Jó, én vagyok a Messiás!

Fotó: Buda Mendes/Getty Images / Buda Mendes/Getty Images

-

Jézusról valójában alig tudunk valamit, ugyanis a legtöbb róla szóló információt jóval halála után jegyezték le.


Jézus, akit azért hívtak Názáretinek, mert minden bizonnyal Názáretben született – csak a jóslatot beteljesítendő jött a betlehemi sztori – sokáig csak egy átlagos galileai fiatalembernek tűnt. Aztán harmincéves kora körül hirtelen kiderült róla, hogy próféta és gyógyító, majd nemsokára az is, hogy nem más, mint Isten elsőszülött fia, aki nemcsak megváltja az emberek bűneit kínszenvedéseivel és kereszthalálával, de egy mozdulattal föl is támad, és elfoglalja helyét az Úristen jobbján. Bár magáról soha nem mondta ezt, inkább csak ráhagyta az emberekre, de amint kiderült Jézusról, hogy úgy tűnik, ő a Messiás – a szintén Messiás-jelölt Keresztelő Szent János ismerte föl –, a szemét Sátán rögtön elkezdett kekeckedni vele: Ha akkora csávó vagy, változtasd már kenyérré ezeket a köveket!  Úgysem mersz leugrani innen! Figyu már, segítek lenyomni a rómaiakat – na, mit szólsz? Jézus persze elhajtotta a böjtölés közben megjelent Ördögöt – ezt egyébként jól tudta, hogyan kell, a pályaelhagyó ács ugyanis hétköznapokon, sőt néha sábátkor is ördögűzőként és csodás gyógyítóként működött, amikor éppen nem tanított.


Jézus meggyógyítja a vakot Carl Bloch festményén


Másképp, mint az ószövetségiek

Ugyanígy hajtotta el egyébként azt a több ezer embert is, akiket a pusztában megvendégelt pár morzsa, néhány hal meg egy kis csoda segítségével, és ekkor úgy tűnt, hogy kudarcba fulladt a mozgalom – mert gyorsan mozgalommá nőtte ki magát Jézus tábora. Az emberek ugyanis nagyon várták, hogy történjen már valami: pusztuljon Róma, pusztuljanak a gazdagok, vagy csak hulljanak le a csillagok az égről, sötétüljön el a Nap, és forduljon ki a sarkaiból a világ. Júdea népe ebben a korban vágyott az apokalipszisre, de Jézus megpróbálta megértetni velük, hogy ezek a változások nem olyan látványosan fognak bekövetkezni, ahogyan Dániel vagy Ézsaiás könyvében olvashatóak. Amikor elhagyta a nép, csak a leghűségesebb tanítványai maradtak vele – igazából úgy néztek ki messziről, mint egy csapat koldus. Mondjuk Jeruzsálembe – ami egyébként akkor még csak egy kis porfészek volt – virágvasárnap úgy vonult be, mint egy igazi király, és rögtön radikális lépésekre szánta el magát. Kizavarta a templomból az ott bizniszelőket, majd másnapi prédikációjában olyan utalásokat tett, melyek alapján a papság – részben az újra Jézus nyomába szegődött csőcselékre tekintve – úgy érezte, hogy veszélyben van a pozíciója. Arról nem is beszélve, hogy mindenfelé azt lehetett hallani, hogy ez itt a Messiás – hát akkor gyorsan le kell csapni rá, és minimum istenkáromlásért halálra köveztetni. Annál is inkább, mivel a Szanhedrin (a Nagytanács) előtt igennel felelt arra a kérdésre, hogy ő-e Krisztus, az áldott Isten fia.


Jézus megérkezik Jeruzsálembe (szerb ikon)


A végső bizonyíték

De a halálos ítéletet végül a római helytartó, Poncius Pilátus szabja ki, miután mindent számba véve kockázatot lát a rómaiak júdeai jelenlétére az Isten országának eljövetelét hirdető önjelölt zsidó király személyében. Ez lázadás, amiért pedig kereszthalál a büntetés. Noha az Újszövetségben bonyolult figuraként tűnik föl a Jézust menteni akaró, önmagát mosdató Pilátus, aki a legenda szerint élete végére megtért, a valóságban minden bizonnyal sokkal könyörtelenebbül hozta meg a döntést, és még a szeme se rebbent. Elég csak arra a pár évvel később történt szamáriai mészárlásra gondolni, amely miatt Rómában felmentették, és elzavarták a suttyó gallok közé – egy akármilyen gyökérre ugyanis nem bízhattak egy ilyen fontos provinciát. A kereszthalálra visszatérve, ez így rendben is van, gondolhatták az önelégült papok, illetve a rómaiak, látván a megfeszített, szenvedő Jézust, csakhogy az Emberfia fogta magát, és a megfeszítése utáni harmadik napon föltámadt. Ezután pedig – miután fölvették a földről az állukat – azok is felfogták, akik nem is nagyon értették, miket magyarázott, hogy korábban magáról beszélt Emberfiaként. (Egyes vélemények szerint tényleg nem magáról beszélt, amikor az Emberfiát említette, hanem csak az Úristen később megmutatkozó fiára utalt, akivel utólag mosták össze.)


