Itt nincs helye magyarázkodásnak – Réz Anna a feminizmusról

Fotó: VS.hu/Kozma Zsuzsi / VS.hu/Kozma Zsuzsi

-

HÁTTÉR

Réz Anna filozófus október óta vezeti a Bálint Házban az Üvegplafon-esteket, ahol havi rendszerességgel beszélget meghívott vendégeivel a női és férfi szerepek közti különbségekről. Női karrierekről, szépségideálokról, hisztiről és pornóról kérdeztük.


Mióta foglalkoztat téged a kérdés, hogy meddig terjed a nők szabadsága? Úgy igazán azóta, hogy a Bálint Ház vezetői kitalálták, hogy jó lenne, ha lenne egy női, feminista profilú beszélgetéssorozatuk. Gát Anna, egy gyerekkori barátnőm megkérdezte, hogy lenne-e kedvem csinálni, én meg mondtam, hogy persze. Előtte nem is foglalkoztál női témákkal? Csak annyira, hogy posztoltam kéthetente valamit a témában Facebookon. Filozófusként soha nem foglalkoztam feminizmussal. De közben rájöttem, hogy erkölcsfilozófusként ez nem is áll tőlem távol, végeredményben ez nagyrészt erkölcsi kérdés. Az emberek azt gondolják, hogy a feminizmus nehéz fogalom, amelyet mindenki máshogy határoz meg, pedig az egész egy erkölcsi elv, ami arról szól, hogy a nőket ugyanazok az esélyek, lehetőségek és ugyanaz a bánásmód illetik meg, mint a férfiakat. Egyenlő jogok férfiaknak és nőknek – ennyivel meg lehet fogni a lényegét? Nem csak jogokról van szó. Ez nem pusztán legális kérdés, és éppen ebből fakad rengeteg félreértés. Sokan azt mondják, hogy a munka bevégeztetett, mivel a törvény előtt férfi és nő egyenlő, pontosan ugyanazokat a pozíciókat tölthetik be, mindenki szavazhat stb. De ez így nem igaz: az egyenlő jogok egyáltalán nem azt jelentik, hogy nőként ugyanazok a választási lehetőségeid lennének, mint egy férfinak, vagy ugyanolyan esélyekkel indulhatsz, ha el akarsz érni bizonyos célokat.


