Így toltak ki anyátokkal – sorozatkritika

Fotó: 20th Century Fox / 20th Century Fox

-

HÁTTÉR

Hétfőn mutatják be az Így jártam anyátokkal egyórás záróepizódját. Biztosak vagyunk benne, hogy kegyetlenül rossz lesz. Ritkán gyaláztak meg ennyire egy nagyon is jól induló sorozatot.


Egy szitkom (szituációs komédia) felé nem lehetnek az embernek túlságosan magasak az elvárásai. Esztétikai értéke feltehetőleg nem sok van neki, hiszen ritkán fogalmaz meg a film egyetemes rendeltetéséhez méltó témákat. Ha viszont már nézzük valamiért -  nem akarunk gondolkozni, szeretnénk, ha menne valami a háttérben, miközben magányosan vacsorázunk, esetleg meg szeretnénk tanulni angolul, és még sorolhatnánk a legitimnek tűnő indokokat - akkor mégse árt, ha nem fájdalmasan rossz. Bevallom, sokáig én magam sem éreztem késztetést rá, hogy belenézzek ebbe a sorozatba. Ha már ennyire bugyuta címet adtak neki, más tekintetben miért lennének igényesebbek a készítők – gondoltam; de kiderült, hogy tévedtem. Sok évadon keresztül túlszárnyalta az elvárásokat. Az egész szitkom műfaj arra épül, hogy a maga mindennapiságában mutatja a szereplőket és azt a sok kis semmiséget, amiből valahogy összeáll az érdektelenségében is egészen szórakoztató életük – az övék ugyanúgy, ahogy a miénk (vagyis az enyém, olvasóink nyilván sokkal tartalmasabb életet élnek) –, és ezt az Így jártam anyátokkal készítői egészen jól eltalálták. A sorozat szereplői minden egyes napjukat ugyanabban a kocsmában tölik, és azt tervezgetik, hogyan lesz majd nagyon jó nekik, ha végre valóra váltják a piásan formálódó álmaikat. Ez nem hangzik most még túl izgalmasnak, de lesz majd jobb is.



Hogy miért pont ez lett az én választott (bár sokáig titokban tartott) alkalmi szituációs komédiám? Arra talán két indokot tudok felhozni. A pluszt egyrészt az adta, hogy a sztorizgatós kiindulópont (egy jövőbeli kétgyerekes apa véget nem érő beszámolója arról, hogyan talált rá nagynehezen álmai nőjére) lehetőséget adott a történet állandó narrátorának, hogy szabadjára engedje a fantáziáját, és enyhe münchauseni behatással, de mégis jórészt hihetően (végülis magam se mindig értem, mi történik körülöttem) meséljen arról, milyen lehetett a kétezres évek New Yorkjában huszonévesnek lenni, meg arról, hogyan válik legendássá egy csapat tök átlagos fiatal minden tök átlagosnak induló kalandja. Sok éven keresztül nagyon is jól működött a történet mint logikai-szemantikai egység, ugyanis narrátorunk képes a leghihetetlenebb élményeket is zárt oksági, időbeli és motivációs összefüggések keretében tálalni, amelyeket a néző is hajlandó volt érvényesnek elfogadni. Arisztotelész a maga idejében pont azért tartotta magasabbra a fikcióban utazó elbeszélőt, mint a történetírót, mert előbbi képes volt a lehetetlent is úgy tálalni, hogy az, még ha nem is volt teljesen valósághű, nem csapta ki a biztosítékot a hallgatóknál. Ha belegondolunk, az írásunk tárgyát képező sorozat egy rakás olyan dolgot mesélt el, ami – még ha nem is ekkora töménységben, de – bármelyikünkkel előfordulhat, még én is csodálkozom néha, hogy nem ébredek fel a fenekem fölé tetovált pillangóval – szexistán szólva: ribancrendszámmal – egy átmulatott éjszaka után. És valószínűleg ugyanezt gondolta volna Arisztotelész is, amikor ezt írta:

„Inkább kell választani a lehetetlen, de valószínűsíthető, mint a lehetséges, de hihetetlen dolgokat.”

