Kásás Tamás: „Már nem hoz lázba a vízilabda”

Fotó: AFP / KHALED DESOUKI / AFP / KHALED DESOUKI

-

A leggyorsabban döntötte el London után, hogy abbahagyja a vízilabdát, és talán a legtovább tartott, mire kitalálta, hogy mivel foglalkozzon ezután. Nyitott egy éttermet, ami végre motiválja, de ez is csak egy állomás. Nápoly, tehetség, agonizálás. Interjú Kásás Tamás olimpiai és világbajnokkal.


Az elmúlt másfél évből bennem valahogy az a kép a legerősebb rólad, ahogy a londoni olimpián, az olaszok ellen elveszített negyeddöntő után ülsz a medence partján. Visszaugrunk idáig az időben?


Kiüresedettséget éreztem… A nyár során ugyan végig benne volt a levegőben, hogy nem mi leszünk a legerősebb csapat Londonban, benne volt a pakliban, hogy így is alakulhat, vagyis olyan jellegű meglepettségérzés, hogy „Úristen, kiestünk, velünk ez nem történhet meg!” nem volt. Inkább az dominált, hogy vége van az egésznek, véget ért egy korszak… Meg nem hittem el, hogy befejeződött a meccs, és hogy tényleg sikerült elcsesznünk az olaszok ellen, akiket azért meg lehetett volna verni… Aztán amikor bementem az öltözőbe, vagy később, amikor beálltam a zuhany alá, már jött a többi is. Hogy van itt pár srác, akik most nem tudták megnyerni az elsőt, és akik érthetően nagyon szomorúak. És hogy én is ott voltam 1996-ban Atlantában, ott sem nyertünk, és én is nagyon szomorú voltam… Vagyis nem, igazából nem voltam nagyon szomorú, mert tudtam, mennyi minden van még hátra. Van olyan, amire London kapcsán utólag azt mondod, az a te sarad? Persze, de konkrét játékelemekre nem tudnám lebontani. Mert ez pont olyan, mint amikor valaki jól játszik és a sajtó fölkapja. Miközben nem is látják azokat az apró dolgokat, amiktől az illető olyan jól tudott teljesíteni. Ugyanígy működik ez akkor is, amikor kikapunk. Meccs közben nyilván mindenki hibázik – Londonban én is nagyon sokat hibáztam. Szóval inkább úgy fogalmaznék, nem nyertünk, mert valamit nem tettünk meg azért, hogy nyerhessünk. És ez mindannyiunkra vonatkozik, magamat is beleértve. Akik előttünk végeztek, jóval tudatosabban készültek, vagy motiváltabbak voltak... Egy biztos, mindenki megérdemelte a helyezését. Mi is megérdemelten lettünk végül ötödikek. Volt amúgy olyan pillanat, amikor tényleg elhitted, hogy negyedszer is nyerhettek? Az amerikaiak elleni utolsó csoportmeccsünk után. Akkor fantasztikusan játszottunk, úgy éreztem, fú, ezt megint be fogjuk tudni húzni. Aztán jött az ominózus olasz meccs, amikor megint nem stimmelt valami. Miért kellett ott rögtön kimondanod, hogy befejezed? Ott éreztem azt, hogy elég volt. Tök hirtelen jött. London előtt még nem tudtam, mi lesz később, azt éreztem csak, hogy a londoni szereplés, a negyedik olimpiai arany lehetősége feltüzel, de ez már baromi nehéz lesz. London mindannyiunkat lázba hozott, tök jól fel tudtam rá mentálisan és fizikailag is készülni, aztán ahogy vége lett, teljesen kiégtem. Vagyis nagyon egyszerű volt ott és akkor meghozni ezt a döntést. Úgy éreztem, szeptembertől én már nem akarok sehol sem vízilabdázni, biztosan nem tudok még egy alapozást végigcsinálni. Meghosszabbíthattam volna még egy-két évvel a pályafutásomat, de annak semmi értelme nem lett volna.