-


Ha egyenlők lesznek az esélyek, azt miből látjuk majd? Abból, hogy  50 százaléknyi nő lesz minden fontosabb pozícióban? Vagy nincs értelme ilyen számokban gondolkodni? Szerintem a számok azért érdekesek, mert jelzik azokat a folyamatokat, amelyek révén létrejönnek. Amint meglátjuk, hogy milyen kevés női vezető van a privát szektorban, női nagydoktor a Magyar Tudományos Akadémián és női képviselő a parlamentben, abban a pillanatban fel kell tennünk a kérdést, miért térünk el, nem is kicsit, az 50-50-től. És ennek mentén el lehet kezdeni beszélgetni arról, hogy a tudományban vagy a politikában meglévő szelekciós folyamatok milyen módon hozzák hátrányos helyzetbe a nőket. A tudományos pályádon érezted úgy, hogy nehezebb dolgod lett volna, mint a férfiaknak, vagy hogy nem vettek volna komolyan azért, mert nő vagy? Az akadémiai világban a jó publikációk száma alapján értékelnek. A publikálástól viszont elég könnyen elveszi az időt, hogy segítek konferenciákat szervezni, elviszem a vendégeket várost nézni vagy valahova enni. Ebben a magába fordult akadémiai közegben egy nő, aki képes empatikusan, frappánsan és talpra esetten kezelni az emberi ügyleteket, nagyon értékes lehet. Ebbe a szerepbe kicsit úgy vagyunk beletolva, mint a családi életben a házimunkába. Ez az a fajta fizetetlen munka, aminél azt éreztetik veled, hogy iszonyatosan fontos, hogy elvégezd, később viszont az égvilágon semmiféle ellentételezést nem kapsz érte. Sheryl Sandberg könyvében ez inkább felvállalt szerepként jelenik meg: a női vezetők, mivel empatikusabbak, hajlamosak meghallgatni mindenkinek a gondjait, és emiatt kevesebb idejük jut a karrierépítésre. Ezekben a dolgokban pont az az érdekes, hogy a társadalmi nemek közötti különbségek legtöbbször nem írhatók le a kényszer és a szabad választás ellentétpárjaival. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy engem bárki kényszerített, csupán a kisebb ellenállás felé mentem. Olyan munkát végeztem, ami nekem is örömet szerzett, hiszen volt benne rutinom, pozitív visszajelzéseket kaptam, és evidens volt, hogy szükség van arra, amit csinálok. Ha ugyanebben az időben otthon dolgozom egy tanulmányon, ahhoz sokkal kevesebb támogatást kapok, és egyben kevesebb pozitív visszajelzést is. Megintcsak Sandberg írta, hogy azokon a munkahelyeken, ahol kevés a nő, nem szövetségest, hanem vetélytársat látnak egymásban. Én ezt személyesen nem érzékeltem, de tényleg vannak olyan kutatások, amelyek azt mutatják, hogy amíg a nők csak kis számban vannak jelen egy közösségben, nagyon nehezen kooperálnak. Csak amikor a nők aránya eléri a harminc százalékot, akkor kezdenek el egymással szolidáris közösségként működni, és nem igazodni többé a férfitöbbséghez. Ez azért lehet, mert a döntéshozatali pozícióban lévő nő azt gondolhatja, hogy privilegizált helyzetben van, és ebből a pozícióból veszítene, ha több nő kerülne be ugyanabba a csoportba. Szerencsére itthon az egyetemeken, a tanszéki munkában nincsenek súlyosan alulreprezentálva a nők,  inkább a Magyar Tudományos Akadémiára mondanám, hogy férfitúlsúlyos. Ebből is látszik, hogy az egy hierarchikusabb intézmény, ahol informális csatornákon dől el, hogy ki jut be. Ugyanis minél kevésbé vannak a sztenderdek lefektetve, minél több múlik a konferenciák utáni sörözésen meg a közös teniszezésen, annál valószínűbb, hogy egy férfit fognak kinevezni.

