Itt a könyv, amelynek alanya és állítmánya is Lovasi András

Fotó: MTI / Beliczay László / MTI / Beliczay László

-

Mintha egy vigyorgó, barázdált arcra folyamatosan púdert tennének fel, amit az arc gazdája rendre lepofoz magáról. Ilyen Lovasi András önéletrajzi kötete az Idáig tudom a történetet: kíméletlenül (ön)kritikus, magabiztos, humoros, látva láttató. Kötelező irodalom kezdő zenekaroknak, vérlázító anyag kortárs zenészeknek.


Hogyha emlékeznének majd,
Nekik is menjen úgy, ahogy most nekem”

Kérdezz-felelek

Életmű-archiválás, bálványdöntés, imidzsépítés, ki- és bemagyarázás, lelki ráncfelvarrás és mélyfúrásos terápia – számtalan olvasata lehet Lovasi András frissen megjelent, és a VS-n már beharangozott önéletrajzának, amit íróként mégis Lévai Balázs jegyez. Az ő szerepe kitapinthatatlan: nem tudni, hol végződik Lévai, hol kezdődik Lovasi, aki nemcsak alanya, hanem állítmánya is a könyvnek. Lévai magnótartó szellemírónál több, monografikusnál nyilvánvalóan kevesebb. Alaposan kérdezett és jegyzetelt, szerkesztett és súlyozott, labdákat dobott fel a remekül sztorizó, csapongó, önmagával és másokkal szemben is viccesen kegyetlen és kegyetlenül vicces Lovasinak. „Belebújik a bőrébe”, hogy rögzítse az alternatív (és később a mainstream) zenei színtér ikonná nemesülő alakjának portréját. A párhuzamos előszóban Lovasi pedig a könyv időszerűségét praktikus okokkal magyarázza: hanyatlik a rockermemóriája, és valószínűleg élete legfontosabb eseményei már mögötte vannak. A könyv elsősorban a Kispál és a Borz rajongóinak, de minimum ismerőinek szól. De bőven kapnak muníciót azok is, akik a puha rendszerváltást, az átmenet éveit szeretnék látni egy vidéki kamasz szemével, és persze az intimpistáskodók is nyálcsorgatva lapozgathatják a jól- avagy félresikerült dugós-szopós rockersztorikat. Sztorizás és oknyomozás – ezek az életrajz kulcsszavai. Utóbbi számos homályos sarokba enged betekintést a Lovasi-életmű tekintetében, az előbbiek pedig számlálhatatlanul sorjáznak. Ez a kötet nagy erénye: hogy a „súlyos” témák mellett, olyan könnyed és szórakoztató, mint egy nyári rozéfröccs – ennyi idő is elolvasni. Toplistás történetek: a tini Lovasi mint tájékozódási búvár, Lovasi mint fejszámolóművész a Forradalmár előadása közben, Kispál András öltözködése („a divat iránti érzékenysége katasztrofális volt,...pont úgy nézett ki, mint az enyingi vajda unokaöccse”), Kispál megvalósult rémálma az elfelejtett számkezdésről, és egy olyan koncert, ahol a betépett zenészek egyetlen Kispál-számot sem játszottak. Ezer prizma villan fel: Lovasi a szemüveges suliközéppont, Lovasi a bevállalós tini, a félszeg csajozó, a parasztinges jazz-hippie, a könnyelmű húrpengető, a tapasztalatlan zenekargründoló, az ambiciózus rocker, az útkereső (és amúgy Pécs és Budapest között ingázó) zenekarvezető, a beérkezett (de önmagától azért el nem szálló) művész, a megmondóember, és persze a családapa, a permanensen hűtlen férj. Semmitől sem zavartatva beszél pályatársakról, ivászatról, füvezésről, kiskapuzásról, csajok listázásáról és konkrét csajozásról („ahol gitár van, előbb-utóbb punci is lesz”).


