Jánossy Lajos: Életrajz a labda körül

Fotó: / / /

-

És akkor itt vannak nekem most a görögök, akikről sosem gondoltam volna, dolgom lesz velük. Két görög futballistát ismerek: Esterházy Mártont és Détári Lajost. Ám a feladat annál szebb, minél nehezebb. Az Eb-győzelmüket a Rác-kertben éltem át, hát pezsgőt nem bontottam, az biztos. Ha tapasztalataim és előítéleteim rabságából kiváltanak, kalapom meglengetem. Egyelőre fedőnevem Antigólné. Drukkolok nekik, változtassanak ezen.



A bölcsőm fölé apám nagybátyja, Laci bácsi személyesen függesztette fel a ferencvárosi zászlót. Háromszög alakú textília volt, megvan ma is. Feltehetően ez a két szín, a zöld és a fehér, amiben láttam (meg) a világot. És innen kezdve sorsom végzetesnek nevezhető volt egyenesen.

A következő, dramaturgiailag megkerülhetetlen időpont 1974-re tehető, az Üllői úti pálya felavatásának évére; apám, aki a Nagyvárad téri István kórházban orvosolta a dolgozó népet, díszbelépőt kapott. Zöld, műbársony doboz, benne a bronz, dombornyomásos Fradi-címer. Elég jó helyen ültünk. Apám esőkabátja sokáig őrizte a frissen festett padok fehér festékét, az én fiókom pedig azóta is a dobozt, amelybe aztán, jóval később, 1981-ben a Videoton elleni utolsó, a bajnokságot jelentő, otthoni diadalt követően a pályán zsákmányolt maroknyi gyep került. A stadion megnyílt, az ünnep azonban elmaradt; a Vasastól, Müller góljával 1:0-ra bukott el a Géczivel, Branikovitscsal, Páncsiccsal, Juhásszal és a többi félistennel felálló tizenegy. De 1974 nem csak ezt jelentette, hanem jelentette a németországi vb-t is. A Balatonon néztük, két utcával a házunktól feljebb lévő házban, bizonyos Alíz néninél, tekintve, hogy közel s távol tévéje neki volt egyedül. Apám a németeknek szurkolt, remegett, kiabált. Beckenbauer játéka lenyűgözte. Laci bácsi Lázár tanár úrhoz hasonlította az NSZK válogatottjának karmesterét. Lázár tanár úrhoz, akit ő még látott futballozni, a százszázalékos FTC-ben. Lázár tanár úrhoz, aki patyolat glaszé kesztyűben lépett pályára, és ugyanilyen makulátlan kesztyűben futott az öltözőbe a győzelmek után. A németek valóban gyönyörűen mentek akkoriban, Höness, Overath, Grabowski bámulatosan pörögtek, annyira, hogy engem a mégoly szimpatikus és szintén képzeletet felülmúlóan produkáló hollandokkal szemben is megnyertek maguknak. A Képes Sport középső oldaláról a Beckenbauer-poszter gyerekszobám falának oltárképe volt.


A háború előtti Ferencvárost apám még nem látta, de a közvetlen utána triumfáló csapatot már igen. Henni-Rudas-Szabó-Kispéter-Kéri-Lakat-Budai-Kocsis-Deák-Mészáros-Czibor. Bármikor, bármilyen állapotban ér a kérdés: hogyan állt fel 1946-47-48-ban a Fradi, fújom. És fújom a korabeli Kispestet, MTK-t és UTE-t csakúgy. A gombfocicsapataimat fújom kívülről ugyanis, azokat a csapatokat, amelyeket apám ragasztott. Szép, fénylő kabátgombok, szurokkal megkötve, a dobozból csodás illat, fantasztikus aroma, varázslatos fűszer üti meg az orromat. A kapusok tintásüvegből vagy viasszal kiöntött gyufás skatulyából, a labda gyöngyház inggomb, a kapuk családi gyufából. És akkor, ha eddig még nem kapott volna kellő hangsúlyt, itt jön a történelem, itt jön Magyarország felfedezése Mert apám idejekorán felvilágosított arról, mi történt ezzel a legendás zöld-fehér együttessel, mi történt Kocsissal és Cziborral, Budaival és Hennivel. Az történt, hogy a kommunisták szétszedték, így apám, a Fradit, de annyira, hogy még a nevét sem hagyták meg, Édoszt és Kinizsit csináltak belőle, és elvették a színeit is, piros-fekete zászlót tűztek a Springer-szobor mögött emelkedő klubházra. Szinte megsemmisítették a fasisztának bélyegzett csapatot, de a címerben megörökített jelszó, a három E, az erkölcs, az erő és az egyetértés diadalmaskodott, a Fradi minden ármány ellenére sem esett ki az NB I.-ből. Mélyen belém íródott a történelemmel átitatott história, innen kábé tudtam, hol élünk, milyen országban.


