos, nem eléggé. Sajnálatos módon a magyar politikában ezt a szerepet a nemzeti érzésre való gátlástalan rájátszás tölti be. S bár én sem vagyok az emberi test tárgyiasításának feltétlen híve, inkább a meztelen csöcsöket preferálnám…

Mi közük a határon túliaknak a magyar választásokhoz?


Ők is a nemzet részei.
Fideszes szavazatokat jelentenek.

SZAVAZAT UTÁN