„Ittuk a Drehert, szívtuk a Szofit” – Owen Matthews, író

Fotó: Wikipedia / István Hajdu

-

HÁTTÉR

Owen Matthews, újságíró orosz anyától és brit apától született Londonban. Legfrissebb könyvében Oroszország tengentúli gyarmatosításával foglalkozik. A Brody Studiosban találkoztunk vele, hogy Oroszország amerikai gyarmatairól, családtörténetéről, a haditudósítás szépségeiről és a törökfürdőkről kérdezzük.


A kilencvenes évek elején, friss diplomásként hosszabb időt töltött Közép-Európában, elidőzött Magyarországon is, majd a térségből átköltözött Moszkvába. Észlelt valami hasonlóságot a posztkommunista Budapest és Moszkva között? 1993-ban jöttem Budapestre az egyetem elvégzése után. Főleg azért, mert nem nagyon akartam még dolgozni, helyette valami olcsó, izgalmas helyre akartam költözni, ahol író válhat belőlem. Kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek ez az ötlete támadt. Nagyon sok amerikai bölcsész volt itt: velük lógtunk a Művész Kávéházban, a Picasso Pointban és a Tilos az Á-ban. Ittuk a Drehert, szívtuk a Szofit és fekete galléros pólót hordtunk piros farmerrel. Látom, élték a magyar álmot. Jaja, nagyon is. De tök izgalmas volt. Szóval, hogy mennyire volt a két város hasonló? 1993 szeptemberétől voltam Budapesten, majd 1994 nyarán átmentem Boszniába, hogy Szarajevó ostromáról tudósítsa – ez volt az első igazi háborúm. Visszatekintve a budapesti életem nagyon ártatlan volt, pedig akkoriban azt hittük, hogy vadócok és dekadensek vagyunk: Derek Jarman filmeket néztünk a művészmozikban, felolvasó estekre meg operába jártunk. Nagyon bájos volt. Ehhez képest Moszkva 1995-ben egy nagyon barátságtalan, instabil, erőszakos és sötét hely volt. Előtte Londonban laktam, és ott nyugat-európai fejjel azt gondoltuk, hogy Moszkva és Budapest tök hasonló hely lehet, hiszen mindkettő Kelet-Európában van. Ehhez képest azt kellett tapasztalnom, hogy Budapest sokkal közelebb van kulturálisan Londonhoz, mint Moszkvához. Hogyan tudott elboldogulni akkoriban Magyarországon? Nem hiszem, hogy 1993-ban túl sokan beszéltek angolul. Az éttermekben a pincérek nagyon ritkán beszéltek idegennyelveket, de azért a fiatalok egy részének nem volt már problémája azzal, hogy elbeszélgessen velem angolul. Sokkal nehezebb volt olyan embert találni, aki oroszul beszélt volna. Persze lehet, hogy csak nem voltak hajlandóak akkoriban oroszul megszólalni.


-


Ha már magyar meg orosz dolgokat hasonlítunk össze, érdekelne, hogy melyiket szereti jobban, a budapesti törökfürdőket vagy az orosz banjákat? Most Isztambulban élek, szóval az ottani fürdőket is volt lehetőségem kipróbálni. Nem azért mondom, hogy hízelegjek, de a magyar fürdők sokkal, de sokkal jobbak a másik kettőnél. A törökországi fürdőnek ugyanis nincsen medencéje, az ember márványpadokon üldögél, amikre ömlik a víz fentről, az orosz meg még ennél is rosszabb, azt kifejezetten kellemetlennek találtam: nem lehet benne mást csinálni, mint izzadni egy forró kabinban, aztán beugrani a jeges vízbe. Azt szeretem magyarban, hogy ott kellemesen ki tudok kapcsolódni a meleg vízben. Azt hallottam, hogy az orosz banjákban gonosz törpék, úgynevezett bannik laknak, akik általában sötétedés után merészkednek elő rejtekhelyeikről, ezért éjszaka nem ajánlatos használni a szaunát. Erről tud valamit? Hallottam róla. Az oroszok nagyon babonásak – kicsit talán a magyarok is. Mindenféle pogány hiedelmek élnek bennük, főleg vidéken fantáziálnak különféle szellemekről.