Készülni a spanyolok ellen, a minden szempontból legutolsóra, milyen volt? Az egy különleges nap volt: utolsó edzés, utolsó bemelegítés, utolsó mérkőzés. Megható volt nagyon. Amit nem tudok annál jobban érzékeltetni, mint ahogy a könyvben leírtuk.

„Amikor végeztünk a parti bemelegítéssel, és készültünk a medencébe, Varga Dani lépett mellém. Ez lesz az utolsó közös edzésünk, Kása, mondta, és vigyorgott, de a szemén láttam, hogy mélyen megérinti a dolog. Hadd fogjam meg a kezed, ugorjunk be együtt utoljára a vízbe, kérte. Ekkor ért oda hozzánk Kiss Gergő. Daninak leesett, hogy Gergővel is ez az utolsó edzése. Megkérte őt is. Varga Dani állt középen, balján Kiss Gergő, jobbján én. Fogtuk egymás kezét. Háromra, fülig érő vigyorral, együtt talpasoztunk be a vízbe."

Az a könyv valószínűleg egy terápia is volt számomra, általában senkinek sem nagyon tudom elmondani, mikor mit érzek igazán. Csomó minden nincs is benne, ami viszont igen, az mind igaz, az mind őszinte. Ti azt az egészet, a 13+1, megbeszéltétek azóta? Nem, így együtt, egy közös leülésen soha. Mi, játékosok, nyilván sokat beszélgettünk egymással, kialakult egy véleményünk arról, mi miért történt Londonban. És egyszer még találkoztunk Dénesnél, de oda már nem tudott mindenki eljönni. Annak az egésznek egyszer csak vége lett. El lett vágva.


Mindenkinél előbb jelezted, hogy hol a vége, de rólad derült ki legkésőbb, hogy mi lesz utána. Mit csináltál az elmúlt másfél évben? Agonizáltam. Azért az egy borzasztóan nehéz időszak egy élsportoló életében, amikor hirtelen abbahagyja, és nem tudja, mit szeretne azután. Amíg játszottam, úgy tűnt, ez örökké így lesz, valahogy soha nem is láttam a végét, és valahogy soha nem is gondoltam arra, mit szeretnék majd csinálni. Amikor pedig már vártam, hogy vége legyen, akkor is inkább arra gondoltam, milyen jó lesz, ha már nem kell ennyit edzeni. Aztán egyszer csak fölkeltem reggel, és azon gondolkodtam, mit csináljak most hirtelen, hogy nem kell már többet lemennem az uszodába, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel. És? Sokat utazgattam. Tényleg nem egy könnyű időszak, amikor nem tudod, milyen lesz az utad. Az étteremmel most megvan az, amivel az életed hátra lévő részében foglalkozni szeretnél? Nem, ez csak egy állomás. Adódott egy lehetőség, ami tetszett, és most ebben szeretnék valami jót csinálni. Szeretném, ha jól menne a hely, ha mindenkinek ízlene az étel, ha jó érzésekkel mennének el innen, ha mindig sok ember lenne. De nem életcél, hogy akkor én most örökre éttermes leszek. Nyilván tudok és szeretnék is majd más dolgokat csinálni mellette, elutazni például ide-oda, azért ez nem köt ide engem állandóan. De most van valami a vízilabda után, ami motivál. Mennyire vagy türelmes magaddal, amikor egy ilyen idegen területen mozogsz? És mennyire tudod visszafogni a maximalizmusodat a mostani csapatoddal szemben? A maximalizmusomat nem tudom visszafogni, ha tíz vendégből csak egy nincs valamiért megelégedve, nagyon rosszul esik. És próbáljuk is egyből orvosolni. Nagyon szeretném azt érezni, amit a Nápolyban töltött hat évem alatt éreztem: hogy minden klappol. És persze, próbálom ezt az egészet megtanulni, meg segíteni, ahol tudok. De gondolom, azzal nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, nem én vagyok az, aki szakmailag ért ehhez az egészhez, nem én vagyok a motor. Hanem a társam, akinek több, mint 30 éves tapasztalata van, baromi jó üzletember, nagyon ért ahhoz, amit csinál. És jó barátom is egyben. Aki az első napokban sajnos kórházban volt, és akinek nagyon megéreztük a hiányát.

