Így párzunk mi - udvarlási hagyományok az őskortól napjainkig

Fotó: Flickr/Jean-Pierre Dalbéra / Flickr/Jean-Pierre Dalbéra

-

Az ember azon szerencsés élőlények közé tartozik, akinek egy évben 365 napos a párzási időszaka. Életünk tehát nagyjából ekörül forog. Az idők során sok érdekes párkeresési szokás alakult ki: volt, aki a nyers erőben hitt, akadt, aki háborút indított a kiválasztott nő kegyeiért, a közelmúltban pedig az is előfordult, hogy a fiatal párok csak a szülők jelenlétében találkozhattak. Megnéztük, hogyan csajoztak/pasiztak az emberek bizonyos történelmi korokban. 


Az ősember is volt szerelmes?

Ez nagy kérdés, a választ nem lehet tudni, ahogyan azt sem, hogy mikor lett az ember szégyenlős, hogy mikor lett tilos a családon belüli közösülés, vagy hogyan alakult ki a monogámia és a házasság intézménye. Tudományos körökben rengeteg vita folyik az ősember szerelmi életéről, a felek ugyanis nem tudnak megegyezni abban, hogy az ősember egy szexet hajszoló, ösztönein uralkodni nem tudó hedonista vadállat volt-e, vagy egy közösség szabályai szerint élő szociális lény. Az biztos, hogy foglalkoztatta a női test és a termékenység, hiszen rengeteg szobor (például a Willendorfi Vénusz) került elő ásatások nyomán, későbbi korokból pedig egyértelműen szexuális aktusra utaló barlangrajzokat is találtak. Az ősember is sokat gondolt tehát szabadidejében Miss Pre-neolitikumra. - Willendorfi Vénusz Valószínű, hogy a pleisztocén korszak (pontatlanul: jégkorszak) állatcsordák után vándorló, gyűjtögető-vadászó népei számára egy gyerek csak plusz terhet jelentett, ezért a születések számát szabályokkal tartották kordában, ami nem zárja ki a természetes úton történő fogamzásgátlás lehetőségét sem. Sőt, az is lehet, hogy komoly tiltásokkal akadályozták a házasodást. Darwin szerint a korai kőkorban csak az erőseknek adatott meg a közösülés privélégiuma. Kérdés, hogy az ősnő milyen alapon választott, de a legvalószínűbb az, hogy a védelem, a genetikai állomány, az elraktározott hús mennyisége és a gyermek felnevelésére utaló szándék együttesen alkotta meg a kor álompasiját. Valahogy úgy, mint manapság. Elképesztő “udvarlási szokásról” tanúskodó leletek akadnak: például néhány Kr. e. 7000 körüli időből talált csont a nőrablás bizonyítéka. Ennek lényege az volt, hogy ha egy közösség úgy gondolta, hogy nőt akar, fogta magát, elment egy másik törzshöz, megölte a férfiakat és a gyerekeket, majd elvitte a nőket. Ezzel azért van baj. - -

Őskori módszerek napjainkban

Jelenleg is léteznek olyan - néha barbár, néha csak különös - párválasztási rituálék, amelyek az ősi kultúrákig nyúlnak vissza. Erre példa Ruanda, ahol a civilizált társadalmakban megszokott udvarlás helyett mindennapos az erőszakos feleségszerzés. A férfiak úgy szereznek maguknak asszonyt, hogy megerőszakolják a kiszemeltet. Így a szüzességét elvesztett nő nem indul túl jó esélyekkel más férfiaknál, s talán ráfanyalodik a történet főhősére. “Szerencsés helyzetben” a nő teherbe is eshet, így muszáj hozzámennie a “gáláns férfiemberhez”. - - Egy másik bizarr példája a párszerzésnek Bhutánban létezik. Itt az úgynevezett éjjeli vadászatban hisznek. A fiatal férfiak az éj leple alatt belopóznak a kiválasztott hálószobájába, ahol valószínűleg nem csak napfelkeltét néznek. Ez a szimpatikus szokás a rátermettséget bizonyítja, hiszen a család tisztában van ezzel a hagyománnyal, és minden eszközzel próbálja megakadályozni az aktust. Ha a család ügyes és elkapja a besurranót, akkor annak azonnal feleségül kell vennie a nőt, ha viszont “csak” megerőszakolja és teherbe ejti a hölgyet, akkor gond nélkül eltűnhet. A srácok rafkósak: gyakran olajjal kenik be a testüket, hogy könnyebben ki tudjanak csúszni az apa kezei közül. Természetesen a lányt nem kérdezik meg arról, hogy van-e kedve ilyet játszani. - - Egy kevésbé megbotránkoztató, de mégis különös szokás egy olyan, egyenlőségre épülő társadalomban is kimutatható, amilyen például a busmanoké. Itt  a hordák vezetőinek kiváltsága a két feleség. Így a férfiak minél több utód nemzésére kapnak parancsot a természettől, a nők viszont abban érdekeltek, hogy kevesebb, de egészséges és jó körülmények között felnevelt gyermeket szüljenek. Hogy a lányok is örüljenek: a buddhista Tibet és Nepál kultúrájában többférjűség is létezik, mivel Buddha egyenlő jogokat adott a férfinak és a nőnek.  