A könyv a ’70-80-as évek Pécsét érzékletesen leíró, a kis Lovasi Bandi világra és lemezbarázdákra eszmélését felfejtő fejezetekkel indít. „A zenélés sokáig búvópatakszerűen létezett az életünkben. Fociztunk, söröztünk, csajoztunk, s hetente párszor lementünk zenélni. Jólesett hangszerekkel ökörködni, dalokat összekalapálni, amik csak általunk vannak, s jólesett learatni a társaink figyelmét és elismerését. Mi mást akar egy kamasz? Hogy dumálhasson, s hogy róla dumáljanak.” A törzsanyag nagy része a zenekar keletkezéstörténetét, a vicces bénázások és próbálkozások, a tékozló dalírás és az egyéni hangkeresés, a komolyabb sikerek és kudarcok szinuszgörbéit rajzolja fel. Azt az időtartamot, amikor a régiek lemorzsolódtak, az új titánok kivéreztek az alternatív szcénában, és egyeduralkodóvá váltak Lovasiék: „Nem kell görcsölnünk a lemez majdani fogadtatásán, erősek a pozícióink, tét nélkül kísérletezhetünk. Ahogy az egykori LGT lemezcím mondta: Ellenfél nélkül. Tudom, ez ma őrületesen nagyképűen hangzik, de a saját mezőnyünkben tényleg ott álltunk egymagunkban, nem láttunk potens vetélytársakat a pályánkon... A szakma, ha létezik ilyen, ugyanolyan értetlenséggel fogadta a Kispál sikerét, mint ahogy nem tudott hozzászólni a zenéjéhez sem.” Azt az időt, amikor az ösztönösség rutinná vált, a spontán ötletrohamok helyét a gyötrelmes improvizáció vette át. Mindez a féltucatnyi doboscserével megspékelve – tehát innentől ajánlatos képben lenni a Kispál-zenekarral, különben számos történet, ok-okozat, helyzet érdektelenné, nevek, dalcímek unalmas halmazává válhat.

Lovasi szerint a legfontosabb momentumok: 1) Ózdi Rezső búcsúkeringője, a trió felállás korszaka 2) a zenekar „nagykorúvá válása” (az új dobossal, Csülökkel revitalizált éra és azok remek lemezei, majd egy massszív identitásválság) 3) a válságtermék-albumok időszaka (a kétezres évek popipari változásai, dobosproblémák, Lovasi szólózása („tábortűzi dalok írását hajkurásztam”), kiégés, feloszlás.)

Pop, csajok, satöbbi

Amikor a Kispál-saga befejeződik, a könyv is hamar földbe áll: zárja sorait Lovasi, a hobbizenekarként induló Kiscsillagról csak pár bekezdést szól. A női olvasók a bókoknak („az író-olvasó találkozók, a felolvasások, a kulturális programok és nyilvános művészeti diskurzusok megszűnnének nők nélkül”) és az arcpirító, hazugsággal felérő szemtelenségeknek örülhetnek („már kamaszkoromban is én voltam, aki visszagombolta a lányok blúzát, ha arra kérték”, „én vagyok a kihagyott helyzetek örökös bajnoka”), a zenészlét iránt érdeklődő kívülállóknak biztos izgalmasabbak lesznek azok a leágazások, amikor Lovasi egy téma kapcsán elkalandozik. Dalok kapcsán beszél egy sláger megfogható jellemzőiről, a frontemberkedés nehézségeiről, egy próbahely ihlető szellemiségéről vagy az alkotás folyamatáról („Ilyenkor érzi az ember, hogy nem ő írja a szöveget, hanem mindig is létezett valahol mélyen, ő csak letekerte a palackról a kupakot. Meghallani a kopogtatást, kevés ennél örömtelibb dolog kevés létezik egy alkotó ember számára. Mint mikor kutyád belülről kaparja a bejárati ajtót, kinyitod és rohanni kezd, ahogy csak bír.”) Elmondja, hogy miként mérettetik meg egy zenekar életműve unplugged koncerten, hogy nála miként működik az automatikus írás a dalszövegszerzésben, azaz a híres emblematikus soráthajlás módszere („Lefeküdtem az ágyamra, néztem a falat és merengtem az élet nagy kérdéseiről. Úgy is mondhatjuk, unatkoztam, de a kamaszkori unatkozásnál kevés fontosabb tevékenységet tudok elképzelni.”) Időnként kesereg egyet, hogy a komputertechnikát miért ilyen későn ismerték meg (elektronikus dobprogramok a dobosok rémuralma ellen!), ellátogat a rajongók által felkínált vendégszobákba, lerobbanó turnébuszokba, vagy elkalandozik a zeneipar szegmenseibe, és lerántja a leplet a nagy poptengelyről (HS7, Quimby, Kispál) vagy a kaotikus ’80-as évekről, ahol előfordult olyan koncert, hogy a nézők közül választott dobost egy zenekar.