-


Visszatérve a budapesti évekre. Volt valami terve, amin dolgozott Magyarországon? Valami könyv? Vagy az egész időszak a lazulásról szólt? Eredetileg kocsmát akartam nyitni Budapesten, csak rájöttem, hogy az túl nagy meló lett volna. Aztán ráeszméltem, hogy újságíró szeretnék lenni, és elkezdtem szabadúszóként cikeket írni. Az első igazán nagy feladat, amit rám bíztak, az a szarajevói tudósításom volt, onnantól a munkásságom jórészt haditudósításokról szólt. Voltam Libanonban, Afganisztánban, Csecsenföldön, Pakisztánban és Irakban. Ez egészen sok háború. Gondolom, van különbség háború és háború között. Mennyiben volt más a különböző helyszínekről tudósítani? Jaj, ezt még nem kérdezték tőlem. De tényleg eléggé különbözőek voltak. Csecsenföld volt a legdurvább aljasság és brutalitás terén, Afganisztán viszont bájos volt, nagyon élveztem. Miért? Annyira egzotikus volt, Afganisztán egy nagyon félreeső sarka a világnak, ahol az ember úgy érzi, visszatért az emberi civilizáció korai időszakába. 1997-ben, amikor először voltam ott, egyszerűen semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal, nem nagyon volt még telefon sem, szóval egyedül maradtam az ott élő színes és nagyon különleges emberekkel. Csecsenföldön akkor voltam, amikor az orosz hadsereg elfoglalta Groznijt 2000 februárjában. Öt teljes hadosztályt küldtek oda: 95 ezer embert. Azért az egy kurva nagy hadsereg. Elég kemény ostromot csináltak. Szarajevóhoz képest főleg. Szarajevóban norvég katonák számolgatták, mennyi detonáció volt, és az jött ki, hogy 1994 szeptemberében, egy rosszabb napon hatvan-hetven robbanás volt. Ehhez képest Groznijban, 2000 márciusában – nem túlzok – hatvan volt percenként. Minden másodpercben egy robbanás, bum-bum-bum, egész nap. Ilyen lehetett a sztálingrádi csata is. Elég menő volt. Menő? Igen, bár furán hangzik. A repülők 150 kilós bombákat szállítottak, amik akkorák voltak, mint egy Range Rover terepjáró. Elég nagyot tudtak robbanni. Szóval Csecsenföld elég kellemetlen, Afganisztán nagy buli, és Libanon is rendben volt, mert jó volt a kaja és rendesek voltak az emberek. Aztán ott volt Irak, amit nagyon nem szerettem, mert annyira veszélyes volt, hogy alig lehetett dolgozni. Nem tudtam kimenni az utcára, hogy vízipipázzak, járjam a bazárokat vagy kajáljak egy jót, mert be voltunk zárva a biztosnságos zöld zónába Bagdad belvárosában. Ha kimentünk, akkor egy páncélozott autóval kellett utaznunk, mögöttünk pedig ment még egy autó, benne két brit és két iraki testőrrel. Sehol nem maradhattunk húsz percnél tovább, mert attól féltek, hogy elrabolnak minket. Az egyetlen módja annak, hogy az ember újságíróként kijusson Irakba, hogy rövidebb időre becsatlakozik egy alakulathoz: kvázi tagként, egy héten keresztül kíséri őket, és ott van akkor is, amikor mennek harcolni. Kurvára veszélyes. Lőnek rád, meg minden. Amikor kint voltam, egész sokat tanultam az amerikai hadseregről, de Irakból nem ismertem meg szinte semmi. Ez a része úgy hangzik, mint a Generation Kill című sorozat. Nem tudom, mennyire hasonlít, mert csak egy részt láttam, és nem tetszett. Pedig újságíró szemmel meséli el a történetet. Az egyik írója a sztorinak David Simon volt, a Baltimore Sun egykori bűnügyi riportere, aki a Drótot is jegyzi. Komolyan? Imádom a Drótot. Háromszor néztem végig az egész sorozatot. Akkor lehet, hogy kellett volna adnom neki még egy esélyt.