-


Az egyik Üvegplafon-estnek a női szépség volt a témája. Ott elhangzott, hogy régen a nőknek a szépségük volt az egyetlen kitörési lehetőségük. Szerintem ez ma már változóban van, de egy nő portfóliójának még mindig sokkal fontosabb eleme a külleme, mint egy férfinak. Ha egy nő jól néz ki, az még mindig elképesztően előre tudja lendíteni a karrierjét. Gondolj csak egy politikusnőre, még ha nem is vagy egy szexista állat, és alapvetően arra lennél kíváncsi, hogy mit mond és mit képvisel, akkor is ad neki egy pluszt a jó megjelenés. A férfiaknál ez nincs meg. Tőlük csak azt várjuk el, hogy ne legyenek végletesen igénytelenek. A másik kérdés, hogy mint nő mekkora pszichés tehernek éled meg, hogy igazodnod kell egy elváráshoz. Jóval több időt és energiát feccölünk a külsőnkbe, mint amennyire az fontos lenne a partnerválasztásnál vagy a munkahelyi érvényesülésnél. Ma már egy férfi is egész sokat foglalkozhat a külsejével. Ez a szépségkérdés olyan terület, ahol egyre kisebb lesz a különbség férfi és nő között. Meg merném kockáztatni, hogy 10-15 év múlva a szépségipar ugyanannyi elvárást fog a férfiakkal szemben támasztani, mint a nőkkel szemben, a kérdés csak az, hogy a férfiak mennyire fogják ezt az elvárást internalizálni. Egyelőre nekem úgy tűnik, hogy hiába kapnak mindenféle üzenetet a férfiak, jó részük tesz erre. Nőben sokkal nehezebben találsz olyat, aki ilyen lazasággal tudja azt mondani, hogy nem érdekli, mit mond a reklám, mit mutatnak a magazinok. De felmerült nálatok az is, hogy kezd előtérbe kerülni a természetes szépség. Elhangzott, de ezzel annyira nem értettem egyet. Volt két résztvevőnk, aki a divatszakmából érkezett: Adamik Luca magasan jegyzett kifutómodell, Mannheim Patrícia pedig a Plus Size modellügynökséget vezeti. Ők, akik a bőrükön érzik, milyen brutális elvárások vannak a modellekkel szemben, azt mondták, hogy ma már nincsen olyan, hogy szépségideál, mindenki a maga természetességében szép, és ha egy nő harmóniában van önmagával, akkor minden rendben van. Ebben én nem hiszek. Szóval úgy látod, a divatszakmában dolgozók elhiszik a propagandaszövegeket? Az elvárások sokszor annyira internalizálódnak a nőkben, hogy észre sem veszik őket. Automatikusan magyarázkodni kezdünk például a testsúlyunk miatt, miközben a magyarázkodásnak fel sem kellene merülnie ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Mégis mi közük van másoknak ahhoz, hogy én hogy nézek ki? Szóval a természetes szépség ma még inkább propagandaszöveg, de ki tudja, meddig megy ez a divat. Most olvastam, hogy a Mango hamarosan elindít egy kvázi plus size kollekciót, amibe talán már a nem teljesen gyerekméretű csajok is beleférnek. Lehet, hogy más is követni fogja, aztán valami kisül belőle. De ma még a természetes szépség inkább valami önbizalom-erősítő trip, semmint a valóság. Egy másik témátok a dominancia volt. Tévhit, vagy tényleg szeretik a nők a domináns férfiakat? A februári beszélgetésünkön nagyon érdekelt, hogy a résztvevők mit gondolnak A szürke ötven árnyalatáról. Ez a könyv – ami egy domináns-szubmisszív kapcsolatot mutat be – elsöprően sikeres volt a nők körében. Ennek kapcsán el is indultak mindenféle kutatások, és kiderült: ha szexuális fantáziákról van szó, akkor ez a dominanciához való vonzalom benne van a nők egy jelentős hányadában. A kérdés csak az, hogy a szex mond-e valamit arról, hogy életük más részein is ezt szeretnék-e. Ráadásul, ha nemi szerepekről, sztereotípiákról beszélünk, ott a nőknek is nehéz elhagyniuk azokat az elvárásokat, hogy a csávójuk tájékozódjon jól, vezessen magabiztosan, vagy képes legyen kicserélni az izzót. Az ma már eléggé szalonképtelen, ha egy férfi azt meri mondani, hogy olyan nőt szeretne, aki a vita egy pontján a háttérbe húzódik, és neki ad igazat, a nők viszont még nagyon vígan szövögetik a vágyaikat a nagy, erős és befolyásos férfiról. Szóval el tudom képzelni, hogy a dominancia valamilyen formája sokaknak fontos. De ezt át is lehet kicsit fogalmazni: szeretnéd azt látni, hogy egy olyan emberrel vagy együtt (akár férfi, akár nő az illető), aki sikeres, aki képes változtatni a világon, és olyan képességei vannak, amelyekre büszke lehetsz és újra meg újra rácsodálkozhatsz. Ha így nézed, akkor az egész nem hangzik már ennyire csúnyán.