Az első, önálló meccsélmény a tribünön kívül ért, amikor a hatos villamos már a Blaha Lujza téren járt. Eltévedtünk barátommal, késve értünk az Üllői útra, ahol a Békéscsaba ellen küzdött a Dalnoki-féle csikócsapat. Istenem, Hajdú-Martos-Bálint-Rab-Vépi-Mucha-Takács-Ebedli-Pusztai-Nyilasi-Magyar. A pálya melletti felüljáró pillérén az első grafiti: Ebedli Zoli a király. Pontos mondat volt, valóban ő volt a király, Zolika, Zotyoló. „Fradi nyeri ezt a bajnokságot, / Nyilasi a gólkirályságot, / Ebedli az év labdarúgója, / NB I.-ből kiesik a Dózsa!!! „Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, / kiszállnak a fradisták és ontják a gólokat! /  Hajrá Fradi, ne hagyd magad, / bajnok lesz az aranycsapat! / Hegyek között, völgyek között zakatol a Fradi, / minden ember azt kiáltja, hajrá, hajrá Fradi!” Az újpesti lány kezdetű népköltést ehelyütt,a  kiskorúak védelmében, nem idézem. Aztán Vince Géza végképp betett Ebedlinek és a többieknek, akkor tört össze bennem végleg valami. Talán a szív. Ebedli, a középkörből professzori módon osztogató Ebedli, a hetven méteres szöktetések nagymestere, a kisfröccsök tábornoka, Ebedli, aki egyszer kiballagott a partvonalhoz és azt mondta: Cseréljen le Dezső bácsi, kivagyok, mint a liba, Ebedli az utolsó rendkívüli formátum az ESMTK-ban, Erzsébeten kötött ki, ahova apámmal követtük, ott álltunk a korlátnál, és lenyűgözötten figyeltük passzait, pocakos lépteit. És akkor még nem beszéltem a válogatottról, amiről valószínűleg mindenki ejt majd szót. Bolíviáról, Mexikóról. Az ötvenes évek szovjet-magyar meccseiről. Orosz Paliról.


És nem arról, hogy nekem már csak a vb-k maradtak. Azokon is az ún. kiscsapatok, akiknek drukkolni tudok. A kupameccsek, az amúgy szenzációs mutatványok fel nem kavarnak, a milliárdokért összevásárolt sztárok művészete előtt fejemet meghajtom, de én már csak úgy nőttem fel, hogy a fent „pár szóban” emlegetett Ferencvárosi Torna Club saját nevelésű játékosokból állt. Úgy nőttem fel, hogy a klubhűség mindenekelőtt való. Mándyn nőttem fel, Moldova Ferencvárosi koktélján. Esterházy Termelési regényén. A Szász Péter rendezte, Szépek és bolondok című filmen. Vezette Ivicz: jól. Meg az apámon. A honi, a konvenciók szerint még mindig futballnak nevezett játékra ízlésem tiltja, hogy szót vesztegessek.


És akkor itt vannak nekem most a görögök, akikről sosem gondoltam volna, dolgom lesz velük. Két görög futballistát ismerek: Esterházy Mártont és Détári Lajost. Ám a feladat annál szebb, minél nehezebb. Az Eb-győzelmüket a Rác-kertben éltem át, hát pezsgőt nem bontottam, az biztos. Ha tapasztalataim és előítéleteim rabságából kiváltanak, kalapom meglengetem. Egyelőre fedőnevem Antigólné. Drukkolok nekik, változtassanak ezen. Mindenesetre az íróasztalomon ott tornyosulnak Szophoklész, Euripidész, Platón, Arisztotelész  tomusai. Kavafisz versei és Hérodotosz munkái. Zavarba semmiképp nem jöhetek. Bizakodom.