Író a Parlamentben – Kukorelly Endre könyvéről

Fotó: MTI Zrt. Fotószerkesztőség / Kollányi Péter / MTI Zrt. Fotószerkesztőség / Kollányi Péter

-

Rammstein, Bëlga, Christiano Ronaldo és Pintér Béla: Kukorelly parlamenti élményeit eleveníti fel Országházi divatok című könyvében, de persze nem tud kibújni a bőréből. Nem is baj.


Kicsit olyan érzése van az embernek az LMP-vel kapcsolatban, hogy kedvesek voltak, naivak és jó szándékúak, de lám, a politikai kultúra megújítására esküdtek fel, és ezt még saját pártjukon belül sem tudták véghez vinni. A jobb- és baloldali címkék meghaladhatóságát hirdették, értékszintézist, miközben legkésőbb Petőcz György Béke sose volt című könyve óta tudjuk, hogy a kezdetektől kicsinyes marakodások, ideológiai(nak gondolt) ellentétek feszítették szét a szervezetet: egyesek a vidék–Budapest szembenállást vélték mindennél meghatározóbbnak, mások a liberális–konzervatív ellentéten nem emelkedtek felül. Egyiknek a melegfelvonulás volt problémás, másiknak a „Trianont sirató fejléc” nem tetszett egy párttag blogján.


Kukorelly Endre azok közé tartozott, akik nem álltak bele a csatározásba: őszintén hittek abban, hogy ez a társaság meg tudja újítani a politikát, hogy ezek az emberek radikálisan másként fogják csinálni, mint az előzőek. Csak hát mire megy a jó szándékával, amikor kőkemény politikai küzdelemről, helyezkedésről és kiszorításról van szó?

Hosszú távon minden bizonnyal többre: a politikussá lett költő idén naplószerűen megírt kötetben idézi fel politikuslétének emlékezetesebb momentumait. Illetve a kevésbé emlékezeteseket. Meghallgatás itt, frakcióülés ott, le az egri könyvtárba, vissza az Urániába, majd sörözés az egyik írónál, meccsnézés Mile Lajosnál. Egyszer hosszan mereng hatalom és filozófia kapcsolatán, máshol egy napon belül annyi különböző várost és programot sorol fel, hogy mindennek már az olvasásába is beleszédül az ember. Jobbak is a nyugisabb részek – néhol kissé céltalannak tetszenek a másodpercekre bevillanó képek, még ha ezek a tudatfolyamban aznap ekként is regisztrálódnak (ahogy egy átlagos naplóban illik).

Tanulságos ismét elolvasni, ami az interjúkból már korábban lejött: hogy milyen gyermeki lelkesedéssel, szeretetteljesen beszél Kukorelly az LMP-ről, annak missziójáról és a párt tagjairól. „Fülig beleszerettem az LMP-be” – idéződik fel egy 2011-es Népszabadság-interjú, hogy aztán bő egy évvel később Kukorelly már kívül kerüljön a frakcióból. „Az én kudarcom” – írja korábban, mire is jutott párttársaival. A képviselők kultúrában való járatlanságán rendre bosszankodó költő-politikus ugyanis kénytelen elismerni: saját társai sem bizonyultak különbnek.

És itt térünk vissza az elején említettekre: hogy a teljes politikai kultúrát újították volna meg, de maguk közt sem értek el sok sikert. „Egyetlen irodalmi estre nem jött el senki a frakcióból, soha senki semmiről nem kérdezett, a pintérbélázás sem jött össze, nem láttam őket könyvhéten, asszisztenseket sem” – súlyos mondatok. Amúgy Kukorelly rendre visszatér a nagy elődökhöz, Mikszáth Kálmánhoz, Herczeg Ferenchez, miközben az országgyűlési képviselők pikáns megnyilvánulásai, múltbéli ténykedései is felelevenítődnek. Így Lendvai Ildikó rendszerváltás előtti tevékenysége, mellyel kapcsolatban Kukorelly a Parlamentben még személyes élményeit is elővette, vagy a fideszesek folyosón való magyarázkodása médiatörvényügyben: „Nyugi, a Jobbik meg a Barikád ellen irányul”. Ugyanakkor a szabadságszerető költő sem azt jegyzi meg itt, hogy na, hát ez sem kevésbé problémás, csak annyit ír: „nehogy már a jó szándékukban kelljen bízni”.

Amúgy meg van itt Bëlga, Rammstein, Christiano Ronaldo és Pintér Béla is: Kukorelly valóban széles körű kulturális spektruma már eleve izgalmas, ahogy az is, hogy költségvetési vitával kapcsolatban is kilencvenes évek eleji irodalmi folyóiratos élmények elevenednek fel, alkotmányozással kapcsolatban pedig Platónhoz és Arisztotelészhez fordul. És amikor már úgy érezné az ember, hogy túlzás a szerző színházi élményeit felidézni egy parlamenti vitában, jön a fricska, Herczeg Ferenc citálása: „a pártokon kívül álló honatya szabadságát arra használtam fel, hogy a költségvetési vita folyamán megmondtam az igazságot az állami színházakról”.

Kukorelly nagyon kilóg a politikusi közegből, de közben arra gondolunk: talán mégis inkább a hozzá hasonlóaknak kéne többségben lenniük az Országgyűlésben. Naivitás, vidámság, jól van. Nincs jól – tenné hozzá K. E. Majd száz év múlva nevetünk az egészen.

Kukorelly Endre: Országházi Divatok Libri Kiadó, 2014