-


De itt, az étteremben, hogyan viselkedsz? A stábod nyakára jársz és megőrjíted őket? Nem vagyok az a lecseszős típus. Van, akivel elégedett vagyok, és van, akivel kevésbé. És közben azt feltételezem, az első pár hónap – mire minden beáll, helyükre kerülnek az időzítések, megtaláljuk a megfelelő embereket – minden étteremnyitás hasonlóan kaotikus. Hogy ha például az első napok után kiderül, valaki nem elég jó, és le kell cserélni, akkor nem tudjuk egyből megtalálni a helyettest. Nem egy könnyű ügy ez, kell némi idő, mire minden rendben lesz és én is megnyugodhatok. Miért pont a Nápolyban töltött hat éved ilyen fontos? Először kerültem ki külföldre, profi játékosként, 21 évesen – ez már önmagában is egy teljesen új élmény és tapasztalat volt. Olaszul már beszéltem, de mégiscsak fiatalon, egyedül érkeztem egy olyan közegbe, ahol külföldiként azonnal bizonyítanom kellett, abban a korban is alkalmas vagyok arra, hogy azt az olasz csapatot a hátamra vegyem. És se anyu, se apu nem volt ott – bedobtak a mély vízbe. Aztán ott nőtt be a fejem lágya, Nápolyban lett profibb a sportolói mentalitásom, ott jöttem rá, hogy a tehetség önmagában nem elég, a munkát is bele kell rakni a sikerért. Az a hat év minden szempontból tökéletes volt. Sikeres fiatal voltam egy pezsgő városban. Amibe egyből beleszerettem. Bírtam az emberek életvidámságát, közvetlenségét, segítőkészségét. Magával ragadott a temperamentumuk, a szenvedélyességük, vagy hogy nagyon lazák, nem veszik túl komolyan az életet, nem stresszelnek, mert úgy gondolják, úgyis mindent meg tudnak oldani. Ilyenek voltak a csapattársaim is, és egy ilyen közegben azért edzeni, melózni is sokkal könnyebb. Vagy hogy énekelve beszélnek, és hogy ha ott bárkit megkérdezel, hogy „ugye, te olasz vagy?”, azt felelik: „Nem, én nápolyi vagyok.” Egy külön köztársaság. Ráadásul nagyon ízletes konyhával. Szerettem azt is, ahogy ott egy étterem működik: a pincér általában nem is adja oda az étlapot, hanem elkezd veled beszélgetni arról, mit ennél éppen. És a párbeszéd végén azt mondja, tényleg hagyjuk az étlapot, majd ő készít neked valami kedvedre valót. Nagyjából ezek miatt az élmények miatt volt ilyen fontos az a hat év, ezek miatt tartottam fontosnak, hogy Budapesten is legyen valamennyi abból a Nápolyból, amit én annyira szerettem. Sportolóként és emberként is nagyon sokat adott. Tulajdonképpen a második otthonom. Soha nem akartál oda visszatérni? Edzősködni hívtak, de nem akarok a vízilabdában maradni. Nápolyra pedig mindig a régi, jóleső nosztalgiával szeretnék visszagondolni. Amikor azt mondod, nem akarsz a vízilabdában maradni, nincs olyan, hogy tartozol még a sportágnak? Sokat kaptam, de szerintem sokat is adtam. Nincs bennem ilyen, ez az én életem, én döntöm el, mit szeretnék vele kezdeni. És nem akarom az egész életemet az uszodában tölteni. Nagyon jó korszaka volt az életemnek, de vége van, most szeretnék valami egész mással foglalkozni, egy egészen más közegben létezni.