A hihetetlen úgy marad a történeten kívül, hogy azt mindig a mesélőnk megbízhatatlan memóriájának tudhattuk be – vagy annak, hogy egyes mozzanatokról ő maga is csak áttételesen értesült. Emberfeletti teljesítményekre amúgy se volt szükség, hiszen a legizgalmasabb pillanatok pont azok voltak, amelyekben valamelyik szereplő a fantáziáját csillogtathatta. Vissza-vissza tértek például a rendhagyó történelemórák, amelyek olyasmikről szóltak, például, hogy hogyan gondolkodhattak az alapító atyák a haverságról meg az egyéjszakás kalandokról, de voltak kamustatisztikák és aranyszabályok csajozásról, szakmai sikerről és hasonlókról, amelyek sokszor rohadtul szexisták voltak, de mivel az egyik legfelkapottabb meleg színész formálja meg a szociopata csajozógépet – akinek jó, ha tízből egy próbálkozása jön össze –, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a sorozat inkább görbe tükre a macsó társadalmunknak, mint a Tom Selleck vagy David Hasselhoff féle férfiideál istenítése. Bár lehet, hogy tévedek.

Neil Patrick Harris


Ami még nagyon vonzó, az a történet helyszínét adó New York. Ki ne akarna hosszabb-rövidebb ideig elidőzni az Egyesült Államok legnépesebb és legsokszínűbb városában? És azt hiszem, amit a város lakosaiból láthattunk, az meglepően akkurátus leírása volt a mai húszas-harmincas éveiben járó középosztálynak. Csak egy példa: a szereplők iszonyatosan irtóztak New Jersey lakosaitól, azaz azoktól a kertvárosi emberektől, akik hosszasan vesztegelnek a dugóban, hogy reggelente bemenjenek a nagyvárosba dolgozni – el is hangzik az a poén, hogy egy rendes New York-i csak akkor megy New Jersey-be, ha Newarkról repül a gépe, vagy ne adj’ isten el kell ásnia egy holttestet. Egyszer találkoztam egy New York-ival, és meglepő módon ugyanez a sztereotípia jött elő: azt mondta, ha New Yorkban járnék, semmiképpen ne menjek pénteken vagy szombaton bulizni, mert akkor New Jersey lakossága elözönli a szórakozóhelyeket. És hogy mi a baj velük? Kérdésemet nem is méltatta válaszra – hiszen ez feltehetőleg magától értetődő.


Most akkor felvetődik a kérdés, ha évekig nem volt bajom a sorozattal, miből gondolom, hogy rossz lesz az utolsó rész. A probléma ott kezdődik, hogy a hetedik évad végére valahogy elveszett a sorozat bája, mintha a készítők pont abba a hibába estek volna bele, amit ők maguk próbáltak kifigurázni. Öt húszas évei végén járó fiatalt mutattak be, akik görcsösen próbálkoztak valamit kihozni az életükből: akadt olyan, aki élete szerelmét kereste, más művészi ambíciókat kergetett, családot akart alapítani, minden nőt megfektetni vagy karriert csinálni minden áron. A végére ugyanezt a görcsösséget vették át a készítők is: mindenáron kihúzni kilenc évadig. Az utolsó két évadot ennek köszönhetően elárasztották a közönséges, maszturbálós, anyagcserés poénok, és a túlmagyarázott viccek: a házasodni készülő szereplő idegességének például azzal próbálkoznak hangsúlyt adni, hogy fejre állítják a kanapén, miközben egy reptéri hányózacsi segítségével próbál lélegezni – pedig a hangosfilm nevű nagy innováció ennél szofisztikáltabb megoldásokra is lehetőséget kínált volna. Úgy érzem, nem túlzok, ha azt mondom: a Gálvölgyi-show bakiparádéjában is több spiritusz volt, mint ennek a sorozatnak az utolsó epizódjaiban. Ha nem hiszik el, nézzék csak meg ezt a rettentően szánalmas promóciós videót, amivel a készítők az új évadot beharangozták – minden benne van, amit utálni lehet az utolsó két év terméséből:


És hogy mire lehet számítani az utolsó részben? A történetet mesélő apa végre találkozik az anyával. És feltehetőleg nagyon boldogok lesznek. Csak kérdés, hogy meddig. Amerikai fórumokon többen attól félnek, hogy ki fog derülni: az anya valójában ugyanannyira halott, mint Bruce Willis a Hatodik érzékben, és hősünk csak azért mesélte ezt a sztorit kilenc éven keresztül, hogy elterelje a figyelmét a hatalmas fájdalomról. Még ha így is van, ez már nem fogja se pozitívan, se negatívan befolyásolni a sorozat mostani mélyrepülését.