Háború egy nőért, falóval

imdb-troyDicső korok dicső udvarlással járnak. Athénban ugyan mindenki mindenkit nagyon szeretett, s bizonyos férfiak akár egy egész birodalomnak is nekirontottak egy nő kedvéért. Természetesen a trójai háborúra gondolunk, amely az akhájok és a kisázsiai Trója között zajlott, miután Parisz, Trója hercege megszöktette Spártából Helenét, Menelaosz spártai király feleségét. A háborúval egyrészt elvesztett becsületüket, másrészt a nőt szerették volna visszaszerezni. Az akháj harcosok nem vicceltek, a görögök győzelméért tíz véráztatta évig kellett várni. Különös, nem? Manapság az is nagy dolog, ha egy férfi virágot visz a párjának egy átlagos hétfői napon, vagy normálisan felöltözik, ha elmennek valahova vacsorázni.  

A keresztény középkorban a társadalmi gondolkodás másképpen viszonyult a női-férfi kapcsolatokhoz, mint azt megelőzően az ókorban. A korai egyházatyák szerint a nő a férfi alárendeltje, aki köteles behódolni a férfiak akaratának. A nők mintaképét a bibliai Éva jelentette, aki Ádámot a bűnbeesésre csábította, és - pechükre - ez határozta meg szerepüket a középkori gondolkodásban. Ekkoriban bizonyos társadalmi rétegekben a házasság intézménye jelentette a „csúcsát” egy nő karrierjének, a házasságot viszont többnyire vagyoni célok határozták meg, a szerelem nem igazán kapott szerepet. Ez a gondolkodásmód lassan megváltozott. A 12. században a felvirágzó Mária-kultusz hatással volt a nők megítélésére is: a későbbiekben nem a bűnre csábító Évát látták a nőkben, hanem Krisztus anyját. Az igazi fordulatot a trubadúrköltészet megjelenése jelentette:  a korabeli vallásos szövegek mintájára megjelent a nő távoli, elérhetetlen alakja. A versekben szereplő nők gyakran házasok voltak, de mivel a házasság politikai intézmény volt, a férjeknek nem volt szükségük udvarlásra, hogy megkaphassák a nőt. A trubadúrok fontosabbnak tartották az őket fűtő érzelmeket, melyek türelemre, alázatra és a tökéletesség iránti folyamatos törekvésre ösztönözték őket. - Carmina Burana Persze nem csak az éteri szépség ihlette meg a költőket: számos, a szexualitást nyíltan és néha pornográf módon megéneklő, mai szemmel nézve is arcpirító viccekkel telepakolt versek is születtek: például a Carl Orff által megzenésített Carmina Burana is számos obszcén sort tartalmaz. Az udvarlás szokása dokumentáltan először egyébként a középkorban jelenik meg, hiszen  a szerelmes vers az udvarlás elengedhetetlen kellékévé vált . Az etikett előfutáraként jelentek meg azok a lovagiassági szabályok is, amelyek a nőkkel szemben elvárt viselkedést szabályozták, visszautalva a lovagi erényekre. Elterjedt a szerelmi zálog fogalma is. A lovagi tornákon indulók egy-egy hölgytől kértek tárgyat (általában kendőt vagy sálat), amit aztán a sisakjukra tűztek, és úgy harcoltak. A szerelmi zálog később egy-egy apróbb ajándék lett, amit az egymástól hosszabb ideig távol lévő szerelmesek adtak egymásnak.  

A kosztümbe zárt szenvedélytelenség

A viktoriánus korban a nőket gyakorlatilag már születésüktől fogva a házasságra nevelték: tanultak zenét, irodalmat, illemtant és mire tanulmányaik végén áruba bocsájtották őket, már művelt, érzékeny, erényes, tiszta, gyöngéd lények és ellenállhatatlan beszélgetőpartnerek voltak - egyben a szenvedélytelenség szimbólumai is. Társas életük első néhány évében a fiatal lányok anyai felügyelet alatt álltak, és a házból egyáltalán nem léphettek ki egyedül, amíg nem voltak férjnél. Nagy mázli viszont, hogy ebben a korban nem voltak divatosak a házasságba kényszerítések, viszont a vagyoni dolgokkal tisztában lévő szülők gyakran mutatták be véletlenül egymásnak a szerintük összeillő gyermekeiket. Az ismerkedés egyébként nem volt egyszerű. A fiatalok nem beszélgethettek csak úgy egymással az utcán: a korszak a vágy kosztümök alá rejtéséről szólt, a házasítandó lányokat szociális összejövetelek alkalmával mutatták be először a férfiaknak, a párzás érdekében pedig mindkét félnek komoly szabályok szerint kellett viselkedni. - - Például: A nők soha nem közelíthettek meg magasabb rangú férfit, csak egy közös ismerős bemutatásával. Az alacsonyabb rangúakat csak egy magasabb rangú személy mutathatta be egymásnak. A magasabb rangú fél még bemutatás után is meggondolhatta magát az ismerkedéssel kapcsolatban. Az egyedülálló hölgynek tilos volt megközelíteni egy férfit, kivéve, ha valaki bemutatta őket egymásnak. Együttlétkor szigorúan külön kellett sétálniuk. A férfi csupán akkor ajánlhatta fel kezét a nőnek, ha úgy gondolta, hogy annak segítségre van szüksége. Egy tisztességes hölgy soha nem utazott kettesben egy férfival zárt kocsiban. Soha nem mehettek fel agglegények lakására. Nem fogadhattak férfivendéget egyedül otthon, valakinek mindig a szobában kellett lenni. Egy hölgy soha nem fordult meg senki után az utcán, illetve soha nem bámult meg senkit sem az utcán, sem a templomban, sem pedig egy buliban. A férfiak nem szerették, ha egy hölgy okoskodik, vagy ha kifejti politikai nézeteit. Nem volt illendő a hölgy részéről táncot visszautasítani, viszont ha a férfi túl közel került közben, akkor az anya közbeléphetett.  