Kásás Tamás


De mi lesz a tudásoddal? Sok-sok nagy tudású vízilabdázó van, akik ebben a közegben maradnak. Én nem szeretnék. Nekem ez egy belső hang, amivel nem tudok mit kezdeni, pontosabban azt tudom, nem akarok tovább vízilabdával foglalkozni. Erőltetett lenne. Megpróbálkoztam vele, három hónapot töltöttem egy amerikai egyetemen, ahova azért hívtak, hogy gyerekekkel foglalkozzak, de nem igazán éreztem magam jól benne. Vagy januárban voltam Fokvárosban, ami a leggyönyörűbb hely, ahol életemben eddig jártam, csak ott is úgy éreztem, baromi sokat vagyok az uszodában. Délelőttönként tök jó volt minden, amikor a kint élő haverom elvitt és megmutatta a szebbnél szebb helyeket, de amikor délután le kellett mennem az uszodába, görcsbe rándult a gyomrom. Nem akarok uszodába menni – volt bennem egy ilyen érzés. És ezzel nem tudok mit kezdeni, ez belülről jön. Kiszerettél belőle? Mint Egerszegi az úszásból? Ha véletlenül egy vízilabda meccsre kapcsolok a tévében, akkor kívülállóként nézem, mintha egy másik bolygón lennék. De az is előfordult, hogy elkapcsoltam. Nem izgat már. Nekem a végén nagyon sok volt. Besokalltam. Miközben tudom, hogy mindent a vízilabdának köszönhetek, ebből éltem, itt tanultam meg, milyen tagja lenni egy csapatnak, egy közösségnek, küzdeni közös célokért, rájönni, hogy semmire sem megyünk a másik nélkül. Eszméletlenül sok munkát fektettünk bele, nehezek voltak a világversenyek előtti felkészülési időszakok, komoly stressz volt bennünk a fontos meccsek előtt, de mégiscsak egy játék volt. És én nagyon szerettem egy ilyen nagy családban élni. És ezek után most itt a civil élet, ahol minden teljesen új. Nyitottunk egy éttermet, ami millió és egy problémával jár, és én egyiket sem tudom úgy megoldani, hogy bemegyek és lövök egy gólt. Idegen területre tévedtem, ahol semmi nem olyan, mint amilyen az elmúlt 37 évemben volt. Ilyenkor jövök rá, hogy tök egyszerű volt bemenni a vízbe és azt csinálni, amihez értünk. És persze, nehéz elfogadni, hogy az az élet már soha nem jön vissza, soha semmi nem lesz úgy, ahogy annak idején volt. Ezekhez próbálok most hozzászokni. Elég nehéz rész. Olyan sosincs, hogy beindulnak régi ösztönök? De, a tavaly nyári, barcelonai vb alatt volt ilyen, de akkor még sokkal közelebb voltam a pályafutásom befejezéséhez. Szép lassan jutottam el oda, hogy már nem érdekel. Az elején még rossz volt nézni meccseket, hogy hú, mi lenne most, ha én bent lennék a vízben. Tavaly Barcelonában, a lelátón ülve is gondoltam arra, de jó volna ebben a csapatban játszani! Nagyon tetszett, ahogy Tiborék felépítették és aztán dolgoztak rajta. Aztán szép fokozatosan minden, vízilabdával kapcsolatos érzelem kihalt bennem. Ami nem azt jelenti, hogy már nem szeretem. Csak már nem hoz lázba. Nem követem. Csomószor azt sem tudom, milyen bajnokik vannak, hogy ki játszik kivel, vagy amikor találkozom egy volt csapattársammal és elkezd nekem vízilabdáról beszélni, azt gondolom magamban, váltsunk témát és beszéljünk bármi másról. Igen, Egerszegi Krisztina nagyon fiatalon hagyta abba, és azóta sem ment be a medencébe. De Darnyi Tamás sem volt túl öreg, vagy ott volt Björn Borg, aki 26 évesen fejezte be, mert egyszerűen nem bírta – pedig ki tudja, a világ legeredményesebb teniszezője lehetett volna, ha még 5-6 évet játszik. Nekik ennyi elég volt. Nekem is elég volt ennyi. Pedig én 36 éves koromig vízilabdáztam. Téged mennyire lepett meg, hogy a Benedek-féle új válogatott egyből behúzta a 2013-as vb-t? Nem annyira, mint a közvéleményt. Tibi erre született és a játékospályafutásának az utolsó éveiben tudatosan is készült erre. Föltérképezte a vízilabdaéletet, hogy mi minden szükséges ahhoz, hogy ebben a mai, modern vízilabdában nyerni lehessen. Nagyon jó stábot csinált magának, nagyon jól tudja motiválni azokat a játékosokat is, akik ugyan mindig is nagyon jók voltak, de korábban valahogy nem tudták magukból kihozni a maximumot. Tibor erre képes volt. Szóval engem nem lepett meg, egy dobogót mindenképpen vártam tőlük tavaly, Barcelonában. Aztán amikor a görögöket is megverték a negyeddöntőben, tudtam, hogy onnan már végig fogják vinni. A tavalyi győzelmük nyilván a meglepetés erejével hatott a vízilabda társadalomra, és biztos, hogy jobban készülnek a magyar válogatottból. De az is biztos, hogy Tibiék is készen lesznek mindenre. Profin és tudatosan készülnek a budapesti Eb-re, minden részletre odafigyelnek. Nehéz lesz ezt a magyar válogatottat megverni.