-


Térjünk rá az új könyvére, ha már emiatt vagyunk itt. Szóval arról szól, hogy egy Nyikolaj Rezanov nevű orosz arisztokrata hogyan próbálta létrehozni Oroszország amerikai gyarmatbirodalmát. Nyugaton kevesen tudnak róla, hogy az oroszoknak volt egy amerikai kolóniájuk, pedig nagyjából akkora volt, mint Alaszka. Az oroszok nemzeti öntudatában ez mennyire maradt meg? Még nagyobb is volt, mint Alaszka, 1812-re az orosz gyarmatbirodalom legtávolabbi pontja Sonoma megyében volt, Kaliforniában, körülbelül száz kilométerre északra San Franciscótól. És az oroszoké volt Hawaii egy része is. Az orosz nemzeti öntudatnak ez ma is nagyon fontos részét képezi, részben azért, mert 1981-ben egy rockoperát készítettek Nyikolaj Rezanov és Conchita (a San Francisco-i kormányzó 15 éves lánya) szerelméről: a Juno és Avosz (Rezanov hajóinak a neve – a szerk.) hatalmas siker lett, szerintem minden orosz ember ismeri a történtet, és ma is tudja náluk szinte mindenki, hogy Alaszka valamikor az övék volt.


És a kaliforniai gyarmatok is ugyanennyire fontosak ma az oroszoknak? Igen, már csak azért is, mert nemrég újíttatta fel Viktor Vekszelberg orosz milliárdos a kaliforniai Fort Ross nemzeti parkot. Fantasztikusan néz ki, olyan, mintha létrehozott volna egy kisebb Oroszországot Amerikában: van benne egy fából épült vár, egy ortodox templom, és még mindenféle más orosz épület. Moszkvában pedig van egy nagyobb közösség, amelyik folyamatosan rendezvényeket tart, hogy életben tartsa az orosz Amerika emlékét. Traumaként élik meg a kolóniák elveszítését? Inkább azt mondanám, hogy hibának tartják, hogy az oroszok eladták. Bár, ha a történelmi kontextust nézzük, nem nagyon volt más választásuk. A krími háború – bocsánat, most már inkább úgy fogalmazok, hogy az 1855-ös, első krími háború – alatt a britek majdnem elfoglalták a kamcsatkai Petropavlovszkot, ami a legészakibb szárazföldi pontja volt Oroszországnak. Ekkor az oroszok rájöttek, hogy ilyen körülmények között nem tudják megtartani a távoli Alaszkát. Megpróbálták tehát eladni, először a briteknek, de nekik nem kellett: azt mondták, nincs szükségük még több vadonra. Aztán az amerikaiakra próbálták rátukmálni. Négy évig győzködték őket, a vételárnak végül a felét tették ki a kongresszusi képviselőknek kifizetett kenőpénzek. Voltak nemesfémek is a történetben, nem? Igen, az oroszok hajlamosak voltak az ilyen dolgokban mellétrafálni. Először a kaliforniai gyarmatot adták el 1843-ban John Sutter malomtulajodonosnak, akinek egyik birtokán, Sutter’s Millnél nem sokkal később egy nagyobb aranyleletet találtak, és kezdetét vette a kaliforniai aranyláz. Az ötvenes években aztán eladták Alaszkát hétmillió dollárért, és 17 év múlva az új tulajdonosok ott is aranyat találtak. Mindkét esetben iszonyatosan értékes földterületeken adtak túl szinte fillérekért. De a misszió kezdete sem tűnt különösebben ígéretesnek. Rezanov például addigra elbukott már egy missziót Japánban. Miért bízott még bárki is abban, hogy Amerika felé menet sikerrel járna? Tényleg elküldte őt a cár 1803-ban Japánba, hogy nyissa meg a japán piacot Oroszország felé, de elbukott. Rezanov viszont akkor már jóideje lobbizott a cárnál, hogy az orosz korona támogassa az Amerika felé irányuló birodalmi expanziót. Utóbbi az ő személyes projektje volt, és alapított is egy saját társaságot, az Orosz-amerikai Társaságot, amelytől azt várta, hogy a Kelet-indiai Társaságokhoz hasonló karriert futhat majd be. A japán bukta kínos volt, de nem törte derékba a karrierjét. Részben ez is hajtotta: nem akart vesztesként visszatérni Szentpétervárra, meg akarta mutatni, hogy mire képes. Rezanovot ugyanis ismerték Szentpéterváron, dolgozott Nagy Katalin cárnő és annak utolsó szeretője, Lubov herceg mellett is.