A pajtán kívül és belül

Úgy 60-80 évvel ezelőtt a falusi legények közeledése a leányokhoz társadalmilag elfogadott szabályok mentén történt, amibe persze nem fért bele (legálisan) a pajtában hancúrozás. A fiatalok nem rendeztek maguknak házibulit, nem mentek el inni, a szórakozási lehetőségek a családi ünnepekre és a téli időszakban (mert nyáron a mezőgazdasági munkák miatt korán kellett ágyba menni) megrendezett színdarabos bálokra korlátozódtak. A megismerkedést követően az udvarlás a leány házánál történt, szigorúan a szülők jelenlétében, és csakis meghatározott, udvarlásra kijelölt estéken 10-11 óráig. Ilyenkor főleg az apa beszélgetett az udvarlóval, a lány ritkán szólt bele a társalgásba. A párnak csak akkor volt lehetősége kettesben maradni, amikor a leány kikísérte az ajtóig a legényt, akivel itt eltölthetett egy kellemes negyedórát. Ilyenkor ölelkezhettek, esetleg csókokat válthattak, amíg az anya nem szólt, hogy vége. Bálok alkalmával mindent az anya felügyelt, ha ő azt mondta, vége, akkor vége volt, és elvitte a lányát. Komoly udvarló esetén a fiú is hazakísérhette a leányt, és akkor is lehetséges volt a 10-15 perc együttlét az ajtó előtt. Egy másik módja az együttlétnek a bálokon a táncok szünetében “hűsölés” címszó alatt történt. Ilyenkor a pár kimehetett pár percre a szabadba, de nem túl sokáig, mert az anyósjelölt hamar expedíciót szervezett, hogy megtalálja a gyermekét. Ezek után azért nem csoda, hogy a fiatalok sokat látogatták a szénakazalt munka közben. - -

Ezek a mai fiatalok

Manapság az udvarlás tökéletesen tükrözi a fogyasztói társadalom szokásait. A fiatalok sokat akarnak, gyorsan akarják megszerezni, és ha nem tetszik, egyszerűen kidobják és elmennek egy másikért a húspiacra. Ez lehet egy ismerkedős oldal, vagy egy belvárosi szórakozóhely, ahol udvarolni már nem is annyira kell, elég egy megbökés a “Fészen”, egy megcsillanó kocsikulcs vagy a kelleténél több feles. A erkölcs teljes átalakulása mindkét nemnél megfigyelhető, a dolog sokszor nem valóságos érzelmekre alapozott (bár, ahogy láttuk, sokszor régen sem), csupán az egyén kielégülése a cél, s mindebben az internet és a mobiltelefonok szabadsága rengeteg segítséget nyújt. - - Ma már a nő sem számít a megvédendő gyengébbik nemnek, nincsenek erkölcsi tisztaságuk megőrzése miatt száműzve az otthon szűk terébe, viszont cserébe nem lesznek menthetetlenül prostituáltak, ha véletlenül nem csak gyermeknemzés céljából élnek szexuális életet . És akkor sem, ha nem a férjükkel teszik. Mindez persze nem meglepő, a csapból is a szexualitás folyik. Weboldalak milliói, videoklipek ezrei és reklámok százai próbálják eladni a párzást, mint a korlátok nélküli szabadság és a társadalmi státusz manifesztációját. Ez a válások számában is megmutatkozik: a házasságoknak nagyjából a fele biztosan így végződik. A dolognak az esetek nagy többségében már semmi köze nincs a gyermeknemzéshez. A vágyakról és az alkalmi örömökről szól, ami ismételten felveti az ősember esetében is feltett kérdést: akkor most az ember egy szexet hajszoló, ösztönein uralkodni nem tudó hedonista vadállat, avagy egy közösség szabályai szerint élő szociális lény?