Megpróbáljuk összehasonlítani a két válogatottat? Amiben játszottál, és amit most egy egykori játszótársad vezet. Ez elég nehéz feladat, hiszen mi Dénessel 16 évig dolgoztunk együtt, Tibiéknek meg ez az első évük. És az a 16 év sokkal hullámzóbb volt, de bele is fért – egy év alatt nem ilyen amplitúdóval működsz… Azt már most látni, hogy Tibor ennyi idő alatt is elérte azt, ami minket és a Dénes-féle csapatot jellemzett a 16 év első felében: nagyon jó munkát végeznek, nagyon jó hangulatban. A többit, hogy meddig tudják fenntartani ezt a sikerességet, megmondja az idő. Mert az eredmény is fontos. Mi 1997-2008-ig folyamatosan az élmezőnyben voltunk. Tiborék most az út elején járnak, de szerintem jó irányba mennek. Különbséget mondasz? A miénk egy sokkal családiasabb hangulatú csapat volt: ifikorunktól együtt nőttünk föl, sikerekkel, és aztán együtt kerültünk be a felnőtt válogatottba, ahol továbbra is megvolt a közös sikerélmény. Spontánabb csapat voltunk, rengeteg tehetséggel, sokszor egyénileg is meg tudtunk oldani egy-egy meccset. A Tibor-féle válogatott pedig egy részleteiben nagyon-nagyon megcsinált, tudatosan felépített gépezet. Ugyanúgy vannak benne tehetségek, de szerintem kevesebb, viszont nagyon fegyelmezettek és mindenki pontosan tudja, mi a dolga. Én most ebben látom a különbséget. Azt gondolnám, hogy amikor van egy szuperképességünk, azt egy konstans mámorként éljük meg. Rajtad ezt sosem láttam. Neked tulajdonképpen milyen volt? Változó. Sokszor éreztem azt a vízben, hogy bármit meg tudok csinálni. De olyan ritkán volt, hogy ez közben ne lett volna teher. Bármit csináltam, engem mindig néztek. Figyelték, mit csinálok. És a kritika is több és erősebb volt, ha szarul játszottam. Ami azért többször előfordult... Volt egy nagyon erős nyomás és egy nagyon erős felelősség, hogy nekem minden egyes meccsen a maximumot kell nyújtanom. Ez a medencében általában inkább segített – a lelkivilágom hullámzásától függően. És ettől függően éltem meg pozitívumként a tehetségemet, és ettől függően hatott rám negatívumként. Definiáljuk a tehetségedet? Adottságnak mondanám inkább. És nem tudom meghatározni. Úgy fogalmaznék: az én tehetségem az, hogy érzékem van bizonyos dolgokhoz, könnyebben meg tudok csinálni bizonyos dolgokat, mint más. Természetesebben jönnek bizonyos mozdulatok. Vagy hamarabb észreveszek bizonyos dolgokat a vízben, mint más. Ennyi. A kiteljesedés elengedhetetlen feltétele, hogy hozzád közel hasonló képességű, adottságú játékosok legyenek körülötted? Az ahhoz elengedhetetlen, hogy nyerjünk. Bármekkora tehetség lehetek, ha nincsenek körülöttem jó játékosok, nem tudok nyerni egyedül. Ezért csapatjáték. Ha teniszező lettem volna, csak rajtam múlt volna minden. De itt az is számított, kik vannak körülöttem – hasonló mentalitású sportemberek, akik hasonlóan imádtak nyerni, imádták a sportágat, és baromi tehetségesek voltak. Neked van olyan élményed, amikor konkrétan megéled, a saját tehetséged? A tök jól megy-pillanat? Arra konkrétan nem emlékszem, amikor erre rájöttem, inkább csak az van meg, hogy az elejétől fogva az egész tök természetes. Nem tudom, hogy működik ez másnál, gondolom, hogy az ügyetlenebbnek az a természetes, hogy nem tudja elkapni a labdát… Nyilván folyamatosan kapod a visszajelzéseket, hallod, hogy suttognak a hátad mögöt: „Hú, baromi tehetséges, úristen, milyen gólt lőtt.” És akkor ezt innen is tudod. De különösebben nem foglalkozol vele.