-


Egy ideális világban a férfinak nem kellene arra törekednie, hogy eltartsa a feleségét és a gyerekeit, hanem abban kellene gondolkoznia, hogyan teremtik meg együtt a biztos hátteret? Persze, mindenképp. Már nagyon régóta nem tartunk ott, hogy a nők életéből olyan rengeteg időt el kell, hogy vegyen ez a gyerekdolog. Az átlagos nyugati nő nem lesz nyolcszor terhes, és innentől kezdve rejtély, miért kell a férfira hárítani a pénzkeresés minden terhét. Szerintem az, ami ma család címén folyik, az a rendelkezésünkre álló energiaforrások legrosszabb kihasználása. Nem normális, hogy az apára túlságosan nagy nyomás hárul, az anya meg beszorítva ül otthon a gyerekkel, függetlenül attól, hogy amúgy milyen ambíciói vannak. Szerintem ez a gyereknek sem jó: a kislányomon például azt látom, hogy azok a legnyűgösebb napjaink, amikor kettesben ülünk otthon, és rázom neki a csörgőt. Miért akarná egy gyerek, hogy mindennap össze legyen zárva ugyanazzal az egy darab felnőttel? Mégis nagy számban látni olyan női szervezeteket, amelyek az anyai szerep fontossága köré építik az üzeneteiket. Szerintem ez abból a paradox helyzetből következik, hogy Magyarországon az emberek a véleménynyilvánítás szintjén elképesztően konzervatívak. A túlnyomó többség azt gondolja, hogy a gyereknek az élete első három évében az anyja mellett van a helye. A gyakorlat viszont nem ezt mutatja: nagyon ritka, hogy a magyar bérszint mellett egyetlen kereső el tudjon tartani egy családot. A nők tehát dolgoznak, de éppen emiatt bűntudatuk van. Másrészt a nők akkor sincsenek honorálva, ha azt teszik, amit a konzervatív jóemberek mondanak nekik. Elvárják ugyan tőlünk, hogy otthon neveljük a gyereket és vezessük a háztartást, de a társadalom ezt nem fogja honorálni, a háziasszonyi lét nem egy megbecsült társadalmi szerep, hanem olyasmi, amit ha nem csinálsz, rád fogják, hogy rossz anya vagy.  Szóval nincs nagyon opció, és ezek a nőjogi mozgalmak szerintem azt szeretnék, hogy legyen meg a lehetőségünk választani; hogy aki tényleg szeretne otthon lenni a gyerekekkel, az nyugodtan választhassa ezt az utat. Nekem a személyes véleményem erről az, hogy ez luxus: egyes nyugati társadalmakban pillanatnyilag működik, mert magas a bérszintjük, a világ más tájain nem, és nem gondolom, hogy egy társadalomnak feltétlenül kötelessége lenne olyan körülményeket teremteni, hogy bárki otthon maradhasson a gyerekekkel, amíg azok fel nem nőnek. Az Üvegplafon Facebook-oldaláról kiderül, hogy a hisztit tartjátok a magyar nyelv egyik legkárosabb kifejezésének. Ezt speciel nem én írtam, de mélyen egyetértek vele. Ha valakiről azt írod, hogy hisztizik, akkor egyáltalán nem érdekel, hogy miért csinálja. Már amikor leírod a jelenséget, azt jelzed, hogy amit a másik csinál, az illegitim, irracionális, hogy ez valójában egy műbalhé. Ezzel megtagadod a másiktól a jogot, hogy dühös legyen vagy frusztráltnak érezze magát. Amikor azt mondod valakiről, hogy hisztizik, azzal azt üzened, hogy egyáltalán nem akarod megérteni őt, és a személyében bántod, hiszen olyan jellemvonásokkal ruházod fel, amelyek arra utalnak, hogy ő nem egy teljesen beszámítható, racionálisan cselekvő személy.

