Húsz éve szvingelt Vincent Vega és Miriam Wallace

Fotó: The Picture Desk / Linda R. Chen / The Picture Desk / Linda R. Chen

-

HÁTTÉR

Húsz éve Quentin Tarantino, a videókölcsönzőben dolgozó filmfanatikus srác elkészítette minden idők egyik legtöbbet idéző filmjét, a Ponyvaregényt. A film a Cannes-i bemutató (ahol elnyerte az Arany Pálmát) óta építgeti a saját kultuszát, mi pedig a kerek évforduló és a Toldis vetítés kapcsán emlékszünk vissza Vincent, Jules és Butch kalandjára.


Tarantino és Roger Avery eredetileg egy antológiát akart készíteni, hasonlót, mint A Félelem Három Arca, fejenként két-két epizóddal. Előbbi ötleteiből és inspirációiból (a Ringo Lam-féle City On Fire és a Kubrick-féle Gyilkosság) végül összegyúrta a Kutyaszorítóbant, utóbbi pedig „az aranyóra története”-szegmens alapötletét. Akkor még nem is sejtették, hogy amin dolgoznak, az a kilencvenes évek egyik legfontosabb filmje. A Kutyaszorító már a rendező összes védjegyét felsorakoztatta: teljesen öntörvényű ugrándozás az idősíkok között, szarkasztikus, kendőzetlen erőszakábrázolás, azonnal klasszikussá váló, remekül megírt párbedészek, jó érzékkel összeválogatott zenék, zseniális humorérzék és persze a Video Archives tékában felszedett intellektuális hatások lepárlása.


Sokan hozzák fel Tarantinonál az eredetiség hiányát, de el kell ismerni: számára minden film csak inspirációs forrás, egy alap, amelyre aztán felépítheti a felejthetetlen karakterek által uralt, humorban és erőszakban tobzódó világát. Ugyanakkor, amíg utóbbi a Kutyaszorítóban esetén rendelkezett egyfajta sokk-faktorral, addig a Ponyvaregényben már (hűen a címben megjelölt műfajhoz) csak a szórakoztatás egyik eszköze, a gengszterek, lecsúszott bokszolók, kiélt örömlányok, infantilis dílerek, szadista fegyverkereskedők, Bonnie és Clyde-ot játszó szerelmespárok életének része. Persze minden egyes fröccsenő vércsepp vagy kiloccsanó agyvelődarabka fricska is, a rendező ugyanis nem csak a kedvenc filmjeit, hanem a kilencvenes évek legnonszenszebb dolgait is megrágja, és a néző arcába köpi: a rasszizmus, a társadalmi szintkülönbségek, a táplálkozási szokások és az értékrendjüket folyamatosan elvesztő átlagpolgárok több golyót kapnak, mint a film bármelyik szereplője.


Kiváló színészek nélkül persze az egész sokkal kevésbé működne: a film nem csak olümposzi magasságokba emelte a Miramaxot, de megmentette John Travolta karrierjét is. Vincent Vega, amszterdami emberünk ugyanis a film egyik legjobban megírt karaktere, az Uma Thurmannel közös twistelése (amit Tarantino a Godard-féle Különös Bandából „emelt át”) és persze Julessal (Samuel L. Jackson) közös jelenetei a film ikonikus jelenetei közé tartoznak. Bruce Willis remekel a maffiával kokettáló, majd az erőszakspirálban egyre mélyebbre csúszó bokszoló, Butch szerepében, Marcellus Wallace (Ving Rhames) pedig olyan tiszteletet parancsoló és félelmetes a vásznon, hogy nem csoda, hogy egyes elemzések szerint ő maga az ördög (Jules és Vincent pedig lelkeket gyűjt a számára). Bár a Tarantinot övező kritikai közhelygyűjtemény legtöbbet hangoztatott állítása, miszerint nem csinál mást, csak különböző filmekből átveszi azt, ami tetszik neki, abszolút megállja a helyét, mégis – az összelopkodott anyagot olyen invenciózusan és ügyesen még senki sem formálta a saját képére, mint ő. Húsz év után is friss minden dialógus, ülnek a poénok, a társadalomkritika pedig egy sajtos negyedfontos súlyával nehezedik ránk.