Nyikolaj Rezanov


Jórészt magánadományokból szerzett pénzt a vállalkozására. Miért adtak neki pénzt, ha már egyszer megbukott? Mert sok profittal kecsegtetett a vállalkozás. Az Orosz-amerikai Társaság már a korai éveiben is hárommillió rubel profitot termelt, miközben az egész orosz költségvetés nem volt több 40 milliónál. Az Amerikából beszerezhető szőrme, vagy ahogy akkor hívták „puha arany” hatalmas profittal kecsegtetett: egyetlen másfél méter hosszú, negyven kilós tengeri vidra szőrméjével száz dollárt lehetett keresni, ami egy tengerész egyéves fizetése volt akkoriban. A második ok pedig, hogy I. Sándor cár is pártfogásába vette a missziót, sőt a vállalat az ő személyes védelme alatt állt, ami a befektetőknek azt üzente, hogy soha nem mehet csődbe. Csak a szőrme érdekelte Rezanovot és a befektetőket, vagy más terveik is voltak az új kontinensen? A szőrmével egy idő után akadtak problémák. A misszió tagjai újabb, meg újabb területekre mentek, és a helyi vadászokat arra kényszerítették, hogy vadásszanak le minden szőrmét viselő állatot. Egy területen addig maradtak, amíg szinte ki nem halt az élővilág, aztán mentek tovább. Szerencsére Nyikolaj Rezanov elég értelmes ember volt, és mindenféle tervekkel előállt, hogyan lehetne a misszióból többet kihozni. Eltökélte, hogy orosz tengerré teszi a Csendes-óceánt: ezt szerinte az oroszok úgy érhették volna el, hogy faanyagokat szállítanak Szibériából Chilébe, ahol a spanyoloknak elég nagy hajóépítő iparuk volt. De felmerült benne az is, hogy az orosz hajók vadászhatnának bálnákra, vagy az orosz korona földbirtokkal rendelkező földműveseket költöztethetne Kaliforniába, és így tovább. Azt is látta, hogy Alaszka önmagában nem elég: ha birodalmat akarnak, ahhoz kell Kalifornia is, mert ott van gabona és szarvasmarha. A Brody Studiosban, az előadásán mintha említette volna azt is, hogy Rezanov börtönszigetté alakította volna Amerikát. Felmerült az is. A brit példát követte volna, ugyanis Ausztrália sokáig az angolok büntetőkolóniája volt.

Owen Matthews

-


Szibéria már nem volt elég nagy? Nem amiatt találta ki, egyszerűen nem tudta elképzelni, miért menne bárki magától az orosz Amerikába. Azt gondolta, hogy a missziója akkor járhat sikerrel, ha alkoholistákat, sikkasztókat, és más olyan bűnözőket telepít oda, akiknek épségben van még a testük – így újrakezdhetik ott az életüket. Szibériában is hasonló volt a modell. De hamar megváltoztatta a véleményét. Voltak emberek, akik maguktól ki akartak költözni? Főleg a kétségbeesett emberek mentek. Nagyrészük alkoholista volt vagy bűnöző – még ha nem is elítélt bűnöző. Az Orosz-amerikai Társaság egyik nagy problémája volt, hogy nem tudott normális személyzetet toborozni, hiszen a jó munkaerő nem akart feltétlenül kiutazni. Az emberállományról elég pontos képet fest, hogy az egyik kapitány részegen el akarta lopni az általa irányított hajót, és el akart vele hajózni  a messzeségbe. Ez azért nem jött neki össze, mert a fedélzeten nem volt egy józan ember, aki képes lett volna elnavigálni a hajót. A feljegyzésekből kiderül, hogy ez a kapitány száz nap alatt 270 üveg konyakot ivott meg. Ez még az orosz gyarmatosítókat is lenyűgözte. Mekkora üvegek voltak ezek? Én úgy számoltam, hogy olyan 75 centiliter körül lehettek, szóval nagyjából akkorák, mint egy mai borosüveg. Más tengerentúli gyarmatokban azért nem gondolkoztak az oroszok, mert oda is hasonló embereket tudtak volna csak rekrutálni? Az oroszoknak nem volt szükségük tengerentúli kolóniákra, hiszen terjeszkedtek Ázsiába és a Kaukázusba. Amerikára is csak Szibéria kiterjesztéseként tekintettek. Az nekik nem volt „tengerentúl”.