-


A  napokban volt egy beszélgetés egy amerikai talkshow-ban a 18 éves Belle Knox pornószínésznővel, aki pornózásból finanszírozta az egyik amerikai elitegyetemen a tandíját (aztán kiderült, hogy színészkedik, és annyi fenyegető üzenetet kapott, hogy kénytelen volt halasztani az egyetemen). Ő azt mondta, részben azért kezdett el szerepelni, mert 12 éves kora óta pornót néz. Szerinte a korosztályában szinte mindenki ezt teszi, de a nők erről nem beszélhetnek nyíltan. Szerinted is megvan ez a női igény a vizuális szexuális tartalomra? Szerintem abszolút, még ha kisebb arányban is, mint a férfiaknál. Én azt gondolom, jórészt a fejünkben dől el, mire gerjedünk. Vannak azok a kicsit gyanúsnak tűnő elméletek, amelyek szerint a nők taktilisen ingerelhetők, a férfiak meg vizuálisan, éppen ezért a nőket nem hozhatja lázba a pornó. Még ha ez tendenciájában igaz is, egy olyan kultúrában, amelyben a vizuális ingerek ennyire áterotizáltak, elkerülhetetlen, hogy a nők is fogékonnyá váljanak rájuk. Egy férfiról nyilván azt feltételezzük, hogy alkalmanként néz pornót, egy nőről meg nem feltétlenül, de én is beszélgettem már pornóról a barátnőimmel, miközben nem feltételezem, hogy a partnerem minden péntek este kizárólag a pornóélményeiről társalog a barátaival. Szóval nem annyira végletes ez, hogy a férfiak számára a pornó a világ legtermészetesebb beszédtémája,  míg a nők számára tabu. Knox, aki úgy tervezi, hogy jogász lesz, és a nők jogaival foglalkozik majd, azt mondta, hogy a pornózás erőt és szabadságot adott neki egy olyan világban, amelyben a nőktől elveszik a szexuális autonómiájukat. Legfőbb pozitívumként azt emelte ki, hogy a pornó egy lehetőség arra, hogy önmaga rendelkezzen a testével, és ezt egy olyan környezetben teheti, amely biztonságos, mert ő szabja meg a határokat. Nem értek egyet azzal, hogy szükségképpen erkölcsileg elfogadhatatlan, ha egy társadalom egyes tagjai fizetnek azért, hogy mással szexuális kapcsolatra lépjenek vagy nézzenek valakit, aki ezt teszi. De persze van pár fontos ellenérv, ha az ipari részéről beszélünk. Egyrészt vannak, akik azt mondják, hogy a pornó, akár a prostitúció, a kiszolgáltatott helyzetben lévők kihasználására épül. Aztán vannak olyanok is, akik szerint a pornózás lenyomata a mai patriarchális berendezkedésnek, ami ahhoz vezet, hogy rengeteg nő családon belüli erőszaknak és szexuális zaklatásnak van kitéve. Éppen ezért szerintük a pornó válságtünet, és ha a pornót védjük, akkor azzal konzerváljuk ezeket az állapotokat. Amit pedig ez a csaj mond, az egy liberális alapvetés: miért ne tehetne mindenki azt a testével, amit akar? Még ha el is fogadjuk, hogy a pornó mint ipar legtöbbször nem szabad emberek szabad döntésein alapul – és én magam is egy nagyon sötét maffiabiznisznek tartom –, miért ne mondhatnánk azt, hogy ez (legalábbis elviekben) a pornótól mint önkifejezési formától független probléma? Deklarálhatnánk, hogy minden erőnkkel küzdeni fogunk az emberkereskedelem ellen, megpróbálunk olyan helyzetet teremteni, amelyben a hátrányos helyzetű lányoknak lesz más választásuk is, mint az, hogy a testükkel keressenek pénzt, és emellett megadnánk a jogot arra is, hogy hadd forgathassanak pornót azzal a személlyel, aki szabadon döntött arról, hogy ebben részt kíván venni. Bevallom, amikor a bennem élő nővédő összecsap a bennem élő liberálissal, általában az utóbbi kerül ki győztesen.

-