Jézus sírbatétele


Viszont a rómaiak maradtak még egy darabig

Jézus tanításának egyébként a legfontosabb eleme ez a bizonyos Isten országa, amely most már nagyon hamar el fog jönni – a szeretet felé valószínűleg az Újszövetség írásakor és szerkesztésekor tolták el a hangsúlyt. De ez az ország a Földön fog felállni, ekkor még nincs szó arról a Mennyországról, amit ma ismerünk – mivel nemsokára bekövetkezik a változás, a halottak már kibírják ugyanabban az alvilágban azt a pár évet, ahová eddig is kerültek az elhunyt zsidók. A követőiből álló csoport kezdetben gyakorlatilag egy apokaliptikus zsidó szektaként működött. A tagoknak viszont csalódniuk kellett, ugyanis nem érkezett el az új Jeruzsálem égszakadás és földindulás közepette, és Izrael sem emelkedett a többi nép fölé. Jézus persze figyelmeztetett erre is, amikor azt mondta, hogy észre sem fogjátok venni, amikor eljön az Isten országa. A zsidók nagy része egyébként nem igazán tudta, hogyan viszonyuljon ehhez az egészhez, hiszen ők egy olyan Messiást vártak, aki jön, és lezúz mindenkit, Izraelt pedig szuperhatalommá teszi – vagyis tényleg lenyomja a rómaiakat. Még tanítványai között is volt, aki csalódva mondta halála után, hogy pedig róla tényleg elhitte, hogy ő az igazi Messiás – hiszen nyilván követett már egy párat. De nemcsak ő értette félre mindazt, amit Jézus beszélt – nem volt nehéz, hiszen sokszor nagyon homályosan fogalmazott, több mindennek pedig csak azután lett értelme, hogy meghalt, majd feltámadt. Rengeteg elem pedig eredetileg ott sem volt a sztoriban, csak később tették oda, mert kellett.


Jézus Mexikóban viszi a keresztet


Pál apostol érdemei

Vallási karrierjét tulajdonképpen zsidó prófétaként kezdte, ennek megfelelően ő is a zsidókat tartotta Jahve kiválasztott népének. Az ő istene még nem a halála után jó pár évvel vagy évszázaddal kialakult újszövetségi Isten, hanem az, aki kihozta népét Egyiptomból, és kihúzta már jó pár nehéz helyzetből, jellemzően egy messianisztikus vezetőt küldve. A felebaráti szeretet Jézusnál még elsősorban a zsidókra vonatkozott – az etnikai határokon átívelő szeretet csak később, egy egészen más helyzetben, a korai egyház szerveződésekor, az Újszövetség kanonizálásakor válik fontossá, amikor már nem csak úgy lehet megkeresztelkedni, hogy előtte áttér az ember a zsidó hitre. Erre azért volt szükség, mert leginkább a Római Birodalom nagyvárosainak szegény lakossága volt fogékony a kereszténységre, szerencsétlenek ugyanis elég nyomorultul tengették életüket. A keresztények viszont családtagként tekintettek felebarátaikra – ami ekkor már a többi keresztényt jelentette. Pál apostol tevékenysége egyébként megkerülhetetlen a témában. Nemcsak azért, mert szervező- és térítőmunkája elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a kereszténység zsidó szektából a Római Birodalom menő misztériumvallásainak alternatívájává, majd évszázadokkal halála után államvallássá fejlődjön, hanem azért is, mert leveleivel igen alaposan kibontotta, kiegészítette és magyarázta teológiai szempontból azt a néhány mondatot, amelyet nagy biztonsággal tulajdoníthatunk Jézusnak. Gyakorlatilag Pál alapozta meg a keresztény hitvallást, és ő sulykolta a szeresd ellenségedet hozzáállást is – nélküle talán ez az egész történet nem is maradt volna fent, noha nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy miért Jézust kezdte követni, és nem Dionüszosz kíséretéhez csapódott.