Kásás Tamás, vízilabda, Magyar-ausztrál, London

-


Volt olyan bármelyik csapatodnál, amikor a tehetséged bármelyik csapattársadat nyomasztotta? Szerintem mindig szerettek velem játszani a csapattársaim, mert mindig is önzetlen játékos voltam, és soha senkivel nem éreztettem, hogy bármiben különb volnék. Szerintem olyan biztosan nem volt, akit hátráltattam volna. Legfeljebb olyan, aki irigyelt, miért tudtam ezt vagy azt megcsinálni a vízben. A fiataloknak segítettél? Soha nem voltam az a nagy dumás játékos, aki magától kezdeményezett beszélgetéseket, „hogy akkor most elmondom…” De ha odajöttek hozzám, akkor szívesen beszélgettem. Amúgy inkább mindig zavarba jöttem, ha valaki tanácsot kért tőlem. Pont mint amikor az utcán autogramot kérnek, több ember előtt…. De persze, Varga Dumival (Varga Dénes – a szerk.) például sokat beszélgettem – egyből láttam a tehetségét. Mindenki látta amúgy. Mindenesetre nagyon jó viszonyban voltunk egymással, csomót dumáltunk. De nem az a habitus vagyok, aki magától odamegy és felajánlja a segítségét. Viszont bármikor segítettem, ha valaki megkért és én láttam rajta, hogy tényleg érdekli, mit mondok. Meddig látsz most előre? Nem nézek előre. Most ebben az étteremben vagyok benne, és vannak még egyéb, apró gondolataim, de a nagy egész még nem állt össze. Ezzel amúgy nincsen baj – spontán jön majd, ami lesz. Jó, de például anyukádnak mit mondasz? Hogy valami úgyis lesz. És minden rendben lesz.