András & András

A dalszövegekből kiragadott sorokkal témához illően elválasztott fejezetekben Lovasi (Lévai) váltogatja a nézőpontját: hol egy sztori kellős közepébe csöppenünk, hol cinikus mosollyal szemléljük vele együtt a történteket. De egy biztos: még ha úgy is tűnik a gördülékeny, közvetlen beszédmód alapján, hogy az olvasó egy sörpulton könyököl a végtelenített módban monologizáló Lovasival, nem felelőtlen szószátyárkodás került papírra. A mondatoknak tétje, jelentése, de minimum poénja van. A könyvből egy önmagát komolyan nem vevő, pozíciójával, képességeivel és gyarlóságával tökéletesen tisztában – de azokkal legalábbis analizáló viszonyban – levő, reneszánsz ember képe rajzolódik ki. A hol krakélernek, hol idegesítő okos(kodó)nak tűnő Lovasi zenét szerez, sajátos és örökbecsű szövegeket szerez, művészeti projektek nyughatatlan alapembere. Habár úgy tűnhet az örök elégedetlen szerepét viszi, süt a tutinak tudása és az életigenlés a lapokról: „Megsejtettem, hogy az élet egy nagyszabású valaminek van szánva, és tulajdonképpen minden pillanat ünnepelhető, még ha látszólag nincs is okunk rá.” Az orákulum szerepével sikeresen megküzdő, hiperaktív Lovasi egyszerre tűnik focis hasonlattal középcsatárnak, söprögetőnek és edzőnek is: a könyv végén döbben rá az ember, hogy micsoda terhet vett magára az évtizedek alatt, amikor basszusgitárosként, szövegíróként, (a Kispál és a Borz vége felé már szinte egyedül) zeneszerzőként, frontemberként, ügyintézőként, sajtófelelősként, promóterként, kapcsolatépítőként is helyt kellett állnia. És ez csak a zenekari élet. Az „Én is azt szeretném” című fejezet pont a fentiek miatt tépelődő, kiboruló hangvétele okán emelkedik ki a többi közül.


Amennyire Lovasi „munkásságáról” (maga is nevetségesnek tartja ezt a szót) és a zenekarainak kórisméjéről szól a mű, annyira fontos szereplője a kisterpeszes-cigis-gitáros hajlongás hazai nagymestere, a ritkán nyilatkozó Kispál András. Embert nem kritizáltak ennyit egy könyvben, mint őt: minden testi-lelki-habitusbeli hibája előkerül: hogy horkol, motiválatlan, lomha, passzív-agresszív, „kedves arcú hülyegyerek”, nyugdíjas pocakos rock'n'roller, akinek a zsírpárnák gyarapodásával párhuzamosan torzul a szellemisége. Azért ez így elég hardcore. Vádak, megállapítások sorjáznak, de mégis mindenekfelett áll az a súlyos tisztelet és felebaráti szeretet, amivel Lovasi időnként illeti az „egyik legeredetibb gitárost”, akivel csak a zenekar miatt barátkozott meg, és akinek láthatólag egyedül nem megy (Kispál saját, Velőrózsák nevű zenekara 2010 januárjában alakult, és 2012 októberében pedig meg is szűnt). Egyébként úgy tűnik, a szeretet jó tanácsadó is tud lenni: Lovasi szerint, ha Kispál vagy az egykori felesége, Cili valamelyik dalkezdeményre azt mondta, „rossz szám, abból tuti sláger lett”, lásd Szőkített nő, Múlató, Szívrablás. Az utolsó oldalakon bukik ki belőle: „összetartás és szeretet nélkül lehetetlen zenekarban élni és alkotni, s erről eddig hallgattam.”

Lovasiról úgy tűnhet, mintha a sok őrült között ő az egyetlen, aki jó irányba halad az autópályán, de mindig nyíltan, mindig indokokkal megerősítve kritizál. Sokszor magát is ostorozza: egy sikeres Kispál-albumot zsákutcás folyamatnak, koncepciózus elszúrásnak, „egy beérkezett társaság köldöknéző lemezének” titulál. Azt visszautasítja, hogy hiú szerző lenne: imád más ötleteiből dalt formálni, a társas lét miatt zenekarozni. Mivel a zenei iránti elkötelezettsége, kísérleti szelleme a kiindulási alap, innentől jöhetnek a szerinte nem annyira elkötelezetteket illető szarkasztikus kritikák: ahogy nem kíméli önmagát, úgy másokat sem. Ezt írja például Csülök nevű új dobosukról: „látszott rajta, hogy idáig a zenész szakmának a Kispált fikázó részéhez tartozott, aki most váratlan húzással megpróbál átállni az ellenséghez. Nem kellett ördöngős emberismeret ehhez, csak rá kellett nézni: futballista frizura, fülbevaló, német pornósztár testalkat – homlokegyenest más ízlésvilágot tükrözött.” Az első basszerost, a neurotikus Ózdit („titokzatos faszi volt, súlya volt a mondatainak”), és az első dobost, Bräutigam Gábort is osztja rendesen – akik épp a mostani a Kispál-comebackben revitalizálódtak –, akárcsak más epizodistákat, de sehol nem feledkezik meg visszabillenteni a mérleget pozitívumokkal. Ahol nincs jópont, az az illető valóban gázos figura lehet. A legnagyobb szúrások az egykori menedzsereknek, a tankcsapdás Lukács Lászlónak, és Uj Péternek jutnak, aki egy haveri italozást írt meg utólag negatív hangvételű interjúformában, mire Lovasi feketelistára tette. Az Ákos-Lovasi szájkarate a könyvben is folytatódik, de Pataky Attila is megkapja a magáét – igaz, Lovasi bevallja, hogy kamaszként szerette az Eddát, és rituálisan naponta csak egyszer engedélyezte magának, hogy meghallgassa az első lemezüket, nehogy gyorsan telítődjön vele. „Ezzel a szerzetesi magatartással nyertem pár hónapot Pataky Attila és jómagam számára.”

