Ilyen Texas cowboyok nélkül

-

HÁTTÉR

Emile Hirsch az Út a vadonba után ismét a természetbe megy. Most viszont nem a civilizációt akarja maga mögött hagyni, csak besegít a nővére pasijának az útjelek újrafestésében egy hatalmas texasi tűzvész után. David Gordon Green filmje a nyolcvanas évek Amerikáját idézi, bár ez csak a hordozható magnóból, és a vádliközépig felhúzott kék-fehér csíkos zokniból derül ki, mert a hangsúly a két férfi barátságán van, az alapsztori kortalan.


David Gordon Green filmje tökéletesen simul a korszellemre. A forgatókönyvíró társával együtt pofonegyszerű történetet kreáltak, amiben elegendő teret hagytak a remek párbeszédeknek, az Explosion in The Sky ízfokozóként működő zenei aláfestésének, a szereplők játékának és a gyönyörű fényképezésnek. Green pont azt az életérzést erősíti a filmjével, ami felé a slow city mozgalommal, a pszichedelikus elektronikus/rock zenékkel, a természetbe való elvonulással, az ökotudatossággal amúgy is tendál a világ. Kicsit megállni, leállni, kivonulni, lassítani, elszakadni, embernek, nem gépnek lenni, satöbbi. Green filmje idilli környezetbe visz minket, mindennapi gondokkal foglalkozik, nem eltúlzott, hanem természetes karakterekkel dolgozik, egy másfél órás videoklip zseniális képei közé úsztat bennünket. Green mozija nem unalmas, nem túlságosan elvont. Az útfelfestésért felelős, két eltérő karakterű, kertésznadrágos férfi: a szerelmes, harmincas éveiben járó Alvin (Paul Rudd) és a folyton a csajozáson gondolkodó serdülő, Lance (Emile Hirsch) párbeszédei végig szellemesek. Van valami jóérzésű, kifinomult humora a filmnek, olyasmi, amit a Philomenában vagy az Életrevalókban is láthattunk.



„Hallgathatnánk csak a csendet?”

De mégis mi történhetne két útfestővel, akik teljesen normális, átlagos emberek?! Olyanokkal, akiket még a zord természet sem tesz próbára, mert minden sárga és békés, virágok nyiladoznak, vadszamarak legelésznek, és az egyetlen durva dolog, amikor egy borz egy teknősbéka tetemén falatozik? Nagy vonalakban semmi. De kinek történik az életében bármi eget rengető? A Texas hercege attól lesz jó, hogy egyrészt a felvázolt idill nem giccses, másrészt, mert buddy movieról van szó, amelyben két különböző figurának osztozik egy sátron, egy magányos melón és a csenden. Mindkettőnek megvan a maga baja, amikor jobb lenne nem csak a világ elől elbújni (hiszen ez voltaképpen meg van oldva), de a másikról tudomást sem venni. Ilyenkor jobb hallgatni a csendet, abból úgyis annyi van. Előbb-utóbb azonban mégiscsak kibuknak a problémák, és akkor azokat valahogy meg kell vitatni, meg kell beszélni, vagy le kell vezetni egymáson. A Texas hercegében az emberi környezetet egy néha fel-felbukkanó vén róka, a piás farmer - Lance LeGault játéka külön színfoltja a filmnek - jelenti. Nem csoda, hogy Alvin és Lance minden problémájukat egymáson verik le. Előjönnek a nagy viták, amelyeket külön élvezet kívülről nézni, majd ezek után teljesen érthető módon jön a nagy berúgás (még élvezetesebb nézni), és a feloldódás. A barátság pedig lassan felépül: előbb csak a nőkről beszélgetnek, majd a szakításról, a végén pedig már egy nem várt gyerekről is. Külön szépsége a filmnek, hogy bármennyire is csak szinte férfiakat látunk a vásznon, végig a nő(k)höz fűzött érzelmekről van szó. A rommá égett erdei ház hamuja fölött kotorászó öreg néni létezése vagy nem létezése (ez eldönthetetlen) lehetne akár a férfi gondolataiban folyton jelen lévő, otthont teremtő nő szimbóluma is, de leginkább talán a szelleme. Az ő karakterével kerül Green filmje az avarszinttől kicsit távolabb, engedi el a földhöz való ragaszkodást. A rendező a Texas hercegével 2013-ban elnyerte a Berlinálén a legjobb rendezőnek járó díjat, a filmet pedig az Arany Medvére jelölték.