Owen Matthews

-


Az ön édesanyja a hatvanas évek végén költözött Moszkvából Londonba. Milyen volt neki a váltás a Szovjetunió után? Anyám 1969-ben került Londonba, miután a szüleim öt évet harcoltak a szovjet bürokráciával, hogy elmehessen. Egy hidegháborús szerelmi történetbe keveredett bele apámmal, aki walesi kutatóként volt a Szovjetunióban, de kiutasították az országból. Amikor végül hagyták, hogy elmenjen, meg volt győződve róla, hogy soha többé nem térhet vissza, és soha többé nem láthatja a barátait és a családját. Az első tapasztalata Londonnal az volt, hogy nagyon hideg. Nem volt képes felfogni miért nem fűtenek be az angolok. Ez furán hangzik ha azt vesszük, hogy elég rossz élete volt a Szovjetunióban, átélte a sztálingrádi csatát, ráadásul megtapasztalta a moszkvai teleket is, amelyek jóval hidegebbek a londoniaknál. Ezen kívül szegényesnek is találta Angliát. Ma úgy tekintünk vissza Szovjetunióra, mint egy olyan helyre, ahol a boltok mindig üresek voltak, de a hatvanas években, amikor ő ott élt, még egyáltalán nem volt nehéz eljutni a moszkvai Nagy Színházba. A kaviár, a könyvek és a lemezek is egészen megfizethetők voltak. Sokkolta, hogy Londonban az embereknek ételük ugyan több volt, de nem fértek hozzá ugyanúgy a kultúrához, ahogy tették azt az oroszok. Hogyan jutott ki a Szovjetunióból? Egy brit egyetemista akkor már évek óta börtönben volt szovjetellenes agitáció miatt és a szabadon bocsátásáért cserébe a szovjet vezetés két KGB-ügynök hazaengedését kérte a britektől. Mivel az üzlet kicsit aránytalannak tűnt, a szovjetek azt mondták, bónuszként megengedik három szovjet állampolgárnak, hogy elhagyja az országot – mindhárman azért akartak elmenni, mert brit állampolgárokhoz készültek hozzámenni. Ezek egyike volt anyám, de köztük volt Oleg Prokofjev is, aki Szergej Prokofjev zeneszerző fia volt. Az angoloknak is jó volt, hogy azt kommunikálhatják az emberek felé, hogy három szerelmespárt sikerült végre egyesíteniük. Ezzel elterelhették a figyelmet arról, mennyire rossz üzletet kötöttek a szovjetekkel. Önnek mikor volt először lehetősége eljutni Oroszországba? Először hatévesen, 1977-ben, anyámmal és a húgommal. Szóval visszaengedték az anyját? Őt igen, apámat nem. A szüleim történetében azt találtam nagyon furának, ahogy az orosz rendszer működik. A totalitárius rendszerek általában elég bürokratikusan működnek, és mivel anyám brit és szovjet állampolgár is volt valahogy megoldódott. Önnek nem gyűlt meg a baja a bürokráciával, amikor a Sztálin gyermekei című regényét írta? Hogyan tudott bejutni a levéltárakba? A könyv három részből áll. Az első rész nagyapám életét és halálát taglalja, akit 1937-ben a sztálini tisztogatás keretében végeztek ki (Borisz Bibikov, Matthews anyai nagyapja Szergej Kirov bolsevik politikus támogatója volt, akit feltehetőleg Sztálin öletett meg, ezután Bibikov felesége gulágba, gyermekei pedig árvaházba kerültek – a szerk.), ehhez szükségem volt a levéltárakra. A szüleim szerelmét a leveleikből rekonstruáltam, míg a harmadik rész a saját, 90-es évekbeli, moszkvai élményeimről szól. Mivel nagyapámat Kijevben lőtték le, egyszerűbb volt a történtek után kutatni, mintha azt a mostani Oroszország területén tettem volna. Ukrajnában ugyanis született egy törvény, amely lehetőséget biztosít a közvetlen hozzátartozóknak, hogy hozzáférjenek az őseiket érintő, titkosított iratokhoz.

Owen Matthews

-


Névjegy

Owen Matthews számos brit lap – a többi között a Guardian és az Independent – nemzetközi tudósítója volt, 2006 és 2012 között a Newsweek moszkvai irodáját vezette. Első könyve, a családtörténetét feldologzó Sztálin gyermekei magyarul is megjelent. Ezt a Sunday Times, a Sunday Telegraph és a Spectator az év könyvének választotta. Legfrissebb könyve, a Glorious Misadventures (Dicső balesetek) az oroszok amerikai gyarmatosítási kísérleteiről számol be.