Lovasi András

-


Anti-Coelho

Ügyesen kerüli el a bezzegeléseket, a modern prédikátor, biztosítási ügynök, kereszteslovag pózát. Nem általánosságban beszél jóról és rosszról, hanem a saját példáin keresztül, önmaga fanyar humorú világlátásán átszűrve (pl. mennyire nem olvasnak a mai gyerekek vagy nem hallgatnak együtt zenét, mi van az indiánokkal). Központi témája a szimbolikus kétlakisága, a hasadt személyisége: Pécs és a főváros, család és az őt kisajátító zenekar, szerző és előadó, az asszony és a szeretők, a basszus- és a ritmusgitár. Ahogy a dalokból már megszokhattuk, Lovasi a könyvben is sokszor nagyon találóan és átélhetően fogalmaz, erre tényleg csak csettinthet az olvasó. Egyszerre költői és bizalmas, tömör és láttató, simán kenterbe ver néhány kortárs irodalmárt, aki görcsösen próbál lazázni, átélt-hallott szituációkból sztorit építeni (pl. „Nem hirtelen fellángolás  volt, finom kúszónövényként jó ideje burjánzott bennem ez a szenvedély”; „addig néztem ki valahogy, amíg anyám öltöztetett, és apám vitt hajat nyírni.”) Lovasi imádja kigúnyolni magát és másokat, a ma már cikinek tűnő életformákat, viselkedéseket. Szigorú, igazságos, megsemmisítő. Persze néhány közhely, coelho-i életbölcsesség is becsúszik, de hát nem lehet valaki 0-24 eredeti.

Kitalálhatom, hogy mit csinál

Hiányérzet akad bőven: decensen hallgat a Kossuth-díjról. Az establishmentbe való beemeléséről csak annyit mond, hogy „súlyos ajánlólevél, nem dobják vissza alapból a vacak dalod” a rádiók, ráadásul egy hónapig interjújavítgatással ment el az ideje. Pedig érdekes lenne belelátni a művészeti elitbe egy olyan szemével, aki bevallottan annak is tulajdonítja sikerét, hogy amolyan vidéki különutasként nem forgácsolódott el a pesti művészkörökben. Hallgat az LMP-s szerepvállalásáról (miközben sosem felejti el megemlíteni, hogy melyik cimbiből lett jobbikos főmufti valahol), nem mond semmit a szigetes búcsúkoncertről – és itt döbben rá az olvasó, hogy egy sztorivezérelt könyvvel van dolga. A dolgok – némi kitekintéssel – lineáris időrendben haladnak, a Lovasi által interpretált tényekhez remek történetek csatlakoznak, érdekes a dolgok felfejtése, de az érzelmek mindig csak reflektálnak a megjelentett történtekre. Azaz, ha nincs sztori, nincsenek maguktól elővezetett emóciók sem. Pedig néha megengedhetne magának némi artisztikus komolyságot, férfias sírva-vigadást, de intelligens alfahímként mindent öniróniával üt el, így a komolyság és kikacsintás versenyében utóbbi győz. És az egész kötet felett egy másik kérdés is lebeg: vajon mennyit finomhangolt ezen utólag a kontrollmániás főhős? Az biztos, hogy innentől – mint a 95 éves szupernagyi atléta –  sikerrel bekkeli ki az újságírókérdéseket azzal, hogy tessék csak fellapozni X. oldalt. A könyv izgalmas lenyomata egy politikai-kulturális időszaknak, zenei irányzatnak, meghatározó magyar formációnak, mégis az időmúlás miatt illékony tartalmú. Pont emiatt a pontos, hatásos mondatok és bekezdések velünk maradnak sokáig, de mint termék, idővel az antikváriumok előterében porosodhat, mint oly sok művészéletrajz. De mégis fontos könyv, mert sokat sejtet: az elfoglalt Lovasi nemcsak könyvet adott ki, de turnéztatja nyáron a Kiscsillagot, három éven át a Kispált, és saját szólólemezen dolgozik. Az utolsó oldalakon meglenget egy mondatot a Kispál-reunited sorsáról: „a régi zenekari számítógépen most is ott van úgy ötven dalkezdemény.”

Lovasi - Idáig tudom a történetet, Írta: Lévai Balázs, Libri Könyvkiadó, 2014, 400 oldal